Farkasüvöltés 4.

Közeledett a szeretet ünnepe. A városbeliek szívében, ha a melegség egy apró fénye is megcsillant, az azonnal kihunyt, ha ismét azon kezdtek el gondolkodni, hogy kit válasszanak polgármesternek. Ilyenkor a düh, a harag, és az indulatok rosszízű egyvelege beszélt az emberekből. Mikor újra ellepték a főteret, az olyanná változott, mint egy feldúlt hangyaboly. Egy lelket sem érdekelt a Karácsony. – Legyen Karai Mihály! – kiabálták néhányan. Válasszuk őt! Láthatták, amikor szembeszállt azzal az idegennel, egyértelmű, hogy csak ő képes megvédeni minket és a várost. Voltak olyanok is, akik az idegen fiút választották volna mondván, hogy igazat beszélt, amikor az mondta, hogy értelmetlen, amit a nép művel. Ám egy idegent nem választhattak, a polgármesternek muszáj volt városbelinek lennie. Így döntött a többség. Karai Mihály pár nap múlva már el is foglalhatta a polgármesteri széket.
Lassan a két hét is letelt, ám Krisztián azóta, hogy utoljára járt a Karai háznál, nem jelentkezett. Karainé mindezek ellenére is tovább ábrándozott, ruhát is választott már az ünnepségre és egyre több embernek kezdte hangozni, hogy a lánya férjhez megy. A lányos asszonyok irigykedve néztek Margitkára, róla beszéltek és sugdolóztak. Biztosra vették, hogy Karai Mihály keze van a dologban, merthogy egy polgármesternek nagyobb hatalma van, mint egy faragómesternek, s hogy ő lett a város ura, így könnyű volt neki olyannal szóba állnia, mint Krisztián. Krisztiánt sokan ismerték a városban, hisz a fiú sokaknál megszállt már egy-egy estére. Világutazó volt. Amióta azonban Karaiékat megismerte, máshoz már nem járt be, sőt rajtuk kívül, más családot meg sem keresett, amikor a városba érkezett. Így az emberek már nem is tudták, hogy a fiú mikor van és mikor nincs a városban. A nagy készülődés azonban ismét felkeltette nép érdeklődését és miután a polgármester választás lejárt, sokan ismét Krisztiánnal kezdtek foglalkozni. Meg akarták tudni, hol volt eddig és miért nem jelentkezett? Miért éppen a Karai lány keltette fel az érdeklődését? Miért pont őt veszi el feleségül és nem más lányt? Krisztián mindenre csak annyit válaszolt: Így alakult!
Amikor az asszonyok Margitkát támadták le hasonló kérdésekkel, lány csak vállat vont vagy csak halkan azt válaszolta: Nem tudom! Ő azonban tudott mindent. Tudta, hogy anyját ismét a pénz vakította el, tudta, hogy nem tud betelni annyival, amit az apjától és annak családjától kapott, Krisztiánra is lecsapott. Neki azonban sem a fiú, sem a pénz nem jelentett semmit és érezte, hogy a családját is elhagyná, hogy felnyissa a szemüket. Halljak meg, hogy anyám megérezze mi a fontosabb, a pénz vagy a család? – gondolt rá sokszor. Egy nap, amikor már csak két nap volt hátra a fiú beígért érkezéséig, Heléna dühösen rontott neki az éppen munkába induló férjének, mintha annak kellene a legjobban tudni, merre jár éppen a fiú. Mihály közömbösen válaszolt, majd kinyitotta az ajtót és indult kifele, azonban felesége visszarántotta őt.
- Azt mondta két hét. Biztosan meggondolta magát. Irt volna. Fel kellene őt keresned! – Heléna zihálva beszélt, arca kivörösödött és lábával tapodta a földet. Mihály ismét közömbösen válaszolt, legyintett és azt tanácsolta a feleségének, hogy legyen türelemmel, ugyanis a két hét még nem telt el. Margitka is várakozott. Várta a napot, hogy anyja lehajtott, szomorú fejjel betoppan hozzá és közli vele, hogy a fiú nem érkezett meg. Aznap, miután a férje elment, Heléna is felöltözött és egymaga elindult, hogy Krisztián után érdeklődjön. Ha a férjem nem, akkor én megteszem! – gondolta. Mély csend vette uralmába az egész lakást. Margitka nem félt, de mégis reszketett. Alig egy óra múlva, hogy a szülei elmentek otthonról, a mély csendet hangos csengetés szakította meg, aztán dörömbölő kopogás. Margitka leszaladt, hogy a konyhaablakon keresztül meglesse, ki van az ajtóban, de amikor leért a kopogás hangosabbá, a csengetés hosszasabbá vált. Megijedt. Félt, de nem attól félt, hogy talán idegen van odakinn, hanem a jól ismert és nagyon várt Krisztián. Megleste. Egy vastagon felöltözött, bajuszos ember volt odakinn, orrán szemüveget viselt. Idegennek tűnt, így a lány nem nyitott ajtót. A bajuszos ember egy borítékot tartott a kezében, melyet vacogó kezei között szorított. – Ki maga? Mit keres nálunk? – kérdezett aztán Margitka kissé félénken. Az ember azonnal válaszolt: Levelet hoztam! Biztosan tőle. – gondolta Margitka. – Kitől? – kérdezett aztán.
Csak a címzett neve van feltüntetve! Karai. Beenged, hogy odaadjam? – kérdezett az ember. Sajnálom, de idegent nem engedhetek be! Kérem, vissza tudna jönni később? – Sajnálom kisasszony, de én többet nem jövök a városba. Most kell, átadjam. Nem megoldható, mégis? – Adja át az ablaknál, kinyitom. Az bajuszos odament és átadta a borítékot, majd köszönt és elment. A nevét se kérdeztem meg! Ki lehetett ez az ember? A borítékon valóban csak a címzett neve és címe volt feltüntetve: Karai. Gubanc. Felnyitotta. Rövid levél volt, kisbetűkkel írva, alig kiolvashatóan, a végén pecséttel. Ő az! – sóhajtott Margitka. A levelet Krisztián küldte, Rómából:

