Felismerés

Ha fogadtam volna, akkor magam ellen teszek. Őszintén megvallva, tényleg fogadnom kellett volna, de nem tettem. Nem próbáltam ki a szerencsémet. Mennyivel egyszerűbb lett volna minden, ha adok magamnak egy kis esélyt a nyerésre. Legközelebb okosabb leszek. Legközelebb. Mintha, az olyan egyszerű lenne. Mintha kimondása pillanatában már el is jönne és feledésbe merülne minden ami addig volt. Helyesen döntöttem- e, azt nem tudom. De már nincs is jelentősége. Kimondatott, és ahhoz tartanom kell magam.
Az Úr 2008. esztendejében történt. Minden oldalról megtalált a baj. A szegény embert az ág is húzza mondás rám teljesen igaz volt. Kereskedelmi szektorban dolgoztam, és mint minden céget, minket is érintett a válság. Nagy volt a fluktuáció, és tudtam, hamarosan rám is sor kerül. A tizedik és a tizenegyedik hónapban nem hoztam a minimumot, így elég erősen célozva volt, hogy az új évvel távoznom kellene. A közvetlen munkatársaimat egyesével elbocsátották. Egyedül maradtam, és mivel az nem egy szóló munka, így számítottam az elküldésre.
- Péter, bemutatom neked Kovács Tamarát, az új munkatársadat.
- Szervusz! Nagy Péter - nyújtottam kezem.
- Kovács Tamara.
- Péter utolsó, ha nem megy, repülsz. Meg vagyok értve?
- Hát hogyne, tudnék én ilyen ajánlatnak ellenállni?
Ha a főnökkel való viszonyomat kellene jellemezni, akkor azt mondanám, hogy nem felhőtlen. Nem haragudtam rá, a munkakör amit betöltött, az várta el tőle azt a fajta viselkedést.
- Utolsó?
- Ugyan ne törődj vele. Az elődeit, hogy úgy mondjam, nem igazán bírták a strapát. Én se nagyon, de engem valamiért még itt tartanak. Tehát nekem lenne a feladatom, hogy bemutassam ennek a munkának szépségeit.
- Nagyjából igen.
- Nem a legjobb emberhez kerültél. De legyen. A mi feladatunk amennyire összetettnek látszik, annyira egyszerű. Új ügyfelek felhívása, meglévő ügyfelekkel való kapcsolat tartás, hitelügyintézés, logisztikai ügyintézés, a meglévő ügyfelek problémáinak megoldása. Soknak hangozhat, mert sok ezer ügyféllel rendelkezünk, mint cégeket, mint magánszemélyeket beleértve. Valójában nekünk irodai aktatologatóknak, az a dolgunk, hogy egész nap a telefonon lógjunk és hirdessük az céget.
Sok aprósággal hamar eljött az ebédidő. Nem együtt ettünk. Régi kollégáimmal mentünk a céges étkezdébe.
- Látom, új kolleginát kaptál. Formás darab.
- Nem figyeltem.
- Persze, én se - vigyorgott kollégám.
- Extra Hungariam non est vita; si est vita, non est vita.
- Tudod, hogy nem beszélek latinul.
- Magyarországon kívül nincsen élet, ha van is, az nem élet.
- Miért, szerinted az?
- Számít? Tudod, hogy akinél a legapróbb gyanú is felmerül már szóba se jöhet.
- Szerintem ostoba vagy. De ha te nem, akkor legalább egyel kevesebb. Ebéd után mutass be neki.

