Történetek
a a
2009.04.12 | Tirana | Regény | Megtekintések száma: 778
Gravitation után szabadon ~ Boy\’s Love ~
Tokió.

Yuki Eiri már gyerekként is, más volt, mint a legtöbb fiú az ő korában, s a kellemetlen modora az idő múlásával rohamosan lefelé ívelő tendenciát tudhatott birtokában. A sikeres álarc mögé, amelyet íróként maga előtt lebegtet, kevés ember tud beférkőzni, de Shindo Shuichinek sikerült. Nem kis teljesítmény ez a szőkeségtől, elviselni a folyton fecsegő, életenergiától túltengő, rózsaszínhajú énekest, aki történetesen a Bad Luck frontembere. Na de mi történik akkor, ha minden romba dől körülöttük, vajon Yuki meddig képes elbújni az eddig oly gondosan kiépített álara mögött?

Ez a nap is úgy kezdődött, mint bármelyik másik akkoriban…
- Ááá, el fogok késni! Ez nem igaz…. - Shuichi egy szál rövidnadrágban keresgélt valamit a lakásban, legalábbis a rohamtempóban lépett távolság megtétele utáni művelet, amely kutatásnak is beillett volna, erre engedett következtetni.
- Mindig elkésel - fintorodott el a szőke, egy még meggyújtatlan cigarettával a szájában.
- Megvan! - halászott elő a szekrény mélyéből egy narancssárga pólót a rózsaszín hajzuhatag, legalábbis a fiút érdeklődve szemlélő Yuki ennyit láthatott lakótársából. A kezdetben futó kalandnak indult egynyári románc, mára (pontosan megismerkedésüktől számítva kb. 3. év) igazi kapcsolattá nőtte ki magát.

Yuki Eiri

Nem is ő lenne, ha nem lenne ilyen szétszórt… Annak ellenre, hogy mindenfajta eseményt, ami határidővel van ellátva, mindig lekésik (a tevékenykedésére jellemzők közül ez valamilyen úton átragadt rám is), a rajongók szeretik. Soha nem fogom megérteni őket. Nem, azthiszem mégis…
- Yukiiii! - elvakított a hajzuhatag néhány röpke pillanatra, s amint kitisztult a kép, egy kék szempárral találtam szembe magam. Utáltam ezeket a kirohanásait, sajnos elég gyakran megtörtént.
- Mi van megint? - reccsentem rá, a kelleténél talán egy kicsit durvábban, amitől hátrahőkölt egy kissé, nos ha ezzel el tudom hallgattatni egy lélegzetvételnyi időre, többször fogom alkalmazni. Hirtelen a számra tapasztotta az ajkait, ahogyan szokta. Mint afféle látomás a hajnali ködben pillanatok alatt szertefoszlott. Mire észbe kaptam már csak hűlt helye volt mellettem, az ajtófélfa keservesen beleremegett a hurrikán-szerű távozásába… Elképesztő mennyi energiája van már kora reggel.
A cigaretta nagyobbik része végül a hamutartóban kötött ki. Suichi bizonyára örült volna ennek a látványnak, ugyanis kedvére tett volna az író efféle cselekedete, szerette volna a lehető legtovább életben tartani szerelmét (aminek nem mindig örült a másik fél, amennyiben Shuichi mániákus oltalmazását nyomatékosította még tőle is szokatlan lépéseivel).

