Történetek
a a
2007.03.31 | chrisbiro16 | Regény | Megtekintések száma: 878
Famion palotája - IV. rész - 8.
Az eső zuhogott. Sanyi kezét- lábát szétvetve, nyitott szájjal horkolt. Teljesen elázott a tunikája, a haja, az arcán esőcseppek szánkáztak le a nyakára, sőt, becsurogtak a szájába is, amit szintén nem vett észre.
Dia közben a Calistartól kapott élelemből kivett egy almát, és azt rágcsálta, miközben a fűben hasalt, és bottal a porba felvázolta a tervrajzot.

Először felbukkant:

Rtuz, aztán Mardigo, végül Retó.

Tovább nem jutott, mert ekkor Sanyi felhorkant, és úgy összerándult, hogy lábával azonnal szétmázolta a tervrajzot, ami amúgy is elég saras volt már.
- Sanyi!
Sanyi álmosan pislogva a tervrajz maradványaira nézett, aztán felkelt, és megpróbálta véres és sáros ruháját megtisztogatni.
- Őszi eső! – zsörtölődött. – Nem lehet igaz!
- Úgy tűnik, mégis – felelte a lány, végképp lemondva a tervrajzról.
Sanyi ujjaival hátragereblyézte a haját.
- Nézd meg, még a hajam is sáros!
Dia felállt, és odalépett hozzá.
- Várj, kiszedem...
- Hagyd, nem érdekes...
- Sárdarabok, könnyen kiszedem... hallod, Sanyi? – lefogta Sanyi kezét, és megszabadította egy nagyobb darabtól. – Kellett neked a sárba feküdni?
- Nem tudtam, hogy esni fog... – motyogta a srác. Dia felágaskodva pillantott a hajába.
- Nemrég kezdett esni. Én szerencsére már fölkeltem előbb. Hagyd már abba a kapálózást!
Sanyi mozdulatlanná dermedt. Dia erősen fogta a kezét, másik kezével a hajában turkált. Sanyi erre nevetni kezdett, mire a lány ránézett.
- Most mi olyan vicces?
- Semmi. Csak fura, ahogy a hajamban mászkálsz.
- Hogy mit csinálok?!
Sanyi tovább nevetett.
- Mászkálsz.
- Én?! Dehogy mászkálok! Én...
De Sanyi pillantása beléfojtotta a szót.
- Te szórakozol velem!
- Én? Nem!
- De, igen, te piszok! – Dia hanyattlökte „ellenfelét”, amitől persze Sanyi haja egy merő sár lett. Dia zihálva nézett le rá, mindkét kezével leszorítva Sanyiét.
- Na, így jobb?
Sanyi vigyorgott.
- Nem, de ha teljesen összesarazol...
- Akkor mi lesz?
Sanyi pimaszul vigyorgott tovább. Közben az eső szakadni kezdett.
- Na tessék! Először összesarazol, aztán meg megfürdetsz? – rótta meg Diát a fiú, és megpróbált talpra kecmeregni, Dia azonban nem engedte el.
- Ha nem engedsz el, teljesen megázunk! – figyelmeztette Sanyi. – Ezt akarod?
- Felőlem mindegy, hogy saras leszek-e vagy vizes – hangzott a válasz. Sanyi nevetett; közben az eső újabb támadást intézett az arca ellen. A víz belefolyt a tunikája alá, és Dia hajáról is csöpögött Sanyira.
- H-hé, vidd innen a csöpögő hajadat! Így még vizesebb leszek!
Oldalra fordította a fejét a sárban. A csuklója már teljesen a sárba mélyedt.
- Könyörgök, engedj el, hogy fogok így kinézni?! – köhögött.
- Én se nézek ki majd jobban, hidd el – felelte Dia, elengedve a fiú egyik kezét, hogy felmutassa sajátját. – Ez is sáros, látod? Mégsem haltam bele!
Sanyi újra köhögött.
- Dia... engedj el... kérlek! – köhögése egyre erősödött.
A lány nevetve felültette őt, és megpróbálta megtisztítani a haját. Sanyi előregörnyedt, és levegő után kapkodott. A köhögés csak nem múlt el.
- Sanyi? – szólt ijedten Dia. Az ég dörögni kezdett, és villám cikázott át az égbolton. Aztán hirtelen emberi hangok ütötték meg a fülüket, és valami akkorát robbant, hogy Dia sikítva Sanyira zuhant.
Sanyi füle zúgni kezdett. Nem messze tőlük, mintha egy tankféle gördült volna át, és onnét lövöldöztek volna.
Egy újabb bomba robbant, ezúttal Sanyiéktől alig pár méterre. Sanyi hörögve megtisztította a szemét, s kezét Dia karján nyugtatva, és a tankra meredt.
- Flaymok?
Dia felemelte a fejét.
- Hogy mi? – nyögte.
- Dia... – Sanyi köhögött. – Tűnjünk el innen... gyorsan!
De még egy tapottat se tudtak megmozdulni, amikor vakító fény villant, és Dia feje visszazuhant Sanyi mellkasára.