Mint éhezők a szeretetcsomagra úgy vetették rá magukat a kollégáim Tamarára. Friss szellőként vegyült az irodai állott levegő közé. Tény és való szemrevaló leányzó volt. Bár testi szépségét csak később, intellektusa megmutatásával vettem észre.
- Tamara, engedd meg, hogy bemutassam Kovács Zoltán főhopmestert.
- Kértelek, hogy ne hívd így a munkakörömet. Prime Account Manager vagyok.
- Vagyis főhopmester. Tudom, nézzem meg van-e papír a faxban.
Zoli rendes ember, csak kicsit hiú. A ranglétrán valóban feljebb állt, mint én, de nem annyival, mint hitte magáról. Tamarát nem zavarta a népszerűsége. Az első napokban szinte az összes kolléga tiszteletét tette nála és ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy biztosítja bármire szüksége van, neki szóljon, és ne nekem. Az emberek hallva, tényleg bárminemű szükségletét kielégítették volna. Sokat beszélgettünk. Rossz alkalmazott voltam, így többet tudtunk meg a másik magánéletéről, mint a munka apró trükkjeiről, vagy gyakorlati fortélyairól. Belső félelmeim miatt én semmi közeledő lépést nem tettem. Művelt és tájékozott nőnek ismertem meg. Benne igazi beszélgető társa akadtam. A cégnél mindenki csak a munkáról beszélt. Bármennyire is vonzott személye, minden egyes alkalommal megállj parancsoltam magamnak. Vigyáztam, ne legyenek félreérthető szavaim. Neki is feltűnt, de próbált úgy tenni, mintha nem venné észre. Egyenes ember volt, nem ment neki az alakoskodás. Tudtam, eljön az idő, amikor szóvá teszi.
- Valami problémád van velem?
- Nincs. Kiválóan végzed a munkád. Még rajtam is javítottál. Sarkítva nekem köszönhetem, hogy még van állásom.
- Nem erre értettem.
- Akkor nem tudom, miről beszélsz.

A továbbiakban sem ő, sem én nem akartuk forszírozni a dolgot. Nem akartam megbántani, mert ha tévedek, akkor csak magamat sodrom bajba. A beszélgetés után kicsit engedtem a köztünk lévő távolságon. Mertem beszélni politikától, vallási nézeteimről. Előtte is beszélgettünk ilyenekről, de minden egyes alkalommal szándékosan általánosítottam. Néha harag villant a szemében. Csak egy röpke pillanatra. De én észrevettem. Ő nem szólt dühéről, én nem szóltam, hogy észrevettem. Figyeltem minden mozdulatát, minden szavát utalását. Bármennyire is ellenkeztem, egyre kellemesebb társaság lett. Vonzónak találtam benne mindent. Az öltözködését, a haját, a sminkjét, a stílusát, a tudását. Nem tekintettem magam potenciális jelöltnek, de akaratlanul is egyre inkább a többiek fölé kerekedtem. Előnyömre szolgált, hogy Tamara mindenben kikérte a véleményem. És bárki hívta találkozóra tőlem kérdezte milyen ember. Mindenkit dicsértem. Zoltánnal több alkalommal is találkozott. Szimpatikus volt neki, de valahogy a munkakapcsolaton túl nem tudtak jutni. Titkon örültem ennek. Amikor ezt felismertem magamban zavarba estem. Tudtam nem lenne szabad ilyen érzéseket táplálnom iránta. Elsőnek azzal hitegettem magam, hogy a munkahelyi kapcsolatok nem vezetnek jóra. Nem sokáig áltathattam magam ezzel a hamis érvvel. Kénytelen voltam beismerni: vonzódom Tamarához, mint nőhöz. Látszott is rajtam. Ő is tudta. Kedves volt velem. Szinte a számba adta a meghívást. De nekem nem akaródzott megtenni az első lépést. Ha gyanúm igaz, akkor magamat árulom le azzal. Egy idő után kezdett terhessé válni a helyzet. Mondhattam, hogy nem vágyom párkapcsolatra, de nem lett volna igaz. Nem hazudtam neki semmiben. Még a valóságot sem ferdítettem el. Nem akartam szédíteni és hamis illúziókkal táplálni.