Shindo Shuichi

Egy pillanatra lefékeztem a mögöttem becsapódó ajtó előtt, visszafordultam, de az órámra pillanatva menetirányt váltottam, és a levegőért könyörgő tüdőmet figyelmen kívül hagyva, magam alá szedtem a lábam és tiltakozó izmaimnak ellentmondva futottam.
- Á, Hiro! - integettem legkedvesebb csapattársamnak, aki rendszerint a hídnál szokott felvenni patyolat tiszta gyorsulási mocijára. Mindig meglepődök a renden is amit a lakásán találok, mióta Ayaka-channal randizik… A szél játszadozva kapott bele egy tincsembe, és azonnal Yuki szélfújta tincsei jutottak eszembe, amitől úgy éreztem szárnyakra kapok.
- Ülj le, különben találkozol a lámpákkal. - intett nyugalomra Hiro.
- De Hiirooo! - durcáskodtam, ám pillanatok alatt elszállt minden rossz kedvem amint az NG fellegvárának bejáratát megpillantottam. Ami azonban ott fogadott, már annyira nem volt szerencsés, mint amennyire színesnek láttam a világot akkoriban.
A levegőben is szerelem terjengett, vagy csak a hosszú jellegtelen tél után hatott ennyire üdítően a madarak csicsergése, a hirtelen élettel megtelt világ. Minden olyannak tűnt, mint régen, mint azon a napon amikor Yuki rátalált Suichi kezdetleges profizmussal megírt dalszövegére, amit aztán a szelek szárnyára engedett. A park most is ugyanazt a képet mutatja, mint akkor. A világ őrültebbnek hat, amióta a Nittle Gasper mintájára Thoma felfutatta a BL-ot.
- Bad Luck, ő itt Ryuga Toga. Az új menedzseretek - jelentette ki Thoma, a tőle megszokott vidám stílusban. Akkor sejteleme sem lehetett senkinek, hogy mit jelent a menedzserváltás, hogy az NG a totális csőd szélén áll, mindez egy olyan személy jóvoltából, akiről még a legcsekélyebb rosszindulatúság feltételezése is az emberiség ellen elkövetett bűntettnek számított volna…A felhők védelmezően elrejtették maguk közt a Napot, amitől kissé elsötétedett a szoba, akárcsak a Bad Luck tagjainak eddig kifejezéstelen arca. Volt valami vészjósló a figura megjelenésében, képes lett volna Yuki Eirivel is felvenni a versenyt, ami azért mégiscsak elképesztő, bármilyen perspektívából vizsgáljuk a karaktert. Eközben a szőkeség lakásán érdekes dolgok bontakoztak ki.

Yuki Eiri

- Mit akarsz? - néztem Kotanira, aki első pillantásra olybá tűnt, mint aki karót nyelt. Talán nem is álltam távol a valóságtól. Felvont szemöldökkel és némi gyanúval igyekeztem közönyt erőltetni az arcomra.
- Csak nem megbomlani látszik a hideg, jégszívű Yuki Eiri - elmélet? - gúnyos hangja és megjelenése bizarr összképe undort váltott ki belőlem. Legszívesebben már csak ittléte miatt beverném a képét. Stílszerűen, ahogy egy maffiózó tenné egy bugyuta filmben. Na meg a lomha mozgása, az ahogyan birtokba veszi a kanapé másik felét, mintha csak itt lakna, egyenesen ki fog hozni a sodromból. Éreztem, valamit gyorsan kell mondanom, nehogy kiessek a szerepemből. A másodpercek kínosan lassan teltek, mégis az ő javára dolgoztak.
- Miért jöttél ide? - kissé átfogalmaztam a kérdést, abban reménykedve, hogy eljut az agya azon részébe, amelyik még képes felfogni, és értelmezni az emberi beszédet. Egy pillanatra sem vettem le a szemem róla.
- Ó csak megmutatni neked ezt. - azzal előhúzott egy képet, amin egy összetéveszthetetlenül Shuichire emlékeztető alak egy fegyvert szegez Kotanira. Előkotortam emlékezetemből azokat a pillanatokat, amikor ez történhetett. Végül arra jutottam - Ez nem Shuichi.

- Mondtam én olyat, hogy ő az? - fordította oldalra a fejét, miközben ő is szemügyre vette alaposabban a képet, talán valami esetleges hiba után kutatva. - De ezt mások nem tudják. - diadalittas mosoly ült ki az arcára, ami miatt az összes eltartalékolt önuralmamat latba kellett vetnem. Dühömben inkább csak elővettem egy szál cigarettát a már amúgy is félig üresen tátongó dobozból, és meggyújtottam. A kitörni készülő vágyat, ami arra ösztökélt, hogy apró darabokra zúzzam a tenyérbe mászó képét, igyekeztem visszaszorítani, de a tűrőképességem határaihoz közeledett.
- Mi a jó francér mutogatod nekem ezt? - legszívesebb kitéptem volna a kezéből azt a rohadt képet, de tisztában voltam vele, nem az az egyetlen példány, amit aztán egy hanyag mozdulattal a dohányzóasztalra dobott. Bizonyára annyit készített belőle amennyivel pontosan ki lehetett volna tapétázni az NG főhadiszállásának felületét…

