Fekete fátyol - V. rész - 5.

Hideg eső térítette magához. Zihálva kinyitotta a szemét.
Zuhogott. Köhögve felült, körülnézett. Teste még mindig nem volt látható, aminek kifejezetten örült. A nyaka és a karja igen furcsa pózban voltak, és tele volt sérülésekkel.
Miközben végignézett magán, megvakarta a fejét, aztán felnézett a toronyra.
Úgy tűnt, senki se ébredt fel az ordítására. Vagy azt hiszik, csak álmodták, hogy valaki üvölt.
Ezen nevetnie kellett. Úgy tűnt, minden szerencsésen alakul aznap.
Kicsit még kábultan, tántorogva elindult az udvar hátsó része felé. Itt is volt kijárat, de mikor kinyitotta a kaput, még egyszer hátranézett. Valószínű, hogy ma a szabad ég alatt kell aludnia.
Fázósan összehúzta magát. Gondolta, elővarázsolhatna egy jó meleg köpenyt, de sajnos az ilyen elővarázsolt dolgok fél, vagy esetleg egy óra múlva eltűnnek.
Lebotladozott a Misuhoz. Igaz, hogy fázott, de magához akart térni teljesen. Gyorsan levetette ruháit, és a jéghideg vízbe merült.

Napok óta nem fürdött, és most jól esett a felfrissülés. Igaz, elég ostoba módon, hisz közelgett a tél, és egyre hűvösebbre fordult az idő.
Dideregve mászott ki a vízből.
Felöltözött, és egy bokor aljába kucorodott. Felhúzta mindkét térdét, és felnézett a csillagos égre. Lélegzete kis párafelhőként jelent meg az arca előtt.
Annyira fázott, hogy nem jött álom a szemére. A bokor ágai mindudatlan megszúrták, úgyhogy a végén egy fához sietett, és ott heveredett le.
Éhes is volt. Miért nem jött hozzá Dia? Miért feledkezett meg róla?
Kimerülten hunyta le a szemét.
Aztán eszébe jutott, hogy tábortüzet csinálhatna. Gyorsan összeszedett pár gallyat, takaros kis kupacba rakta, majd elgémberedett ujjakkal megpróbált tüzet csiholni – kevés sikerrel.
Ingerült mozdulattal előrántotta a pálcáját, de eszébe jutott, hogy nem tud tüzet varázsolni.
Fogcsikorgatva burkolózott bele a köpenyébe. Tüsszögni kezdett, derekán kúszott fel a hideg.
„Ha Dia eljött volna, nem fagynék halálra! Ez mind miatta van!” – dühöngött magában.
Aztán mélyet sóhajtott, s dacolva a hideggel, elbóbiskolt.

Másnap reggel Dia szörnyű lelkiismeret-furdalással ébredt fel a kórházi részlegben. Azon törte a fejét, vajon Sanyi mit csinálhatott az éjjel.
Délutánra ismét esett az eső. Dia végre elszabadult a gyógyítóktól, s gyorsan magára öltötte a varázstani öltözékét, és sietve elindult órára. Menet közben kibámult az esőáztatta ablakokon.
Az ég dörögni kezdett, s villám világította be a sötét eget. Dia az ajkát harapdálta. Mi lesz Sanyival? Most is ott kószál a viharban?
Megtorpant. Sanyi? Viharban?
Körülnézett. Senki ismerős nem járt arra. Dia az ajkát harapdálva kisietett az udvarra, és futásnak eredt.
- Kindes! Gyere vissza! – kiáltott rá Saleena az egyik ablakból. – Meg vagy őrülve?! Kindes!
Dia nem állt meg. Meg kellett keresnie Sanyit!
Épp elhaladt egy fa alatt, amikor ismét villámlott, s váratlanul belecsapott a fába. Dia felsikoltott, a földre zuhant, a fa pedig recsegve-ropogva mellé zuhant.
Saleena kirontott az udvarra.
- Kindes!
Dia feltápászkodott, és a nőre nézett.
Saleena már alig száz méterre volt tőle.
A lány ismét rohanni kezdett, nem törődve az arcába csapódó vízzel. Ha Sanyit nem menti meg, a fiú akár meg is halhat ekkora viharban!
- Kindes, gyere vissza!
De a lány hátra se nézett. Egyenesen a kifelé vezető kapuhoz rohant, és mielőtt Saleena megakadályozhatta volna, kirohant.