- Dia? – szólt rémülten Sanyi. Hangját elnyomta a mennydörgés. A tank feléjük közeledett.
- Dia? – Sanyi megemelte a fejét. – Hallasz engem? Jön a tank...
Nem érkezett válasz.
- Dia!
A fiú hevesen dobogó szívvel nézett a tankra, amiből emberek ugrottak ki, tüzelésre kész fegyverekkel.
Sanyi pedig ott hevert tehetetlenül az esőben és sárban, mellkasán Dia mozdulatlan testével.

***

Nincs annál rosszabb, mikor nem tudsz megmozdulni, és tudod, hogy hamarosan megölnek. A revolveredet a zsebedben hagytad, és nem éred el. A barátnőd pedig ájultan hever rajtad, és még magához se tudod téríteni. Teljesen ki vagy szolgáltatva.
Miközben ezt Sanyi megállapította magában, a Flaymok körbevették őket. Az egyikük letérdelt hozzá, fegyverét Sanyi halántékához illesztette, és a fülébe sziszegte:
- Meg ne mozdulj, vagy véged!
- Így is úgyis meghalok, nem? – vágott vissza Sanyi vicsorogva. – De ha Diát bántják, esküszöm, magammal viszem a halálba!
- Ah! – a Flaym öblös hangon felröhögött. – Elég merész Retói vagy te!
- Nem vagyok Retói! És...
A férfi lábával lerúgta Diát Sanyiról. A fiú szeme összeszűkűlt a haragtól. Villámgyorsan előkapta a revolverét, és lőtt.
A Flaym megdermedt, a szívéhez kapott. Sanyi zihálva nézett rá, vadul hullámzott a mellkasa. A Flaym térdre rogyott, s miközben arccal zuhant Sanyi karja elé, társai rögtön rálőttek Sanyira.
- Áááogh!
Az egyik golyó Sanyi karjába fúródott. Csaknem elájult, de felküzdötte magát, és tántorogva elindult ellenfelei felé, akik ismét lőttek.
Egyik sem talált.
Sanyira köhögőroham jött rá. Ép kezével a revolverét szorongatta, és meghúzta a ravaszt, de nem talált. A karja iszonyúan fájt, szíve vadul dobogott, a fülében a zúgás elviselhetetlenné erősödött. Még egy golyó eltalálta őt a bokájánál. Teste kecses ívbe feszülve zuhant hasra. A revolver a sárba pottyant, Sanyi arca a sárba fúródott. Erőt véve magán felemelte a fejét, de már csak foltokat látott. Köhögött, tompán hallotta a lépteket, amik távolodtak.
- Ezekkel végeztünk is – mondta az egyik. A világ vad körtáncba kezdett, és minden összefolyt Sanyi szeme előtt. Nyöszörögve vonaglott a sárban. Oldalra fordította a fejét, hogy megkeresse Diát, de a lány, a sárral és esővel, a tomboló viharral együtt eltűnt a szeme elől.