Eközben szorgosan gyülekeztek a kiadónál is a viharfelhők. A fagyossá vált csendet szinte harapni lehetett.
- Újra át kell gondolni a promóciós lehetőségeket - az új jövevény a kis csapatra függesztette tekintetét, és kajánul elmosolyodott. Thoma tekintetében egy pillanatra valami eddig tőle nem látott érzelem suhant át. Hiro mélyen Ryuga tekintetébe fúrta sajátját, mintha csak olyasvalamit akarna kihúzni belőle, amit egyébként nem akarna elmondani a félig amerikai menedzser. - Úgy látom jónak, ha egyelőre be nem határolt ideig a Bad Luck nem koncertezik.
- Micsoda? - a bandatagok szinte egy emberként köpték ki a banális kérdést, ami egy csapat fejében megszülethet, amikor megtudja egy ideig befellegzett a koncertezéseknek.

- Nem úgy volt, hogy most indulunk egy komolyabb turnéra? - kérdezte Fujisaki nyugalmat erőltetve hangjára. Bár ő volt a legfiatalabb a bandában, neki jutott a legérettebben gondolkodó szerepköre is. Láthatólag őt sem hagyta hidegen, a hirtelen tett bejelentés. - Shuichi te ehhez mit szólsz?

- Én… - lesütötte a szemét, majd hangjában az idegesség kicsengésével válaszolt - Érti a dolgát.
A banda tagok arcáról egyértelműen lerítt, nem erre számítottak, ez nem a megszokott viselkedésforma, a mindig életvidám, örök lázadó kisfiútól, ez nemes egyszerűséggel nem Shuichis… … A kék szempárban felizzott a tenni akarás, ami bizonyosan nem a gyakorlásra vonatkoztatható.
- És akkor mégis mit fogunk csinálni, míg úgymond „pihenünk”? - szegezte kemény szavak formájában a nyomatékosított kérdést Hiro, az újoncnak. Gondolatban talán azt is eltervezte, ahogyan az asztalra csap, ökölbe szorult kezei nem sok jót sejtettek. Az csak hümmögött, és töprengőnek szánt mimikai mozgásokat produkált, amitől úgy festett mint valamiféle absztrakt szórakoztató művészettel foglalkozó egyén...
- Hát gondolkozzatok - nem zavartatta magát és leült Thoma íróasztalára. - Például írhatnátok új dalokat. - széttárta a karjait, ezzel finoman a tudtunkra adta, hogy neki aztán mindegy, csak foglaljuk el magunkat (mint az oviban). A többiek könyörgően Shuichire néztek.
- Nem baj, addig is van időnk több tévés szereplésre, interjúkat adni satöbbi - legyintett, amolyan légyelhajtó mozdulattal, amitől ismét úgy tűnt a régi Shuichi ismét jelen van. - Meglátjátok jó lesz ez így! - bökte oldalba a mellette álló Hirot. A barna hajú gitáros csak egy „hatemondod” mosollyal jutalmazta.
- Mindenki a dolgára! - Ryuga sürgetve terelgette ki a triót az ajtón, amit áldott a menedzser, és mielőbb kívül akarta tudni a gondjára bízottakat (kívül tágasabb-effekt).

Yuki Eiri

- Nem értelek - próbáltam az értésére adni tulajdonképpeni nem tetszésemet. Nem szerettem, ha zsarolnak. Kevés ostoba ember van, aki olyan merész (vagy inkább botor), hogy újat húzzon velem. El kívántam a mellettem terpeszkedő illetőt hidegebb éghajlatra, legalábbis gondolatban ilyesmikkel jutalmaztam látogatását. - Nos, ha vagy olyan ostoba, hogy ezt, vagy az ehhez hasonló „alkotásaid” nyilvánosságra hozd, köszönjük a promóciót, jót fog tenni az együttesnek - igyekeztem annyi megvetést sűríteni a mondandómba amennyit az elmúlt néhány évben, valahova eltűntettem az éterben.
- Nocsak, nocsak - hátradőlt, de nem élvezhette sokáig a nyugalmat, mert gallérjánál fogva kihajítottam. Némi unszolás után sikerült a biztonságot jelentő küszöbön kívülre helyeznem személyét... Méghogy engem egy semmirekellő alak megfenyegessen. Melyik univerzumban él ez a féreg? Vajon Shuichi mit csinálhat most? Az órámra pillantottam. Apró füstkarikákat fújtam a levegőbe, majd visszaültem a könyvemhez, aminek már vagy két hónapja írom a befejezését, de csak nem sikerül a végére érnem. Bámultam a képernyőt és helyenként átjavítgattam a lektorálásra erősen rászoruló irományt, amit még ebben a formában firkálmánynak sem mernék nevezni, regénynek pedig távolról sem lehetett beállítani.

