Gyógyító kéz

Testnevelés órán a lábunkat nyújtottuk. A szokásos: angolspárga, gátülés, nyújtott lábbal előre és páros gyakorlatok. Tanár úrnak van egy olyan jó szokása, hogy akin látja, hogy kötött az izomzata, arra egy kicsit rátehénkedik. Pont ugyanezt csinálta Dórával is. Mindannyian arra lettünk figyelmesek, hogy fájdalmai vannak és hogy sír. Szegény lány. Mint kiderült meghúzódott a lába. Ennek oka az volt, mint utólag kiderült, hogy nem melegített be. Az óra hátralévő részében ki is kellett ülnie a padra. Óra után át sem öltözött, csak fájdalomtól bicegve ment a következő óránkra.

Az elkötekezendő két órán csendben búslakodott és írta a feladatokat a füzetébe. Sajnáltam szegény lányt. Általában mindig cserfes, életvidám volt, most meg pont az ellentéte. Mintha kicserélődött volna a személyisége. Ránézésre százhatvan centiméter magas, nagyon vékony, egyenes, vállig érő barna hajú. Testi adottságai és a kedve együttesen nagyon a sebezhetőség látszatát keltette. Nem hagyhattam, hogy szomorú legyen.

Az utolsó óra után oda is mentem hozzá. Csak ketten maradtunk a teremben.
-Szia Dóri.
-Szia.
-Hogy van a combod?
-Fáj. Nagyon meghúzódott.
-Sajnálom. De ha gondolod, megmaszírozom neked.
-Tessék?
-Segíthetek, hogy hamarabb regenerálódjon.
-Hát jó, renden van. - Válaszolta kis habozással, és közben még egy mosolyt is megengedett magának.
Kérésemre felült a padra. Én mellé álltam. A kezem a jobb combja belső felére tettem. Megkérdeztem, hogy mit érez. Ő erre azt válaszolta, hogy melegséget. Dörzsölgetni kezdtem, majd egyre erősebben masszírozni. Nagyon lassan elkezdett feljebb vándorolni a kezem a nadrágján, míg el nem értem a szemérem dombjához. Hirtelen felfigyelt:
-Te meg mit csinálsz?!
-Csak olyat, ami neked jó.
-De nem ezt beszéltük meg.
-Mondd, hogy nem esik jól!
-Hát...ehm...
-Mondd!
-Igazából nagyon is jól esik. Csak egy kicsit meglepődtem.
-Akkor folytassam?
-Igen. Ha megkérhetlek rá.
Két ujjal kezdtem el dörzsölgetni a csiklóját. A másik kezemmel a karját simogattam. Ő lehunyta a szemét és nagyokat sóhajtott.

Arcából tisztán ki lehetett olvasni az érzelmeit. A föld felett járt. Úgy érezte magát, mint egy angyal szárnyakkal. Számára megállt az idő. Elvesztette az időérzékét. A pillanatnak élt. Megszűnt a világ. Csak ő volt és az ujjaim. Egyre gyorsabban és gyorsabban dörzsöltem. Láttam, ahogy szaporázza a légzését. Kezével a pad sarkait szorította. Majd az egész teste megremegett és egy elfolytott nyögés kíséretében ért el a csúcsra.

Hanyatt feküdt a padon. Elfáradt. Hatalmas utazáson volt és mégcsak most jött vissza. Megvártam amíg rendezi a légzését, majd megkérdeztem:
-Mostmár jobb?
-Sokkal. Nagyon szépen köszönöm!
-Ugyan, hagyd csak. Te is megtetted volna értem?
-Ezek után? Jövök neked eggyel.
Még egy kicsit beszélgettünk, majd elindultunk haza. Én jobbra, ő balra.