***

- Sanyi... Sanyi...
Dia kábultan szólongatta barátját. Ide-oda forgatta a fejét. Fájt az oldala, és a feje is zúgott. Fulladozott a sártól, prüszkölve a hasára gördült, és a földbe öklendezett. Remegő szájjal emelkedett fel.
Az eső már csak szitált, a vihar is elcsendesült, de a vidék teljesen lucskossá vált. Dia nagy nehezen felállt, és körülnézett.
A sárba mélyedve két mozdulatlanul heverő embert fedezett fel. Az egyik egy idegen volt. Dia a nyakához érintette sáros kezét, hogy megnézze, él a még. Aztán átmászott a másikhoz.
- Sanyi? – zihálta.
A földre rogyva kiemelte a fiút sárbörtönéből, és a karjába fektette a fejét.
- Sanyi...
Letörölte a fiú arcáról a mocskot, és megsimogatta a mozdulatlan arcot. Mintha megint esni kezdett volna, de csakhamar rájött, hogy sír.
- Sanyi... mi... mi történt veled?
Már mindketten koszosak, sebesültek voltak, így Dia észre se vette a fiú karját. Neki felhasadt a szemöldöke, amiből csöpögni kezdett a vér. Kézfejével letörölte. Rettenetesen elgyengültnek érezte magát. Ha ezt túlélik, három napig ünnepelik majd.
- Sanyi...
Még pár pillanatig zihálva támaszkodott a földre, aztán Sanyi mellé csuklott.

Valószínűleg meghaltak volna, ha a sors nem segít rajtuk. Egy csapat fegyveres Retói fésülte át a környéket Flaymok után kutatva, amikor ráleltek a két gyerekre.
- Ezek nem Flaymok – jegyezte meg az egyik. – Úgy látom, még elég fiatalok.
- Vigyük őket a kórházba! Lehet, hogy megtudhatunk róluk valamit.
Így történt, hogy Lawren már a kórházban tért magához. Lélegeztetőgépre kapcsolták, karját begipszelték, és épp egy Retói orvos mérte a pulzusát.
Retóiul mondott valamit, aztán magyarul szólalt meg újra:
- Magadhoz tértél?
Sanyi pislogott. Beszélni sem volt ereje.
- Épphogy megúsztátok – mondta az orvos. Oldalra intett, ahol Dia feküdt. - Mintha a második világháborúból jöttetek volna, ami a Földön történt.
- Maga... tud... magya... magyarul? – lehelte Sanyi.
- Tudok, bár mi a földi nyelvek közül csak kettőt ismerünk. Alaposan elintéztek titeket.
- A... Flaymok...
- Ó, a Flaymok. De mit kerestek itt?
- Én... Mardigóról... jöttem...
- Mardigóról? Csak nem...?
Sanyi bólintott.
- Famion...
Az orvos elkomorult.
- Már minden hiába – mondta, mintha kitalálta volna a fiú gondolatát. – A Flaymok megölnek minket.
- Nem... ha... Famion... meghal...
- Meghal... na igen. Ha meghal. De nem hal meg.
Azzal fejét ingatva elfordult, Sanyi pedig behunyta a szemét.


Négy hét telt el. Sanyiék állapota egyre kielégítőbbnek bizonyult. Közben már rengeteg felrobbant Retói állomásról beszéltek, és hogy hamarosan a Falymoké és Famioné lesz a bolygó. Lassan a krónikus helyzet megkívánta, hogy üríteni kezdjék a kórházat.
- Ezt nem hiszem el... – motyogta Sanyi megsemmisülten. – Így soha nem fognak győzni.
A szomszédos ágyon Dia nagyot sóhajtott.
- Tudom.
- Valamit... tenni kell... pedig... nem tudom, tudnék-e harcolni.
- Biztos nem. Három golyót távolítotak el belőled, és rengeteg vért vesztettél.
Sanyi sápadt arcát Dia felé fordította.
- Igen... de te is.
- Tudod, Sanyi, nem hinném, hogy sikerül a küldetés. – szólalt meg Dia a mennyezetet bámulva. – Már azért sem mert majdnem meghaltunk.
Sanyi nem felelt.

