Forever Young 12. rész

12.    Ééééééééééééééés VÉGE!
Patric gondolatai...
Brooklyn gondolatai…
Mindenki pletykált a cikken, mi, akik említve voltunk, persze örültünk. A darab bemutatója egyre csak közeledett, míg el nem jött az előadás napja. Eluralkodott rajtunk a lámpaláz, pedig csak egy jelenetben játszottunk. Ráadásul nagyon kevés volt a szöveg, és a jelenet nagy részét a tánc töltötte ki, ami a kisujjamban volt. Én mégis nagyon ideges voltam. Eltökéltem, hogy valamit lépek, mert nem bírtam, hogy minden nap látom Brooklyn-t, és szeretem – igen szeretem, még akkor is, ha ilyen még nem volt – ő pedig rám se néz. Bár kezdem úgy érezni, hogy megtört a jég. Kevésbé tartózkodik tőlem, próbán sem kiabál már velem, nem szakad ki egyből a karomból, mikor vége egy számnak. Úgy érzem, ma este végre eljön a cselekvés ideje.
- Figyelj, biztos, hogy jól csinálom? – kérdezte Brooklyn a főpróba után. Istenem, olyan maximalista!
-  Persze! Jobban nem is csinálhatnád. Ne aggódj! Minden úgy fog menni, mint a karikacsapás!  - próbáltam megnyugtatni, de nagyon izgul. Egyfolytában dobol a lábával, rágcsálja a szája szélét, és izgatottan csillog a szeme, amitől olyan imádnivaló!
Este már mindenki érezte a végső hajrá izgalmát. A színfalak mögött várt 12 Anne, és 12 Matthew velünk együtt. Miénk az utolsó jelenet, amire a legjobban emlékszik a közönség, én mi izgulhatunk a legtöbbet. De ez egy jó alkalomnak ígérkezett, hogy megtegyem az első lépést Brooklyn felé. Már elkezdődött az előadás, és kettesben maradtunk. A színfalak mögül néztük az eseményeket..
Nagyon izgultunk mind a ketten. Patric nem mutatta ki, de láttam a szemében a lázas csillogást, és az arca is ki volt pirulva.
Brooklyn nagyon jó emberismerő. Láthatta rajtam, hogy izgatott vagyok. Csak remélni merem, hogy ezt az előadásnak tulajdonítja. Ott áll 5 méterre tőlem. Ennél jobb lehetőséget keresve sem találhattam volna.
Éppen az előadást figyeltem, mikor egyszer csak Patric hátulról átölelt. Utoljára a szülinapi bulimon éreztem ilyet. A szívem egyszerűen elkezdett kalapálni, reflexből ráharaptam a számra, de nem mondtam semmit.
Éreztem, hogy nem húzódik el, így bátrabban át mertem ölelni. Ekkor azonban megszólalt:
-  Biztos szabad ezt? – suttogta. Teljesen más reakcióra számítottam, meglepett, hogy nem aggódik Brian miatt, és ebben a percben csak az enyém.
- Nem – mondtam – De pont ettől ilyen izgalmas...
Nem tudtam miért, de nagyon jól esett Patric ölelése. Vágytam rá, felizgatott a gondolat, hogy tiltott dolgot teszek. Tudtam, hogy Brian kint ül a nézőtéren, és várja, hogy végre a színpadon láthasson. Az agyam kikapcsolt, a szívem, nem is, inkább a vágyaim vezettek. Szinte sóvárogtam az után, hogy Patric megcsókoljon.
Csak egy apró kis elhatározás választott el attól, hogy megcsókoljam Brooklynt. Nem is tudom mi tartott vissza. Mindenesetre nem tettem meg. Ekkor megszólalt Tancsi, hogy vége az első felvonásnak. Brooklyn – ahogy vártam – egyből kivágta magát a karjaim közül. De azért a pillanatért megérte.

Brooklyn gondolatai...
Nem tudom, hogy hirtelen mi ütött belém. Csak az izgalom lehet az oka. Patric... Kihasznált! De... Nem foghatom rá az egészet. Élveztem. Nagyon is! De erről senkinek sem szabad tudni. Főleg nem Brian-nek! De az a furcsa, különös érzés még mindig itt van bennem. Nem lehet... Ugye nem lehet, hogy szerelmes vagyok Pat-be? Nem, az kizárt... Lehetetlen! Vagyis...