Végigrohant egy ösvényen, és zihálva pásztázta a környéket. Sanyit nem látta sehol.
Egy fákkal szegélyezett útra fordult, és tovább rohant. Szúrt az oldala, levegőt alig kapott, de akaratereje hajtotta előre.
Egyszercsak megbotlott, és hasravágódott valamiben. Mikor lenézett, nagyot dobbant a szíve.
Lawren Sándoron feküdt. A fiú csukott szemmel hevert a földön.
- Sanyi – nyögte ki Dia. Zsibbadt tagokkal kotorászott a pálcája után.
Ekkor ismét villámlott. Dia hátranézett, de Saleena nem volt már ott. Pont akkor tűnik el, amikor olyan nagy szüksége lenne rá!
Maradék erejével megfogta Sanyi karját, és húzni kezdte.
Mire az út végére ért, teljesen kifulladt, pedig már látta a Lagerfeltbe vezető kaput. Sanyi sápadt arca rémisztővé tette amúgy is meghökkentő külsejét.
Saleena ekkor bukkant fel, s mikor meglátta, hogy Dia egy embert vonszol, rögtön odasietett és együtt vitték be az iskolába Sanyit. Saleena ekkor figyelte meg jobban a fiú arcát.
- De hisz ez... – kezdte.
- Igen, tudom – felelte Dia, és kirázta szeméből vizes hajfürtjeit.
- De hát... honnan tudtad, hogy hol keresd?
- Öh... hát... – hebegte a lány. – Nem tudom...
Saleena összehúzta a szemöldökét.
- Ez roppant különös.
- Igen! Valóban! – bólogatott a lány, miközben Sanyit figyelte. A fiú úgy tűnt, végre kezd magához térni, mert a keze megmoccant.
- Nézze! Sanyi magához tért! – kiáltott fel Dia, hogy elterelje a tanárnő figyelmét.
- Valóban – bólintott Saleena. – De Sanyit kicsapták...
- Hát nem érti?! – kiabálta Dia. – Az most lényegtelen, kicsapták-e vagy sem! Hiszen... hiszen nézze meg az arcát!
Saleena szája megrándult.
- Nem tagadom – szólt -, Lawren valóban orvosi ellátásra szorul. De attól még nem zárja ki a kérdést, honnan tudtad...
- Az most nem érdekes! Én magam sem tudtam, hogy miért indulok el, de elindultam, és meg is találtam!
Saleena letérdelt Sanyihoz, és megpofozgatta az arcát.
- Lawren! Hallasz engem?
Sanyi felhunyorgott rá, aztán köhögni kezdett.
- I... igen...

Heves köhögése aggasztotta Diát.
- Lehet, hogy tüdőgyulladása van? – nézett Saleenára.
- Valószínű – bólintott a nő. Karon fogta Sanyit, és talpra állította. – Gyerünk, Lawren.
- H... hova?
- A kórházba – válaszolta Saleena, és elvonszolta.
Dia tétlenül bámult utánuk.
- Dia!
Összerezzent, és a hang felé fordult. Timi futott oda hozzá.
- Hol voltál? – zihálta. – Baebar már tök dühös rád, és azt mondta...
- Nem érdekel – szakította félbe Dia, és elrohant mellette.
- Várj, hová rohansz?
A lány ekkor megtorpant, és megragadta Timi karját.
- Mondd meg Baebarnak, hogy nem tudok elmenni Varázstanra, mert... mert...
Timi kérdőn nézett rá. Dia gyorsan körülnézett.
- Mert beteg vagy?
Dia szeme felcsillant.
- Igen! Igen! Mondd meg, hogy beteg vagyok! Ez jó ötlet!
- Öhm... de... ezért... ezért még... ki is csaphatnak! – suttogta Timi borzadva.
- Azzal ne törődj. Az az én dolgom. Kérlek! Csak ennyit mondj meg!
- És hogy szerzel igazolást?
- Hát... majd hamisítok egyet.
- Dia, megőrültél?!
- Igen... vagyis nem... – Dia türelmetlenül legyintett. – Mindegy!
Timi a fejét csóválta.
- Nem vagyok biztos benne, hogy ez jó ötlet. Ráadásul, még rólam is kiderülhet, hogy szövetkeztem veled! És akkor mindketten intőt kaphatunk!
- Nem fogunk – sietett megnyugtatni őt Dia. – Timi, kérlek, csak ennyit mondj meg! Sanyinak tüdőgyulladása van, muszáj bemennem hozzá.
- Micsoda?!
- Majd egyszer elmesélem, de most nincs időm.

Timi vonakodva beleegyezett, hogy átadja az üzenetet. Dia ajkát beharapva nézett utána, aztán csattogó léptekkel a kórházi részlegbe rohant.
Saleena felkapta a fejét. Eleshar nemkülönben.
Dia megtorpant a küszöbön, és belekapaszkodott az ajtófélfába.
- Öh... izé... Salenna tanárnő...
- Dia – szólalt meg komoran Eleshar, és egy kézmozdulattal jelezte, hogy beszélni kíván vele. Dia nagyot nyelt, mert tudta, mi következik.
- Tudom, igazgató úr – mondta gyorsan -, hogy hibáztam, amikor megkerestem Sanyit, de...
- Kindes Diána – vágott a szavába Eleshar. – Nem óhajtok magyarázkodást hallani, mert úgyis tudom, mi történt.
Dia nyelt egyet.
- Bevallom, nem tudom, mit is szóljak az ügyhöz... elég furcsa.
- Azt hiszem, én megyek – jelentette ki gyorsan Saleena. Behúzta Sanyi ágya köré a függönyt (Hé, tanárnő, mit csinál?!), ráparancsolt Sanyira, hogy maradjon nyugton, és várja meg a gyógyítókat. Aztán elköszönt Eleshartól és Diától.
Pár pillanatig csend volt.
Aztán végül Dia bátortalanul megszólalt:
- Igazgató úr... de honnan tudja ön, hogy én...
Eleshar az állát simogatta.
- Többen felriadtak arra, hogy valaki üvöltve zuhan le a lányok tornyából, és állítólag a hang igencsak hasonlított Lawren Sándor hangjára. Nos, de ezt talán ne itt tárgyaljuk meg! – gyors pillantást vetett az elfüggönyzött ágy felé. – A fiatalembernek pihennie kell.
- Uram! Mondja, ugye nem hagyja megint kint fagyoskodni Sanyit?! Mondja meg, kérem!
Eleshar nem szólt semmit, csak némán kiterelte a kórterem ajtaján.