Ekkor besietett négy orvos.
- Itt vannak a Flaymok! – kiáltotta az egyik. – El kell szállítanunk titeket!
- Itt?! – ült fel Sanyi hirtelen. Valóban – megrázkódott az épület és bombázás zaja hallatszott.
- Sanyi! – szólt Dia. – Meg kell keresnünk Famiont! Ő irányítja a Flaymokat.
- És gondolod, hogy a Flaymok egyből megállnak, ha Famion meghal?!
- Nem, de egy próbát megér! – Dia segítség nélkül pattant ki az ágyból.
- Kindes Diána, feküdj vissza! – kiáltott rá az egyik orvos. Dia azonban felkapta a revolverét. – Mondja meg, hol vagyunk? Télen vagy őszön?
- Télen – felelte az orvos nyugtalanul. – De...
Sanyi egy mankóra támaszkodott.
- Dia, ne őrültködj! Nem rohanhatunk csak így el! – ép karjával elkapta Dia karját. – Figyelsz rám?
Ekkor egy lövedék eltalálta a mennyezetet, mire az repedezni kezdett.
- Gyorsan! – kiáltotta az egyik orvos, miközben guroló ágyat toltak oda Sanyinak. – Ki kell jutnunk!
- Már késő! – kiáltotta Dia. – Bújjanak az ágyak alá!
- Megőrültél?! – ordított rá Sanyi dühösen. – Az ágy vasból van és egyből ránkszakadna!
Ekkor a mennyezet, és a falak beomlottak. Dia a padlóra zuhant, Sanyi ráesett mankóstul, az orvosok meg elterültek a földön.
- Áááá!
Sanyi lábára szakadt a fal egyik nagyobb része.
- A... A... au... áá...
- ’api!’ – kiabálta Dia a törmelék alól. – Bidátt!
Sanyi ép kezével megemelte az egyik darabot, és kidugta a fejét. A lába valószínűleg eltört, mert rögtön visszaroskadt, és olyan eszeveszett ordításba kezdett, hogy Dia rémülten küzdötte ki magát. Véresre horzsolta a kezét.
- Sanyi? Minden rendben? – zihálta. Alig kapott levegőt. – Menjünk ki innen!
Sanyi feje azonban ismét eltűnt a kőhalom közt.
- Sanyi!
Dia minden erejét megfeszítve utat tört magának. A portól köhögött.
- Sanyi!
Végre elért a fiúhoz. Sanyi hóna alá nyúlt, és feljebb kezdte húzni.

Sanyi horzsolással tarkított arca eltorzult a fájdalomtól, és a feje is vérzett.
- Sanyi...
Dia sorban dobálta félre a köveket, már amelyiket tudta. Ami túl nagynak bizonyult, abba belelőtt, és így apró darabokra szakadt szét.
Végre elértek az egyik behorpadt ágyhoz. Dia ráfektette Sanyit.
- Mid fáj?
Sanyi a lábára mutogatott.
- Azt... azt hiszem, eltört – préselte ki magából.
- Jaj ne! Már csak ez hiányzott! – sopánkodott Dia. Hallották, ahogy a tank sorban lövi szét az épületeket.
- Érdekes, ez a tank hóban is tud közlekedni – szólalt meg elgondolkodva.
- Engem nem érdekel a tank! Hol vannak az orvosok?!
- Azt hiszem, agyonütötte őket a fal – mondta a lány rosszkedvűen.
Sanyi csaknem elsírta magát.
- Ezt nem hiszem el!
- Nem szabad kijönnünk innen – motyogta Dia, kezét Sanyi karján tartva. – Különben szitává lőnek minket.
- Kit érdekel! – nyögött fel a fiú. – Fáj a lábam!
- Tudom, Sanyi, tudom, de nem tudok semmit se csinálni! - Dia kétségbeesetten nézett körül.
- Várj csak, Sanyi, maradj itt! – kiáltott fel hirtelen, és felkapta a revolverét.
- Úgyse tudnék hova menni – morogta Sanyi, mire Dia megtorpant, és visszafordult hozzá.
- Tudom – felelte gyengéden. Két kezébe fogta Sanyi arcát, és megcsókolta a homlokát. - Mindjárt jövök!
A fiú felpillantott Diára.
- Csak siess, jó?
Dia rámosolygott, aztán a faldarabokat hajigálva vagy arrébbcsúsztatva utat tört magának a szabad ég felé.