- Tadaima! Yuki! - hallottam a megszokott narancssárga kardigánhoz tartozó hang gazdáját. Már szinte féltem attól a szóáradattól, amit rendszerint akkor szokott rám zúdítani, amikor megérkezik, és frissen élnek benne az éppen aktuális történések. A meglepetés erejével hatott, amikor ösztönszerűen figyeltem fel a mosdó ajtajának fémes csapódására, majd pillanatokkal később a zuhanyrózsából alácsobogó vízcseppek apró morajlását, amelyeknek hangzásából szinte hallani véltem hol érnek földet, zuhanytálcát, vagy éppen a testrészek bármelyikét.

Három év elteltével, még mindig ugyanúgy szeretem, már amennyire képes vagyok én erre. Milyen furcsa az élet fintora. Sors. Végzet. Léteznek egyáltalán ilyen dolgok? Ha igen, bizonyára egyszerre találtam meg mindkettőt, a zuhany alatt ázó, rózsaszín hajzuhatag tulajdonosában Shindo Shuichiben. Ez a kölyök, örökös kitartásával olyan gátakat tört át amelyekre senki nem volt képes 10 évig. Sensei, vajon ő mit érzett? Ezt soha nem fogom megtudni.

Shindo Shuichi

Ryuga. Miért jöttél ide? Mit akarsz tőlem? - lecsúsztam a hideg csempén, amitől végig szánkázott rajtam a borzongás, nem a kellemesebb fajta. Szivacsot ragadtam és megpróbáltam lemosni magamról azt a mocskot, ami régóta szennyezi a testem. Alattomosabb kosz volt ez mint a por, mindig ott volt, bármit tettem, nem lehet eltüntetni - Nem jó ez így. Miért pont most jelentél meg?
- Minden rendben Shuichi? - valahonnan a távolból hallottam egy határozott, mély férfi hangot. Időbe telt míg eltompult agyamnak sikerült azonosítani a hanghoz tartozó személy azonosságát, és kishamar kiderült a logikát alapul véve csakis Yuki lehet az. De mit akarhat? Menj innen Yuki. Nem akarok beszélni veled, most. Mit is kérdezett?
- Igen! - nyögtem ki lehetetlenül halkan, de nem hallottam matatásra jellemző hangokat, tehát minden bizonnyal meghallotta és most elment. Jóval a Bad Luck megalapítása előtt a nagybátyámmal éltem. Nem, el kell felejtened Shindo Shuichi! Nem gondolhatsz többé arra! Megszűnt, nincsen! Dühömben csak felpattantam, eszeveszett gyorsasággal felkapkodtam a ruháim, és megpróbáltam besomfordálni a hálószobába, mint valami kommandós, nem akartam összefutni Yukival. Ezaz már csak néhány lépés, bent vagyok! Az öröm szétáradt a lelkemben és óvatosan befeküdtem az ágyba. Éles fény vakított el, és a szemem elé kaptam a kezem.