***

- Dia – fordult hozzá komoran az igazgató, mikor már az irodájában voltak. – Felteszem, segítettél Lawren Sándornak bejutni az iskolába, mikor három hónapra ki volt tiltva. Igazam van?
Dia a cipőjét bámulta.
- Igen, uram.
Eleshar némán bólintott, a szemét lesütött diákot nézte.
- Ez nagy hiba volt, hiszen ezért akár téged is kicsaphatunk.
- Tudom, uram. Sajnálom, ami történt, de... de...
- Nos, hagyján, hogy ételt csempésztél ki neki hajnali egykor, de az már...
- Honnan tudja?! – rökönyödött meg Dia.
- Lawren Sándor maga vallotta be, mielőtt megérkeztél.
Dia behunyta a szemét borzalmában, aztán bólintott. Eleshar folytatta:
- ... de amit ezután tettél, már igencsak súrolja a megengedett határokat. Egy kitiltott diák azért kitiltott, mert az iskola területén kívül kell tartózkodnia!

Dia egyre szörnyűbben érezte magát. Idegességében az ujjait piszkálta, és nem nézett Elesharra.
- De úgy tűnik, ezt valamiért félreértelmezted – vagy véletlenül, vagy szántszándékkal, de biztosra veszem, hogy az utóbbi történt.
- Tudtam, hogy sokat kockáztatok – motyogta Dia. – Sanyi is megmondta, de... én hittem benne, hogy... ez az egész ügy nem derül ki senki előtt.
- Hát, tévedtél.
- Igen. Nagyon sajnálom, amit tettem, higgye el, igazgató úr! De... nem bántam meg. Sajnálom, de nem bántam meg. Ha most nem keresem meg Sanyit, meghalt volna.
- Nem, nem halt volna meg – felelte erre Eleshar, és felemelt egy könyvet az asztaláról.
Dia a tekintetével követte.
- Nem halt volna meg? – ismételte értetlenül. – Hogy érti ezt?
Eleshar, kezében a könyvvel, visszafordult felé.
- Lawren Sándor igaz, hogy tüdőgyulladást kapott, de túlélte volna. Mardigón kórház is létezik – a kezelés pedig ingyenes.
Dia lehorgasztotta a fejét.
Ebben a pillanatban kopogtak.
- Tessék – szólt Eleshar.
Dia is az ajtó felé fordult, s szíve hevesen kezdett el verni, mert az igencsak feldúlt Baebar professzor lépett be.
- Tehát itt van – szólt.
- Kicsoda? – kérdezte Eleshar csodálkozva, s szemöldöke kicsit feljebb szaladt.
- Kindes Diána – bökött fejével a lányra Baebar -, az egyik csoporttársával beteget jelentetett nekem.

Eleshart láthatólag meglepte a hír. Kérdőn fordult Dia felé. A két felnőtt cseppet sem barátságos tekintetének kereszttüzében Dia legszívesebben a padlóba süllyedt volna. A köpenye ujját húzogatta, és megpróbált megszólalni, de nem jött ki hang a torkán.
Mivel Dia nem mondott semmit, Eleshar szólalt meg először.
- Dia – kezdte szigorúan. – Ez már több a soknál. Először becsempészel egy kitiltott diákot a szobádba, ahová fiúnak amúgy is tilos lenne belépnie -, aztán mikor órád lenne, kirohansz a tomboló viharba, és behozod Lagerfeltbe a diákot, aki tüdőgyulladást kapott. És ezek után azt hazudod, hogy beteg vagy, és nem tudsz órára menni?!
Dia mélyen hallgatott továbbra is. Fojtogatónak érezte a levegőt.
- Ezek a súlyos kihágások ellenére, nem függesztünk fel, és Lawren Sándor mihelyt felépült, folytathatja az iskolai munkát, de mind a ketten különórákat fogtok kapni tőlem.
- Tessék? – nyögött fel Dia.
- Jól hallottad – mondta Eleshar. – Minden nap délután négy órakor.
- M... minden nap?! És... mit csinálunk?!
- Elbeszélgetünk – felelte Eleshar, s szempillája kicsit megrebbent. – Azt hiszem, rátok fér egy kis... hogy is mondjam? Nevelés.
Dia a két férfira meredt, és nagyot nyelt. Fel kell készülnie a legrosszabbra lelkileg. A különóra nem hangzott valami jól.

***

Sanyi el sem tudta képzelni, hogyan úszhatta meg ennyivel. Diával nem találkozott, és nem emlékezett rá, hogy a lány mentette volna meg – így egyenlőre, hogy hogyan került az iskolába, rejtély volt előtte.