Sanyinak fogalma sem volt róla, Dia mit tervez egyetlen revolverrel felfegyverkezve. Mikor egy tank közeledett felé, és odébbtolta a köveket, megdermedt.
Azonban, legnagyobb megkönnyebbülésére Dia bukkant fel a tank tetején.
- Sanyi! Itt vagyok!
- Dia?!
A lány nevetve leugrott a földre.
- Megtaláltam a guruló ágyat – mutatott a kövek közt megbújó ágyra. – Erre réfektetlek, és beraklak a tankba. Jó lesz így?
- Mi?! De hát a tankba nem is fér el ez az ágy!
- Az igaz, de elfelejtetted, hogy... – nyögve felemelte Sanyit az ágyról -, ... én is tudlak cipelni.
Kifulladva fektette fel a guruló ágyra a fiút, és elszántan megindult a tank felé.
- Hogy szerezted ezt a tankot?
- Lelőttem a Flaymokat – felelte Dia. Odaértek a tankhoz. Dia felemelte Sanyit, és egy kézzel felkapaszkodott a létrán, majd leereszkedett a tank belsejébe.
- Dia... Te csodálatos vagy! – ámélkodott Sanyi. Dia nevetett.
- Elnyűtt nem?
Sanyi elvigyorodott.
- De, elnyűtt is.
A lány megpuszilta az arcát, aztán bepréselte magát a vezetőülésbe, felhúzta a létrát, és elindította a járművet.
- Cél: Famion palotája! – kiáltotta Dia, aztán hátrapillantva hozzátette: - Ha ezt túléljük, Sanyi, hatalmas bulit rendezünk!
- Az biztos! – helyeselt Lawren, miközben megszemlélte a lábát.
A tank könnyedén hatolt előre a hóban. Dia a távolba meredt.
- Ha látom Famion palotáját, szólok!
Sanyi némán bólintott. Ügyetlenül betakargatta törött lábát egy koszos ronggyal.
- Tudod mit nem értek, Sanyi? – szólalt meg hirtelen Dia. – Amikor Famion megmérgezett téged, meg felrobbantott egy folyosót, ott kellett lennie Lagerfeltben, nem?
- De.
- Miért nem ölték meg akkor Baebarék?
Sanyi hümmögött.
- Nem tudom. Talán tudták, hogy Famion hamar elmenekül.
- Vagy Famion képes egyszerre több helyen lenni!
Sanyi rámeredt a lány hátára.
- Ezt meg honnét szedted?
- Így logikus, nem? Egyszerre volt Lagerfeltben, egyszerre volt... – váratlanul elhallgatott. – Talán képes osztódni?!
- Tessék?! – tátotta el a száját Sanyi.
- Igen! Ezért mondja mindenki, hogy nem lehet megölni! Mert képes osztódni!
- Aahhh! – nyögött fel a fiú. –Ez a fickó szörnyűbb mint gondoltam!
Dia izgatottan fordult Sanyi felé.
- Csapdába kell csalnunk!
- Mégis, hogy gondoltad?
- Egy Famion lehet a palotájában, egy pedig talán a Flaymokat irányítja!
- Jó lenne tudni, hány részre tud osztódni!
- Az majd kiderül... nézd! Ott a palotája!

- Hol?
- Jézus, de nagy! És egy csomó Flaym veszi körül! De szerencsére gyalog vannak!
- Hála az égnek! – sóhajtott fel Sanyi. – Sajnos én nem tudok neked segíteni a lábam miatt...
Dia egy pillanatra leállította a járművet, felkelt a helyéről, és lehajolt Sanyihoz.
- Nekem a biztatás is elég – suttogta mosolyogva. Sanyi hálásan pillantott fel rá.
- Ha ennek vége, beszélni szeretnék veled – folytatta váratlanul Dia.
- Öö... rendben – felelte Sanyi tétován. Dia megszorította a kezét, aztán visszament a helyére.
Pár perc után Sanyi elbóbiskolt. Dia közben épp Flaymok ezreit gázolta halálra a hóban, aztán, mikor végzett, felnyitotta a tank fedelét. Már épp kimászott volna, amikor eszébe jutott Sanyi. Mit csináljon vele? Nem tud járni, és kimerült is. De egyedül nem tud szembeszállni Famionnal!
Visszaugrott, és óvatosan megrázogatta Sanyit.
- Sanyi... Sanyi, ébredj! Megérkeztünk.
- Höh? – Sanyi felhunyorgott Diára. – Megérkeztünk?
- Igen. Velem szeretnél jönni?
- Egyedül nem mehetsz Famionhoz – nyögte Sanyi, miközben átkarolta Dia nyakát, és féllábon ugrálva eljutottak a létráig. Ott aztán Dia kénytelen volt ölbe kapni. Sanyi megkapaszkodott a nyakában, és így jutottak felszínre.
Elbicegtek a palota kapujáig. Dia lövésre készen szorongatta a revolvert.
- Még mennyi töltényed van? – kérdezte Sanyi.
- Nem tudom – felelte Dia, és megnézte. Elhűlve nézett Sanyira. – Négy golyó.
Tekintetük találkozott.
- Gyerünk – szólt végül Sanyi. – Majd én lövök.
Dia kinyitotta a nehéz vaskaput, ami döngve becsukódott mögöttük.