A szünetnek vége lett, és elkezdődött a 7. jelenet. Mindenki ügyesen csinálta, semmi gubanc nem volt, mégis majd szétvetett az izgalom. Nagyon gyorsan telt az idő, s mire észbe kaptam, már a 11. jelenetet játszották. Egyszer csak leoltották a lámpákat, és intettek, hogy „színpadra”.
-  Matthew! Hol vagy? Matt! Matt! – kiáltozta Anne, azaz én.
- Mit számít? – sétált elő Patric is az egyik vászon mögül. – Mit csinálsz itt? Nem a buliban kéne lenned?
- És neked? Én ugyanis bejártam utánad a várost! Miattad vagyok itt.
- Miattam? – vetette oda kételkedő hangon Patric.
- Igen. Figyelj, nagyon meggondolatlan voltam. Nem vettem észre a nyilvánvalót.
- Ugyan már! Ne próbálj megvigasztalni! Én magányos farkas vagyok.
- És akkor is, ha azt mondom, szeretlek?
Erre felkapta a fejét.
- Nem mondanád komolyan...
- És ha mégis?
- Akkor én lennék a legboldogabb ember a világon!
- Szeretlek, Pat... Matt! – csak remélni mertem, hogy ezt Brian nem hallotta. - Mindig szerettelek, és szeretni is foglak, csak rá kellett jönnöm!
- Anne, ha tudnád, hogy mióta várom, hogy kimondd ezt! Én is szeretlek! – és összekulcsoltuk a kezünket. Megszólalt a zene, és énekelni kezdtem. Ez az év égése! Én írtam a szöveget, és mégis elrontottam. Ráadásul Matt helyett azt mondtam, hogy Pat... Ha ezt Brian meghallotta, akkor nekem végem. Nem veszíthetem el! De Patric olyan elragadó...
A szám végéhez közeledtünk. A tánc legnehezebb része jött, a bepörgés. Patric megfogta a kezemet, lendítés a fejünk fölé, és ölelés. De Patric nem állt meg az ölelésnél.
Minden nagyon gyorsan történt. Fogalmam sincs, hogyan, de a szám nyitva volt, és Patric ajkai szempillantás alatt az enyémhez simultak. Időm sem volt bezárni, Pat nyelve ugyanis átcsusszant a fogaim közt, és játszani kezdett az enyémmel. Tiltakozni sem volt időm. Na, jó. Nem is nagyon akartam. Ekkor egy egész gondolat-egyenlet zajlott le a fejemben.
Ha most ellököm, akkor elrontom a darabot, ami árt az iskola hírnevének, ráadásul még élvezem is – ami egyébként szörnyű, és szégyenletes! Ha viszont nem lököm el, akkor Brian-t örökre elveszítem, viszont a suli nem szenved csorbát. Nem kockáztathatok, nem helyezhetem a saját érdekeimet az iskola, és a közösség érdekei elé – gondoltam, de sajnos legbelül tudtam, hogy nem az iskola a fő oka annak, hogy nem lököm el Patric-et. Kattant a függöny rugója, elkezdett összehúzódni. Éveknek tűnt, mire összehúzódott, és nem is bírtam kivárni, hogy teljesen összeérjen, elkaptam a fejem, és még éppen láttam, ahogy Brian keserű arccal kilép az ajtón, aztán a függöny mindent eltakart. El akartam futni, Brian után, de Patric megfogta a kezemet.
- Várj! A tapsrend még hátra van! – mondta, de hallani sem akartam róla. Lekevertem neki egy hatalmas, mondhatni büdös nagy pofont, és elrohantam. Ahogy csak bírtam futottam, nem tudott megállítani sem a sminkes, sem a jelmezes, sem a technikus. Mikor az aulába értem Brian még éppen ott volt.
- Várj! – kiáltottam zokogástól elcsukló hangon.
- Mire? Vagy inkább kire? Várunk még valakit?
- Nem, dehogy is! - ziháltam, de észre se vette.
- Mondjuk Patric-et? Hogy újra lesmárolja a barátnőmet? Ó bocsánat, az exbarátnőmet! Köszi, erre nem várok!
- De...de Brian...
- Nincs semmi de! Mióta hülyítesz engem?