Aznap ment először órára a betegsége óta. Az első óra különleges képességóra volt.
Mikor belépett az étkezőbe, minden szem felé fordult. Megkereste az ingben és nyakkendőben üldögélő ötödikeseket, és csatlakozott hozzájuk.
- Hellosztok – szólt.
Osztálytársai ránéztek, majd sugdolózni kezdtek. Sanyi nyelt egyet, s Diát kereste a tekintetével.
- Diát keresed? – zendült fel Robi hangja a háta mögött. Megfordult, s gyorsan bólintott.
- Nikivel mentek el – morogta Robi, és kiféle mutogatott. – Asszem, valamerre az udvaron sétálnak.
- Oh... kösz – motyogta Sanyi, és az udvarra sietett.

A két lány valóban ott volt. Dia át volt öltözve különleges képességtanra, haját befonta, szeme furcsán csillogott. Épp magyarázott valamit Nikinek, de mikor meglátta Sanyit, elhallgatott, elnézést kért Nikitől, odasietett hozzá, és megölelte.
- Sanyi! De jó, hogy itt vagy! Meggyógyultál?
Sanyi nem mondott semmit. Komoran nézett a lány szemébe, s Dia arcáról leolvadt a mosoly.
- Kitalálhatom? Beszélni akarsz velem.
Sanyi bólintott.
- Akkor várj egy kicsit, és mehetünk is – szólt Dia. Elköszönt Nikitől, aztán Sanyi mellé lépett, s elindultak egy sétakörútra.
Sanyi zsebre dugta a kezét, a földet bámulta.
- Dia... ha tudtad, hogy beteg vagyok, miért...
- Sanyi, Eleshar azt mondta...
- ... nem látogattál meg?
- ... hogy különórákra kell járnunk...
Elhallgattak. Dia elnevette magát, Sanyi épp hogy elmosolyodott.
- Kezdjed te – szólt végül Dia.
- Jó. Szóval? Miért nem látogattál meg?
- Hmm. Háát... tudod... egyrészt nem mertem, másrészt pedig...
Egy hosszú pillanatig azon töprengett, mivel is fejezze be mondatot.
- ... öö... sokat kellett tanulnom!
Sanyi összehúzta a szemöldökét.
- Na ne mondd.
- De, mondom!
- Dia, ne akarj nekem bemesélni egy ilyen marhaságot!
- Nem bemesélem... majd meglátod, mennyi mindent vettünk! Matekból, fizikából, különleges képességtanból...
- Aha. De nem hinném, hogy ez az igazi oka!
Dia sóhajtott.
- Akkor elmesélem, mit vétettem.

Azzal elmesélte a történetet. Sanyi hitetlenkedve hallgatta.
- ... és Eleshar ekkor közölte, hogy minden délután négykor különórákra kell járnunk, valami nevelés ügyből kifolyólag.
- Na ne! És ezért nem tudtál meglátogatni, vagy egyáltalán felvilágosítani, mi van?!
- Hát... végül is... igen...
Sanyi kínjában elnevette magát.
Ekkor becsöngettek. Dia és Sanyi rémülten néztek össze, aztán hanyatt-homlok rohanni kezdtek befelé, végig a folyosókon, míg végül berontottak a különleges képességtan terembe.
Zihálva néztek Gwedmirre.
- Elnézést, tanárnő...
- Bocsánat, mi csak.. izé...
- Üljetek le – intett Gwedmir. Egy hosszú pillanatig Sanyi tekintetébe fúrta az övét, miközben Dia leült az egyik padba. Sanyi elkapta a szemét Gwedmirről, és követte a lányt.
- Nos – kezdte a tanárnő. – Ma egy harcot fogtok bemutatni párban.
Többen összenéztek.
- Mivel jövőre kijárjátok Lagerfeltet, és mivel igen jól haladtok a képességeitek kiteljesedésében, úgy vélem, nyugodtan belekezdhetünk a különleges képességek harcába.
Elhallgatott, szeme végigpásztázta az osztály tagjait, majd Sanyiékhoz fordult.
- Lawren Sándor, Kindes Diána, ti kezdtek.
Felálltak. Sanyi tétovázva követte Diát a terem közepére.
- Mester – szólalt meg Dia. – Sanyi sokat hiányzott, ő még nem tanulta a villámokat...
- Valóban? – nézett a fiúra Gwedmir. – Nem baj. Csupán egy vihar villámaira kell koncentrálnia. Mivel ez a tantárgy a képzelet segítségével született - de, gondolom, ezt Lawren is tudja. Tárgyakat lehet használni.
Sanyi megnyalta az ajkát.
Gwedmir egy intéssel a terem hátuljába küldte a diákokat, ő maga is félreállt, aztán biccentett.