Famion palotáját színes üvegekből alkották meg. Belül vörös kristályok szegélyezték az utat. A palota egészében mesésen szép volt, csak az nem, aki benne lakott.
- Dia... rossz érzésem van – szólalt meg Sanyi szemforgatva.
- Nekem is. Itt valami nem stimmel.
Még alig fejezte be a mondatot, amikor az egyik ablak kinyílt, és egy denevér vijjogva repült be rajta.
- Uh.
- Lefelé megyünk – állapította meg Sanyi, és előremutatott ép karjával. – Látod? Lejt a folyosó.
- Ez egyre rosszabb – fintorgott Dia mikor erős dohszag csapta meg az orrukat. – Hogy tud ilyen helyen élni Famion?
- Könnyebbet kérdezz.
- ISTEN HOZOTT BENNETEKET, KINDES! – zendült Famion hangja valahonnét lentről. A folyosó vége már a sötétbe vezetett.
Dia megtorpant.
- Most megöljük, Famion!
A férfi felnevetett, és hirtelen a hátuk mögül válaszolt:
- Kötve hiszem.
Sanyi hátranézett. Valóban, Famion ott állt mögöttük.
- Dia, hátad mögött!
A lány megfordult, de Famion addigra eltűnt.
- Ne szórakozzon velünk! – fordult előre Dia.
- Ó... milyen édes. – és Famion hirtelen ott termett közvetlen előttük. Sanyi rögtön előkapta a fegyvert, de mielőtt lőhetett volna, Dia lehúzta a kezét.
- Ne pocsékoljunk – mondta Famionra meredve. – Úgyis mindjárt eltűnik.
Famion elnevette magát.
- Egy pisztollyal és egy törött lábú fiúval jöttél megölni, Kindes? A Retóiak hamarosan meghalnak, és ti is. Ennél jobban meg se könnyíthettétek volna a dolgomat. – Sanyira fordította a szemét, és Sanyi nem tudott megmozdulni, mágikus erő vonzotta Famion szeméhez. Újra érezte, hogy a testét összenyomja valami. Falfehér lett az arca.
Dia rémülten nézett egyikükről a másikra.
- Hagyja abba! – kiáltott rá a férfira, mikor a megbénult Sanyi kezéből kiesett a pisztoly.
- Ó, és mit teszel, ha nem hagyom abba? – kérdezte Famion, és elfordult Sanyitól. – Rámirányítod a legendás erődet?
- Akár!
Dia haragja villámként csapott le Famionra, azonban a férfi csak felemelte a kezét, mire egy másik Famion bukkant fel Dia háta mögött. A két Famion összpontosította az erejét, egyenesen Diára...

Dia felugrott a levegőbe, és átszaltózott Famion feje felett. Haragját ismét Famionra összpontosította, de ezúttal gondolatban szétválasztotta az erejét: egyiket az egyik Famionra, másikat a másik Famionra. Egy pajzs bukkant fel azonban, és hanyattlökte a lányt. Mire feltápászkodott, a két Famion jéglövedéket lövellt feléje. Épphogy le tudott bukni.
Elkeseredett harc következett. Dia ugrott, pörgött, és kikerülte a jéglövedékeket. Az egyik Famion pedig ráirányította a szemét, és Dia tehetetlenül lógott a levegőben, összepréselt testtel. Egyetlen jajszó nélkül tűrte a fájdalmat, de mikor a padlóra zuhant, és gurulni kezdett a lejtőn, úgy érezte, nem bírja tovább. Végül legurult egy zöld kristályos terembe. A két Famion kényelmesen sétált utána.