„ Tisztelt Karai úr és felesége!
Amint ígértem két hét múlva érkezem Önökhöz, remélve, hogy sikerült végső döntést hozniuk lányuk, Margitka és személyem ügyében. Méltóan próbáltam tartani magam a beígért dátumhoz, de sajnos fontos elintéznivalóm akadt Párizsban, ezért jelen levélben tájékoztatom Önöket, hogy érkezésem dátuma kettő helyett, három hét múlva, azaz Karácsonykor várható. Szándékom nem változott, a családommal is beszéltem, remélve, hogy Önöktől is pozitív választ kapok és lányukkal együtt térhetek majd vissza ide a szépséges Rómába.

Barátsággal és üdvözlettel,
Lombardi Krisztián Ludo”



Megkönnyezte a levelet. Miután elolvasta, összehajtotta és visszatette a borítékba, egy kis ideig még szorongatta, majd a kályhához indult, hogy tűzbe dobja. Szülei semmiképp sem tudhatnak a levélről. – gondolta. – Mégsem! Nem égethetem el! – aztán visszazárta a kályha ajtaját és a szobájába ment, hogy átöltözzön. Mindez idő alatt, Heléna már túllépte Gubanc határát és a szomszédos faluban próbálkozott. Ott azonban sokkal egyszerűbb emberek laktak, mint a városban és egyikük sem ismerte az olasz fiút. Heléna egyre dühösebb lett, ábrándjai szürke fellegek mögé szorultak, arca sápadttá vált. Mély csalódottsággal tért vissza a városba. Margitka is indulni készült, zsebében a borítékba zárt levéllel. – Vásárolni mentem! – hagyta hátra az üzenet.
Üres volt utca, úgy tűnt ezúttal nyugodtan mehetett, anélkül, hogy bárki is leszólította őt és Krisztiánról kérdezte, vagy komoran nézett rá, ő mégis sietett, nehogy véletlenül az anyjával vagy apjával találkozzon.
Egy kiskapus háznál állt meg, mely öt utcányira volt. Szürke ház volt, kis ablakokkal, kis udvarral. Ismerős volt, aki ott lakott, egy úr, aki bár idős volt, mégis jól tartotta magát, noha a háza nem ezt tükrözte.
- Jó napot Konrád tanár úr! – köszönt, miután az úr ajtót nyitott neki.
- Margitka! Üdvözletem! Mi járatban?
- Segítségre van szükségem! – és a zsebébe nyúlt, hogy elővegye a borítékot.
- Tán nincs valami gond?
- Tanár úr… én… - kihúzta kezét a zsebéből, arca elsápadt. – Elfelejtettem bezárni az ajtót! Elnézést kérek! – és elszaladt mielőtt még a tanár is elköszönt volna tőle. Lassan lépkedett, de mégsem volt nyugodt. A földet bámulta minden egyes lépte előtt. Egészen a házukig lehajtott fejjel ment, aztán szomorúan lépett be a kapun. Sem anyja, sem apja nem ért még haza. Ő felszaladt a szobájába, levetkőzött majd kabátja minden zsebét átkutatta, azonban a borítékot sehol sem találta meg csak egy toll volt ott, melyet szintén magához tett mielőtt elindult. Kihúzta az antik asztal fiókját, elővett egy lapot és a tollat ujjai között forgatva gondolkodott. 
-„Kedves… Tisztelt… két hét múlva érkezem… nem érkezem… nem tudok jönni… méltóan? … Karácsonykor… soha… pozitív… rossz… - micsoda szavak ezek? Ó, én édes Istenem! Segíts nekem! Aztán írni kezdett és kezében csak úgy siklott az írószer, mintha jégen csúszna, s ahogy egy mondat végére pont került, máris újabb mondat és újabb gondolatok sorakoztak a lapon, így alakítva ki a levél egy más változatát, mely talán jobban is sikerült, mint azt Margitka gondolta volna. Nem is volt szükség Konrád tanár úr segítségére, csak éppen azt sajnálta, hogy olyan fürgén otthagyta szegény urat.

„ Tisztelt Karai és Karainé!
Sajnálattal kell, közöljem Önökkel, hogy megbízóim újra felkerestek engem, ezúttal Kínába kell utaznom, már a héten. Ez okból kifolyólag sajnos nem tudom betartani ígéretem, mely szerint hamarosan Önökhöz érkezem, ugyanis ez egy évre szóló megbízás. Egy év múlva újból felkeresem Önöket. Ha azonban meggondolnák magukat is úgy döntenek, hogy ez esetben mégsem adnák nekem lányukat, én ezt a döntést elfogadom, de kérem, értesítsenek róla.

Őszinte bocsánattal,
Lombardi Krisztián Ludo”

Miután a levelet megírta összehajtotta és beletette egy borítékba és visszatette a tollal együtt a fiókba. Anyja és apja bármelyik pillanatban érkezhetett. Türelmetlenül várta őket. Kinézett az ablakon és halkan kacagott.