Pár percig csend honolt, végül Sanyi az egyik székre koncentrált, felemelte a levegőbe, és Dia felé irányította. A válasz meglepő módon érkezett: egy másik szék teljes erőből nekicsapódott Sanyiénak, és nagy csörömpöléssel mindkettő a földre esett.
Aztán Sanyi megpróbálta elképzelni a villámokat, de Dia villáma erősebbnek bizonyult. Sanyi felrepült a levegőbe, pördült egyet, aztán kiterülve a földre zuhant, de felpattant, és megremegtette Dia lába alatt a földet. Közben egy szék röppent feléje, de a képzelet erejével könnyedén oldalra dobta. Aztán Sanyi átszaltózott Dia feje fölött, megfordult, és a krétás dobozt a lány fejére borította. Dia köhögve hátrébblépett, s villámai megint eltalálták Sanyit. Aztán hirtelen Sanyi agyába bevillant a vihar képe, s váratlanul kék villámok csaptak ki a testéből, egyenesen Dia felé vive az irányt. A villámok összecsaptak, végül Diáé elnyelte Sanyi villámait, s a fiú nekicsapódott az ablaknak. Mielőtt feltápászkodhatott volna, Dia újabb villámokat küldött feléje. Sanyi hitetlenkedve nézett a lányra. Dia egész testét átjárták a villámok, s azok mind-mind elindultak az ablak felé.

Sanyi gyorsan felpattant, és egy nagyot kiáltva egy padot lebegtetett Dia felé.
- Padot nem! – harsant ekkor Gwedmir hangja, s Sanyi érezte, hogy a pad kikerül a hatalma alól. – Padot nem!
Sanyi morogva újra Dia felé fordult. Ekkor Dia behunyta a szemét, ellazult, s Sanyi teste összerándult, majd a levegőbe emelkedett.
- Ez a nevezetes béklyó-lebegés – hallották Gwedmir hangját, aki árgus szemekkel figyelte Diát.
Sanyi közben a levegőben vergődött, és a béklyóból próbált kiszabadulni. Majd hirtelen a láthatatlan kötelek lehulltak róla, Sanyi pedig ordítva Dia felé szökkent, s villámok ezreit zúdította a lányra.
- Lawren Sándor! – kiáltott fel Gwedmir. Dia nekiesett a falnak, Sanyi lefejelte a falat, és a lányra zuhant.
- Elég! – szólt Gwedmir. Dia kikászálódott Sanyi alól, aki a fejét fogva imbolyogva felállt.
- Üljetek vissza – intett a mester. A két gyerek visszatámolygott a helyére, s miközben Jani Timivel párbajozott, azon vitáztak, ki győzött.
- Ha Gwedmir nem állít le, győztem volna! – jelentette ki Sanyi hevesen. Nem vette észre, hogy a homloka közepén hatalmas púp nőtt, s nem értette, Diát miért rázza a nevetés fél perce.

- Mi bajod van?
Dia tovább nevetett, már a padban görnyedezve a nevetéstől. A hasát szorongatta, vörös arccal próbált levegőhöz jutni.
- Dia! Hahó! Mi bajod van?
Dia a fejét rázva nevetett tovább.
Hirtelen a fél osztály Sanyi felé fordult, s mikor meglátták a púpot, mindenki harsány hahotára fakadt. Gwedmir leállította a párbajozókat, s Sanyiék felé fordult (Dia még mindig nevetett).
Mikor meglátta Sanyi púpját, megcsóválta a fejét.
- Gyere ide, Sanyi!
- Miért? – értetlenkedett Sanyi.
Dia végre lehiggadt, s barátjára nézett.
- Hát azért, mert jókora púp van a homlokod közepén – nyögte ki vigyorogva.
Sanyi megérintette a púpot, s felszisszent, majd kiment Gwedmirhez. A tanárnő lefogta a karját, aztán másik kezével kinyúlt Sanyi púpja felé, s a fiú érezte, hogy egy láthatatlan erő nyomja le a púpot.
- Ááá... ááu!
Gwedmir nem hagyta abba, s mikor végre végzett, Sanyi nyöszörögve dörzsölte meg a homlokát.
- Köszönöm – morogta.
Mikor visszaült, Dia gyorsan beharapta a száját. Az jutott eszébe, hogy Sanyi a púpjával úgy nézett ki, mint akinek kettő orra nőtt, s egyből az orrszarvú jutott eszébe.
- Nehogy röhögj! – figyelmeztette Sanyi.
Dia a tenyerébe temette az arcát, és a markába kuncogott. Sanyi sértődötten kihúzta magát, és Timiéket figyelte. Majd egy perccel később ő maga is elmosolyodott.

Eleshar fejcsóválva nézte a két diákot.
- Több éves igazgatói munkám során nem tapasztaltam ehhez foghatót! Amit ti műveltek tizenkét éves korotok óta... először a napkő, aztán a Zombik Völgye, aztán Dawin, Retó... Azon gondolkozom, hogy elküldenélek titeket egy küldetésre.
Sanyi összevonta a szemöldökét.
- Miféle küldetésre?
Eleshar égnek emelte a tekintetét, úgy felelte:
- Egy jeges bolygóra kéne utaznatok holnapután...
- Micsoda? – horkant fel Sanyi.
- Már megint küldetés? – méltatlankodott Dia.
Eleshar szigorú arccal nézett rájuk.
- Én a helyetekben inkább hálás lennék!
- Hát ez felér egy büntetéssel! – morgott a srác.
- Valóban? – vonta fel a szemöldökét Eleshar.
Sanyi dühödten legyintett.
- És milyen bolygó ez?
- A neve Dumno.
- Micsoda? Dumbó?
- Dehogy Dumbó, te süket! – intette le Dia. – Dumno!
Sanyi elvigyorodott.
- Fekete Tamás is veletek megy – közölte Eleshar hirtelen, mire Dia és Sanyi összenéztek.
- Tomi? Minek? Úgy tudtam, küldetésre csak két ember megy!
- Most kivételesen nem.
- De hát...
- Fekete Tamás igenis nagyon nagy hasznotokra lesz! – jelentette ki az igazgató. – És kommentár nincs! – tette hozzá, mikor Sanyi ki akarta nyitni a száját.
- Ez a pasas komolyan megőrült – mondta a srác nem sokkal később. Megkocogtatta a halántékát: - Tiszta zizi. De komolyan.
- Egyetértek.
- Minek Tomi is ide? – Sanyi széttárta a karját. – Szerintem teljesen felesleges.
Dia komoran bólintott.
- De talán jobb, hogy ennyivel megússzuk, nem?