Dia feltápászkodott, összevonta a szemöldökét, és egy kis műszobrot repített ellenfelei közé, az azonban Dia felé vette az irányt. A lány csak kis híján tudott lebukni, de a szobor úgy is gyomrontalálta. Nekiesett az egyik zöld kristálynak, mire az üveg módjára kidőlt, és zöldes folyadék csordogált ki belőle.
Dia menekülni kezdett a terem hátsó része felé. Oszlopok szakadoztak ki a helyükről, a mennyezet viszont nem szakadt le. Az egyik oszlop Dia feje mellett dőlt a padlóra, egy másik belezuhant a többi kristályba.
A lány sikítva zuhant a földre, kezével védve a fejét.
Az egyik Famion nevetett.
- Na, mi az? Kifulladtál?

A másik odalépett a földön kuporgó Diához, és egy kézzel felemelte a lány egyik lábát. Dia fejjel lefelé lógott, mígnem lasszó módjára meg nem pörgették. Végül egy másik oszlopnak csapódott, ami hihetetlen módon darabokra hullt. Dia hátrazuhant; egy hosszú pillanatig a tüdejét nem érezte. Félig öntudatlanul tapogatózott valami szilárd után, azonban bárhova nyúlt, mindenütt kőtörmeléket talált.
És közben a titokzatos zöld méreg tovább terjedt a padlón.
Hirtelen a 2. Famion visszaszállt az elsőbe, maga Famion pedig egy kardot vett elő.
- Az erőm kétszer akkora, mint az előbb volt! – recsegte, és odadobta a kardot a lánynak. A fegyver beleállt a padlóba, s Dia hiába rángatta, nem mozdult.
Mikor felpillantott, Famion ott állt előtte.
- Hah, gondolod, hogy önmagamtól fegyvert adok a kezedbe?
Egy elektrobénító csillant meg gyűrűs kezében. Dia négykézláb hátrált előle.
- No, gyere csak ide!

Famion nyájas mosollyal közeledett felé. Dia feje nekiütközött egy hatalmas, több méteres zöld kristálynak. Pár pillanatig csak csillagokat látott. Valami csordogált a haja alól, és rettenetesen sajgott minden porcikája.
Zihálva nézett fel Famionra. A férfi arca újra és újra elmosódott előtte.
Famion lehajolt hozzá, talpra rántotta, s egy gyors mozdulattal nekinyomta Dia testét az elektrobénítóhoz.
- Áááááááááááá!
Dia ordítva kapálózott. A feje majd’ szét robbant, a villámok megbénították, majd elvesztette az eszméletét, és a nagy kristály tövében elterült.
Újra beverte a fejét, amitől feleszmélt. Kábultan hunyorgott. Vér öntötte el a szemét. Könnyei egybefolytak a vérével, teste görcsösen rángatózott. Egyre nehezebben lélegzett, a zöld folyadék pedig vészes közelségbe került hozzá. Az utolsó, amire emlékezett, Famion vicsorgó arca volt.

Sanyi teste lassan kikerült a bénító hatáskörből. Leroskadt a padlóra, törött lába elviselhetetlenül fájt.
Kezével kinyúlt a revolver után, amikor lépteket hallott. Megdermedt.
Famion jött vissza, arcán széles mosollyal. Dia nem volt vele.
Sanyi nyelt egyet.
- Hol van Dia?
- Ó, épp most fog meghalni a mérgemben, ami egyszer téged is majdnem megölt – felelte cseverészve Famion. – De hát amikor mérget csempésztem az egyik diáktársad segítségével a szádba, az is jól kikészíthetett... a vállad fájdalma a méreg utóhatása volt. – elmosolyodott.
Sanyi arca eltorzult a haragtól és a kétségbeeséstől.
- Nem... nem... nem lehet... – vadul kapkodta a levegőt. Megragadta a fegyverét, de fordítva fogta meg. Annyira remegett a keze, hogy végül Famion gúnyosan nevetve odalépett, kivette a kezéből, és hozzávágta a piros kristályokhoz.
Sanyi a padlóra támaszkodva figyelte a vörös mérget.
- Veled nem érdemes küzdeni – legyintett Famion. – Még annyit se tudsz, mint Kindes.
Azzal harsányan nevetve kisétált a palotából. A kapu pedig bezárult mögötte.