Talán gyávának tartott, talán bátortalannak, de az újév elején Ő tette meg azt a lépést amit nekem kellett volna. Farsangi bálra hívott. Egyedül nem mehetett és engem talált a legalkalmasabbnak az kísérő szerepre. Nem mondhattam nemet. Bár a szám azt a szót formálta, a szívem nem. Nagyon jól éreztük magunkat. Egyre nehezebb volt az ellenállás. Nem volt szabad bámulnom a melleit, vagy a fenekét, nem volt szabad sokáig a szemébe néznem, nem volt szabad alkoholt innom. Szinte egyiket se tartottam be. A bálteremből gyalog mentünk. Bőven benne voltunka hajnalban. Kicsit szédelegtünk is. Hazakísértem. Egyikünk se kérdezte, természetesnek vettük. Ott és akkor vesztem el. Megcsókoltam. Keserédes érzés volt. Vágytam rá, tagadása hazugság lett volna, de lelkem mélyén bűnt követtem el. Nem volt vissza út. Onnantól kezdve rendszeresen találkoztunk. Mind jobban és jobban vágytam rá. A tiltott fáról ettem. Egy dolgot nem mertem megtenni. Nem mertem a fizikális öröm legtetejére felmenni. Belső szorongásaim továbbra sem engedtek. Élveztem minden egyes percet, amit vele töltöttem, és hiányzott, amikor nem volt velem.

Magányomban állandó önostorozást csináltam. Már akkor is sejtettem a korai véget, de néha magamnak se mertem bevallani. Megismerkedésünk óta egy kérdés foglalkoztatott. Túlságosan sértő, túl vádoló lett volna feltenni. Pedig mindent megoldott volna. Áldott tudatlanság. Bárcsak hiányozna belőlem a tökéletes háttér- információ utáni vágyakozás. Ha elfelejtenék észrevenni, meghallani dolgokat. Ha ki tudnám kapcsolni agyam tudatos, tanulással felépített részét. Akkor talán boldog lehetnék. Túl sokat gondolkodom. Túl méltó beszélgetőtárs volt. Teltek a hetek. Én egyre inkább éreztem a kibontakozó szerelmet. Tisztán emlékszem arra a napra, amikor először mondtam neki. Valószínűleg sosem fogom elfelejteni. Sétáltunk és vártunk a Nap hajnali köszöntőjét. Késő márciusi reggel volt. Leültünk egy padra. Én önfeledt voltam, Ő zavart.
- Tamara mondanom kell valamit. Amit már rég el kellett volna mondanom.
- Nekem is mondanom kell valamit.
- Mondjuk egyszerre.
Nem tudhattam, mekkorát tévedek ezzel.
- Szeretlek - szóltam.
- Félvér vagyok - szólt.
Szerepet cseréltünk. Ő lett önfeledt és én lettem zavart. A nyakamba akart borulni és csókolni, de én ellöktem magamtól.
- Mit mondtál?- keltem ki magamból.
- Félvér vagyok. Baj?
- Igen. Ismersz, tudod miként vélekedek az ilyenről.
- Csak korlátolt vagy.
- Nem. Extra Hungariam non est vita; si est vita, non est vita. Magy...
- Beszélek latinul. Ahogyan angolul és franciául is. Van két diplomám. Van jogosítványom és mellé saját autóm.
- De..
- Tudom, hogy figyeltél. A saját félelmeid irányítottak. Hittem neked. Hittem az embert látod, nem azt ahonnan jött. Én is szeretlek. Ugyan az, az ember vagyok, mint aki voltam két perccel ezelőtt.
- Nem, te egy...

Férfiakat megszégyenítő pofont kaptam. Alakját percek alatt elnyelte a pirkadat fénye. Megbántottam, pedig nem akartam. Egész életem egy eszmének szenteltem. És az irányelvek tiltották Tamarát. Csalódtam. Nem az eszmében, hanem önmagamban. Felismertem valódi korlátaimat mind vele, mind a világgal szemben. Semmilyen formában nem tudom Őt elérni. De ha el is érném, mit mondhatnék neki. Jobb az élete nélkülem.