- Nem hülyítelek, esküszöm, szeretlek, csak téged, és senki mást!
- Ugyan már! Ezt akkor se hinném el neked, ha most jöttem volna le a falvédőről! Ott hazudsz, ahol csak tudsz, és én egy ilyen embert nem szeretnék a közelemben tudni! - azzal fogta az ajtót, és menni akart.
- Brian... – mondtam erőtlenül.
- És ha még mindig nem lenne világos: VÉGEZTEM! – üvöltötte, majd kilépett az ajtón.
Vannak pillanatok az ember életében, mikor olyan mélyponthoz érkezik, ahol már nem segít a sírás. A végtelen fájdalom kitöltötte a testemet, nem volt erőm állni, se beszélni. Legszívesebben elfutottam volna, el, a világ végére, de a lábaimból kiveszett az erő, és egyszeriben összeestem a padlón. Az életem a halott remények temetőjévé vált. Nem volt semmim, és senkim, aki kicsit is segíthetett volna rajtam. Ott ültem szótlanul, a semmibe révedve. Tudtam, hogy nem hibáztathatom sem Patric-et, sem senki mást. Amit tettem, az az én felelősségem, csak én tehetek a sorsomról. Nem tudtam magamról, sem senki másról a világon. Annyit tudtam csupán, hogy egy valaki van, akiről tudni szerettem volna, de ő éppen most sétált ki az életem fekete lyukként tátongó, üres kapuján. Egyszeriben rám szakadt minden, és elsötétült a világ, tudtam, hogy a fejem koppan a padlón, de már nem éreztem.
Arra eszméltem, hogy egy durva tapintású férfikéz erőtlenül pofozgat. Kába voltam, nem tudtam hol vagyok. Émelyegtem is, és nem láttam tisztán.
- Brooklyn! Brooklyn, hallasz engem? Mi történt veled? – kérdezte valaki, úgy sejtettem, hogy PJ az. Hirtelen bevillant, hogy Brian... Keserves zokogásban törtem ki, a barátaim elképzelni sem tudták, hogy mi történt velem.
- Vé....(szipogás) vége – levegő után kapkodva kinyögtem ezt a rövid szót. Homályosan láttam a könnyek miatt, de felfedeztem Jessica-t, PJ-t, Alex-et, Randy-t, Angie-t, Richy-t, és Barbie-t mankóval. Mind eljöttek, hogy megnézzék a darabot, és erre így kell látniuk. Megpróbáltam magam összeszedni, most már feltűnt, hogy nincs rajtam a mikroport. Abbahagytam a sírást, megtöröltem a szememet a ruhámba, és elmondtam, hogy mi történt. Ez után mindenki sajnálkozott, hogy „Jaj, hogy tehetett ilyet?”, „Ez egy megbocsáthatatlan bűn!”, stb. De én csak meredtem ki az ablakon, bámultam a holdat. Viszont felkaptam a fejem, mikor felcsendült egy ismerős hang.
- Hogy van? – kérdezte egy fiú. Odanéztem, és láttam, hogy Patric az. Jess egyből nekiesett, és üvöltözni, már-már ordibálni kezdett vele.
- Na, hát szerinted mégis hogy van? Hogy kérdezhetsz ilyet? Hm? De ha tényleg tudni akarod, akkor tessék! Rosszul! Hála neked! Csak rá kell nézni! Mégis hogy képzelted ezt? Hm? – kiabálta, de én leállítottam.
- Hagyd, Jess. Nem az ő hibája. Mindenről én tehetek. De most nagyon fáradt vagyok. Haza visz valaki?
- Én! Majd én hazaviszlek! – kiáltotta Pat. Akartam, de nem volt erőm tiltakozni. Az volt a szándékom, hogy felállok, és kisétálok, de a térdem erőtlenül összerogyott. Nem tudom, hogy ennek most örülnöm kellene, vagy sírnom miatta, de Patric az ölébe kapott, és kivitt egészen a kocsijáig. Beültetett a hátsó ülésre, és beindította a kocsit. A következő emlékem az volt, hogy Patric ismét a karjai közt tart, és a lépcsőn megyünk felfelé. Anya biztos szívrohamot kapott, mikor meglátott így. De rendben hazaértem, neki főleg az számít, hogy ne törjem össze magam. Pedig összetörtem. Legbelül.