***

Sanyi csúszva-mászva kikerülte a piros folyadékot, és törött lábát maga után vonszolva lement a Zöld Terembe, ahol Dia hevert a zöld folyadék gyűrűjében.
- Dia! – kiáltott fel kiszáradt torokkal Sanyi. Amilyen gyorsan csak tudott, odavonszolta magát, és beletaposott a méregbe, ami erre füstölögve eltűnt. Meghökkenve bámult a méregre, aztán ismét beketaposott, és még egyszer, és még egyszer...
Mikor végre eltaposta az összeset, ölébe fektette Diát.
- Dia...
Végigsimított a véres arcon. Dia egy merő vér volt. Alaposan beverhette a fejét. Egyik szeme csúnyán bedagadt, és úgy tűnt, nincs sok ideje hátra.
- Dia... – Sanyi még egyszer végigsimított a lány arcán. – Dia...
Karjával ráborult Diára, és hihetetlen módon – zokogni kezdett.
Famion palotájában kísérteties volt a csend. Hideg levegő áradt be az ablakokon át, néhány denevér is tévedt arra. Sanyi megemelte a fejét, és elnézte, ahogy a denevérek körberepülik a Zöld termet.

A fiú ismét Diára nézett. A lány kísértetiesen sápadt volt. Sanyi arra gondolt, hogy talán itt fognak meghalni mindketten. De legalább együtt. Ha más nem, ez csekély vigasz volt.
Nem tudta, meddig kuporgott Dia mellett, amikor a lány kinyitotta ép szemét.
- Sa... Sanyi...? – suttogta. Ajkaira rászáradt a vér. – Te... te vagy?
Sanyi a lány fölé hajolt.
- Igen, Dia, én vagyok! Istenem, de jó hogy magadhoz tértél! Én... én nem is tudom mit csináltam volna, ha...
Dia megpróbált mosolyogni, de már ez is fájt.
- Hol van...
- Famion? Fogalmam sincs. Itthagyott minket, elment.
- És... hol a... méreg?
- Rájöttem, hogyha a cipőddel beletaposol, eltűnik.
- De jó... – a lány erőtlenül, alig hallhatóan beszélt. Kezével végigsimított Sanyi arcán.
- Sze... sze... szeretlek.
Sanyi megszorította a kezét.
- Tudom, Dia. Tudom.
- Azt... azt akarom... hogyha meghalunk... tudd...
- Nem fogunk meghalni. Legyőzzük Famiont, és...
- Nem – nyögte Dia. – Nem lehet legyőzni.
- De! Valahogy... biztosan! Neki is van gyenge pontja...
- Én... nem... tudom... meg fogunk... halni. Innen... nincs... nincs...
Sanyi ép kezébe fogta Dia arcát.
- Csss... hagyd abba... Mindig van kiút. Mindig.
Dia arcán forró könnyek csorogtak végig.
- Nem... nem tudom...
Sanyi felsóhajtott. Kinyúlt, magához ölelte a lányt, és csitítóan megcsókolta a homlokát.
- Ne sírj! Kérlek, ne sírj!
Dia zokogva Sanyi vállába temette az arcát.
- Én... nem... nem b-bírom...
- Cssss.... semmi baj. Kijutunk innen. Ne sírj.
S a hold fénye bekúszott Famion palotájába, miközben Dia kimerülten elaludt Sanyi karjai között.

Folyt. köv.
Hasonló írások
Hozzászólások
(1) Mellesleg
2007-03-31 00:00:00
Mellesleg mi a véleményetek erről a történetről?
Nem vagy bejelentkezve! A hozzászóláshoz kérjük jelentkezz be!
Hasonló írások
Ajánlott oldalak