- Miért kerülsz kölyök? - Yuki Eiri egyik pillanatról a másikra az ágy mellett termett, és szigorúan összefonta maga előtt a karjait. Shuichi elfordította a tekintetét, és megpróbálta átgondolta mit is mondjon a mai napról, vagy egyáltalában miről is beszélhetne. Gondolhatta, hogy egy idő múlva fel fog tűnni barátjának a dolgok nem megszokott kerékvágása de, hogy ilyen hamar észreveszi, ezt legrosszabb álmaiban sem feltételezte.
- Nem kerüllek - Shuichi nem nézett szeretőjére, helyette egy művészeti alkotásnak csúfolt vázát kezdett fixírozni. Egy külső szemlélő akár azt is feltételezhette volna, hogy rendkívül érdekes darab, ha csak Shuichi koncentráló, már-már erőlködő arckifejezését látja, és nem a vázát, ami jelentéktelen mintájával ugyanolyan semmitmondó kelléke volt a szobának, mint a bútorok vagy a függöny és nem utolsó sorban a szőnyeg. A macska kecsességével mozgó író a másodperc töredéke alatt Shuichi mellett helyezkedett el az ágyon, és az állánál fogva maga felé irányította a fiút.
- Remélem tisztában vagy azzal, hogy szörnyen rosszul hazudsz. - a borostyán színű szempár mélyen belefúródott az énekes nagy kék tekintetébe, ami most ürességet sugárzott, kéken csillogott akár a végtelen óceán.
- Nincs semmi. Képzelődsz! - szabadkozott Shuichi a tőle telhető legtermészetesebb hangon, de gyomra görcsbe rándult a félelemtől, hogy talán valamit megsejthetett kedvese. Nem tudott szabadulni a másik férfitól, aki béklyóba szorította tekintetét, majd fizikai síkon is ilyesmit tett. Yuki finoman, mégis vészjóslóan rákulcsolta kezeit a két vékony csuklóra. Ismerte az énekest annyira, hogy tudja most jön az a rész amikor előáll valami tevékenységgel, amit halaszthatatlannak titulál, mint például kimosni a ruhákat, vagy megfőzni holnapra (esetleg ennek címén felgyújtani a gáztűzhelyt, volt már rá példa).
- Nekem - résnyire szűkítette a szemeit - Nem tudsz hazudni. - biztatóan szájon csókolta Shuichit. A fiú beleremegett, majd ellökte a másikat.
- Mi történt? - még mindig szorította a fiút, aki egy rántással próbált szabadulni. A „menekülési esélyeket” latolgatta magában, ha perceken belül nem tud meglépni, bizonyára mindent el kell mondania Yukinak.
Néma csend kúszott be a szobába, hosszú ideje most először ilyen töretlenül. Végül Yuki ismét megcsókolta Shuichit, aki örült, hogy nem mondott el semmit az írónak.

Shindo Shuichi

Vajon meddig tudom magamban tartani? Már rég nincs rendben semmi. De nem, Yuki. Téged nem. Nem foglak belekeverni ebbe az őrületbe.
Yuki óvatosan maga alá gyűrte párját, és kényeztetni kezdte. Olyan szenvedélyesen csókolóztak, mint az utóbbi időben nem sikerült. Yuki dühe lecsillapodott, amit szorítását felváltó lágy érintések özöne is bizonyított. De mindketten tudták, hogy ennek a történetnek nincs pont a végén. Évek óta most először esett meg, hogy kínos csendbe burkolóztak mindahány reggel, este pedig vagy az egyik, vagy a másik fél nem kívánt kapcsolatba lépni a másikkal.

Yuki Eiri

Aznap már másodszor hívtam életre az emlékeim, ami igencsak megerőltető munkának bizonyult miközben Shuichivel is foglalkoztam. Borral kínáltam, azzal a célzattal, hogy illumináltabb állapotban majd kihúzhatok belőle olyan információkat, amikkel megnyugtathatom magamat.
- Igyál még egy kicsit. Jót fog tenni! - ellenállhatatlannak vélt mosolyomat kellett bevetnem ahhoz, hogy rávegyem egy újabb adag feles lehúzására. Tovább csókolgattam, utáltam fegyverként használni az együttléteket, de egyébként is már több mint egy hónapja szenvedtem a cigaretta-szex-kávé egyvelegének őrjítő hiányától, aminek nyomán képes vagyok az elfogadottnál hamarabb felfüggeszteni a közönyt, és helyébe engedni a vadállatias dühöt. Shu esetenként felszisszent a fájdalomtól, de nem reagált különösebben semmire. 1 órával később úgy véltem éppen eléggé sikerült elérnem a kívánt hatást ahhoz, hogy kihúzzam Shindóbol mit titkol. Nem szeretem, mikor titkai vannak előttem. Két csók között ismét rákérdeztem, amitől én is szenvedtem egy ideje.
- Mi a baj? Mostanában nem mondasz el semmit. Mi történt? - egy tincset elsimítottam a hajából, ő pedig dalra fakadt. Mélyet sóhajtottam és újra feltettem a kérdést, azzal a célzattal, hogy ezúttal választ is kapok arra.
Hasonló írások
Hozzászólások
(1) Mellesleg
2009-04-12 00:00:00
Mellesleg mi a véleményetek erről a történetről?
Nem vagy bejelentkezve! A hozzászóláshoz kérjük jelentkezz be!
Hasonló írások
Ajánlott oldalak