Sanyi ingerülten megvonta a vállát.
- Nem t’om, de nem is érdekel. Baromira elegem van Elesharból!
- Nekem is. Arra gondoltam, hogy valami szörnyűséget fog kitalálni, de ez... – Dia a fejét csóválta. – Álmomban sem hittem volna, hogy képes küldetésekkel nyaggatni minket.
- És azt állítja, ez jutalom?! – fujtatott Sanyi. A fogát csikorgatta. – Ez inkább... kihasználás! Igen! Kihasznál minket, csak azért, mert megvédtük a drágalátos Mardigóját!
Dia figyelmeztető pillantást vetett rá, de Sanyi csak még jobban belelovalta magát.
- És ha egyszer azt mondjuk neki, hogy nem, akkor mi van?! Kidob a suliból?! Eleshar egy annyira lelketlen, szemét, aljas...
- Sanyi!
... alak, hogy az nem igaz! – fejezte be a fiú, de Dia biztosra vette, hogy nem ezt akarta mondani.
- És nagydobra veri, hogy ő kétszáznemtomhány éves! Beképzelt is! Utálom! Ha nem száll le rólunk, akkorát beverek neki, hogy a fülei fogják zengeni a harangszólamot!

Dia elnevette magát.
- Most mi olyan vicces? Én komolyan beszélek!
- Sanyi, ha ezt valaki hallaná... – csóválta a fejét Dia mosolyogva.
- Akkor mi lenne?! Ugyanúgy utálnám Eleshart, szóval édes mindegy ki hallja és ki nem!
- Hát... abban igazad van, hogy kihasznál minket. Rossz helyen voltunk, rossz időben, és most vár csúcsteljesítményt.
- Nekem mondod? – nevetett fel Sanyi keserűen. – A végén visszaköltözöm a szüleimhez!
- Én nem tenném. Az apám... na mindegy, hagyjuk.
- Az apádat nem Miklósnak hívták?
- Nem – felelte Dia csendesen. – Miklós a bátyám... volt.
Sanyi megdermedt.
- Öh... tényleg.
- Tényleg? Hát... – A lány beharapta az ajkát, és elfordult. – Tényleg. Mondd, ilyet én hogy tudnék elfelejteni?! Hogy a harmincéves bátyám szívbetegségben meghalt?!
- Jól van, tudom – visszakozott ijedten Sanyi.
- Kösz! – sziszegte Dia, s könnycseppek csillantak meg a szemében. – Neked könnyű. Neked Iboz nem számított testvérnek, nekem viszont a bátyám igen! Én nagyon sok időt töltöttem vele, és... – elcsuklott a hangja. A fejét rázta. - ... ő apám helyett apám volt...
- Dia, hagyd már ezt! – fakadt ki a fiú. – A bátyád meghalt, nem?!
Feszült csönd következett. Dia lassan visszafordult Sanyi felé, és a szemébe nézett.
Sanyi mogorván viszonozta a tekintetét, aztán leeresztette a kezét.
- Ehm... Dia... bocs.
Dia nem felelt, még mindig Sanyira meredt hitetlenkedő arccal.
- Bocs! – ismételte Sanyi, kicsit hangosabban. - Nem... nem akartalak megbántani. Tudod... – a szavakat kereste. - ... én... nagyon... ideges vagyok!
Dia összeszorította a száját.
- Kezd ebből elegem lenni, Sanyi – szólalt meg végül ridegen.
- Megint hibáztam, tudom, tudom. Bocs! Tényleg!
Dia merev arccal megigazította a táskáját a vállán, s Sanyit fellökve elviharzott a folyosó vége felé.

- Tudsz róla, hogy jössz velünk küldetésre? – kérdezte Sanyi Tomitól. Tomi éppen egy fa alatt heverészett. A fa lombjai között átsütött a napfény. Sanyi a varázstani öltözékét viselte, habár a köpenyét levette, mert melege volt. Tomi viszont csak egy egyszerű fekete pólót, és farmert. Homlokráncolva nézett fel.
- Mi...?
- Tehát nem tudsz róla?
- Miről? Milyen küldetés?
Sanyi dühösen horkantott, a fa törzsének vetette a hátát, karba fonta a kezét, és elnézett a távolba. Arcára rávetődött a lemenő nap fénye, hunyorognia kellett, de nem érdekelte.
- Eleshar – kezdte a semmibe bámulva-, kitalálta, hogy Dia, te meg én menjünk valami Dumbó bolygóra.
Tomi felvonta a szemöldökét, és felnézett barátjára.
- Komolyan? Elefántot játszunk?
Sanyi legyintett.
- Nem ez a neve... de valami ilyesmi. Mindegy. Eleshar azt akarja...
Ekkor egy lány jelent meg, egyenesen odament Sanyihoz, és odalökött neki egy papírt.
- Öh... kösz.
Sanyi széthajtotta a levelet, ami elég meggyűrt volt. Dia kézírása volt rajta olvasható:

Szakítani akarok

Sanyi összevonta a szemöldökét.
- Hé! – kiáltott a lány után. – Hé, gyere már vissza!
- Mi az? – kérdezte a lány.
Sanyi megtörölte a kezét a nadrágjában.
- Izé... ezt Dia küldte veled?
- Igen.
- Öhm... van egy tollad?
A lány bólintott, és elővette a zsebéből a tollat. Sanyi elvette, és a térdére támaszkodva odaírta:

Én meg nem!

Azzal visszaadta a tollat és a levelet.
- Kösz. Figyu, add ezt oda Diának, jó?
A lány elhúzta a száját.
- Oké, beállok postásnak... nem gond...
Sanyi felsóhajtott.
Tomi felkelt a helyéről, és odalépett mellé.
- Mi volt ez?
- Áh. Semmi. Dia szórakozik.
- Hát, nem úgy láttam, hogy örültél a levelének.
Sanyi megvonta a vállát.
- Meghülyült. Nem érdekes.

Tomi a kezével nekitámaszkodott a fának, és mosolyogva figyelte Sanyit.
- Te figyu... úgy tudom, jártok.
Mivel Sanyi nem felelt, Tomi folytatta:
- Vagy rosszul gondolom?
- Járunk is meg nem is.
- Ezt meg hogy érted?
- Semmi. Hosszú. Szóval holnapután velünk jössz...
- Sanyi, te most szerelmes vagy Diába, vagy sem?!
Sanyi homlokráncolva odakapta a fejét.
- Ez meg hogy jön ide?
- Jártok is meg nem is? Miért így?
- Bonyolult.
- Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre. Eleinte azt hittem, Drajkóval jársz, aztán hirtelen jött Dia... hogy van ez?
- Hajni már rég elment Lagerfeltből – morogta Sanyi.
- Akkor? Szerelmes vagy Diába?
Sanyi elfordította a fejét.
- Vagy csak... – Tomi érdeklődve figyelte a fiút -, ... kényelemből jársz vele? Mert ha szereted...

Sanyi hosszú ideig hallgatott.
- Igen, szerelmes vagyok Diába, ha tudni akarod – mormogta végül.
Tomi bólintott.
- Akkor miért nem jársz vele normálisan?
- Járunk – morogta Sanyi -, csak éppen... állandóan szakítani akar.
- De hát miért? Ő talán nem szerelmes beléd?
- De. Állítólag igen. Csak folyton összeveszünk.
- A levélben is most, igaz?
- Aha.
Sanyi mogorva arccal lekucorodott a fa tövébe, és karjával átölelte a térdét.
- Akkor már értem, miért vagy ennyire elkenődve – nevetett Tomi. – Neked szerelmi bánatod van!
Sanyi mordult egyet.
- Ez nem szerelmi bánat, csak... – bosszúsan beharapta az ajkát.
- Milyen szerencse, hogy én nem vagyok szerelmes senkibe – nevetett Tomi.
Sanyi nagyot sóhajtott, és a térdére fektette a fejét.
- Ne legyél már ennyire elcsüggedve! Nézd csak, már jön is a válasz!
Sanyi felkapta a fejét. Valóban – a lány közelgett.
A fiú görcsbe ránduló gyomorral olvasni kezdett.

Sanyi, nagyon megbántottál engem! Nem bírom elviselni! Amit a bátyámról mondtál... meg azelőtt is sokszor veszekedtünk... nekem ebből elegem van, bocs, de vége.

Sanyi hátrahajtotta a fejét, s behunyt szemmel próbálta megfogalmazni a választ. Újra elkérte a tollat, majd vadul körmölni kezdett.

Tudom, hogy sokszor gáz volt, amit mondtam, de sose gondolom komolyan. Beszéljük meg!

A válasz a felhőkbe repítette szinte:
„Hol vagy most?”
Szegény postás lánynak annyira elege volt, hogy mikor Diával megjelent, öt percen keresztül ordítozott minkettőjükkel.
Tomi érezte, hogyan vibrál a feszültségtől a levegő, s mikor a lány elment, lassan feltápászkodott.
- Asszem, most lépek... – odalépett Diához, és a fülébe súgta:
- Csak okosan!
Dia nem szólt semmit. Némán nézte Sanyit, Sanyi meg őt.
- Szakítani akarok – ismételte meg Dia eltökélten.
- Ne – kérlelte Sanyi halkan. – Ostoba voltam, tudom... de Dia...
- Igen?
- ... ne legyél velem ilyen kegyetlen! Már annyiszor szakítottunk... minek most is? Ha ezentúl összeveszünk valamin, mindig szakítani akarsz? Dia, én nagyon sajnálom ami történt, de hidd el, hogy iszonyú fontos vagy nekem...
Dia nagyot nyelt.
- Meg kell értened!
- Én... – Dia lehajtotta a fejét. – Én megértem... de... nem látom a kapcsolatunknak sok értelmét.
Sanyi hirtelen közvetlenül odalépett elé, durván megragadta Dia mindkét karját, és magához húzta.
- Én viszont igen – suttogta.
Diát remegés fogta el. Szíve hevesen dobogott - túl hevesen ahhoz, hogy ki tudja tépni magát Sanyi kezéből. Egyszerűen... képtelen volt rá.
- Sanyi... kérlek, ne csináld ezt...
- Mit tegyek? – morogta Sanyi, fejét közelebb dugva Diáéhoz. – Tominak is bevallottam, hogy belédszerettem... én bárkinek elmondom... csak bocsáss meg, Dia... hidd el, hogy szeretlek...

Dia mély levegőket vett. Régen mennyire vágyott ezekre a szerelmes szavakra! Nem is gondolta, hogy egyszer még hallani is fogja Sanyitól. Anélkül, hogy tudta volna, mit tesz, sóhajtva hozzábújt a fiúhoz, fejét a vállának döntötte, és hagyta, hogy Sanyi átkarolja őt.
- Jaj, Sanyi... – behunyta a szemét. – Ha egyszer valaki elmondaná nekem, miért nem tudok haragudni rád úgy igazából... hogy miért adom meg magam... oly hálás lennék... de azt hiszem, tudom a választ.
- Éspedig?
Dia felsóhajtott, és Sanyi vállába fúrta az arcát.
- Sanyi...
- Hm?
- Még egyszer olyat mondasz mint a múltkor... én kitekerem a nyakad.
- Csak nyugodtan – nevetett Sanyi, mire Dia megragadta a nyakát, és rángatni kezdte.
Sanyi végig vigyorgott, végül Dia szemébe nézett.
- Nem akarom elbaltázni veled – jelentette ki halkan, s leültek a fa alá.
- Sanyi, most az egyszer... nem mondom hogy jó ötlet lenne szakítani...
Sanyi nevetett.
- Mert?
Dia felnézett rá.
- Azt hiszem, te is tudod.
- Hmm... talán azt érzed amit én?
- Mondjuk.
Egymásra nevettek. Dia sóhajtva újra Sanyi vállának döntötte a fejét, Sanyi meg magához ölelte, megcsókolta a homlokát, s hálásan pillantott a lemenő nap aranyló fényei felé.

- Szóval? Most mi van ezzel a küldetéssel? – kérdezte Tomi másnap különleges képességtanon.
- A bolygó neve Dumno – magyarázta neki Dia. – Ma megyünk Elesharhoz megint, reméljük, elmagyaráz egyes dolgokat.
- Fekete Tamás, te jössz! – szólt oda Gwedmir, úgyhogy míg Tomi kiment, Dia lopva Sanyira nézett. Azon töprengett, vajon képesek lesznek-e együtt maradni hosszabb távon, anélkül, hogy hatszor szakítanának közben...
Sanyi is elmélyült a gondolataiban, kibámult az ablakon, de ő egész máson töprengett. Ugyanis Lawren Sándor azon igyekezett, hogy megértse Diát és a lányok többségét.

„Nem fociznak, hanem beszélgetnek. Esetleg... vásárolni akarnak. Vagy szépítkezni. De miért? Mi a jó abban, ha valaki az összes pénzét elkölti ruhákra?! Áh... és Dia miért sértődik meg mindenen, amikor ő is tudja, hogy értettem ezt az egészet? Ha szerelmes belém, akkor miért nem látja, mi bajom és mit akarok mondani néha? Miért fontos, hogyha valaki megsebesül, ott kell ajnározni fél órán keresztül?”
Egyszercsak egy kezet érzett a vállán, mire összerezzent, s visszafordult. Dia kérdőn pillantott rá, de a kezét nem vette el.
- Mi a baj, Sanyi? – kérdezte a lány halkan.
Sanyi mosolyt erőltetett az arcára.
- Semmi. Jó, hogy itt vagy. – azzal rátette a kezét Diáéra.
- Én komolyan kérdezem.
- Mondom, semmi – ismételte Sanyi.
Közben Tomi visszaballagott hozzájuk.
- Na? – nézett rájuk várakozón.
- Mi na?
- Elkezdtetek a küldetésről beszélni – emlékeztette Tomi.
- Nem; már be is fejeztük – felelte Sanyi, és az ablaknak támaszkodott, de ekkor kicsöngettek. Hármasban megindultak kifelé.
- Mit mindtál, mikor beszéltek Elesharral?
Dia kisimította a haját a homlokából, s nyugodtan így felelt:
- Ma délután.
- Nem kéne nekem is ott lennem?
- Eleshar ilyet nem mondott. Na csá, én megyek... Mardigón találkozunk!
Azzal Sanyi elsietett.
Tomi a homlokát ráncolta.
- Mardigo lesz a következő óra?
Dia elővette a zsebéből a kissé meggyűrt órarendjét.
- Aha – mondta. – Azutááán pedig... egy Sporttan, és vége a napnak.
- Hurrá – sóhajtotta Tomi, aztán ő is elment a fiúk tornya felé.