Falatnyi Mennyország

„Nézd csak, világ
mi pottyant ide
a fehér mennyországból…”

Hűvös van idekint. Szeptember vége. Csend, hideg és magány.
Jó ez a napozószék, azt leszámítva, hogy kényelmetlen. Na, meg, hogy éjszaka van. Elég nagy az erkélyünk. Akkora, mint egy jókora szoba. Mellette az öcsém lakosztálya, mögötte az enyém. Nyitva az erkélyajtóm, tele leszek bogarakkal az éjszakára, de mindegy. Sötét van, csak a közvilágítás fénye töri meg a feketeséget, de nem túl erősen. Csak épphogy lássak.
Az igazat megvallva a csillagok miatt ültem, feküdtem ide ki. Na, meg a kifli hold miatt. Nem rég volt telihold.
Sok bajom van mostanában az életemmel. Nem tudom, mit szeretnék konkrétan. Érdekes elképzeléseim vannak a világról, ami ugyan nem rossz, de sokszor nem válik előnyömre. Valljuk be, érdekes figura lettem.

Ma vagyok 17. Itt állok - fekszem- a felnőtt kor küszöbén. Érett férfi és kisfiú között. Félek, mert sehogy sem tudok dűlőre jutni magammal. Nem tudok dönteni a jövöm felől, a dolgaim felől… semmi felől. Hogy látszanak a csillagok most. Nem szoktam nézegetni őket- talán csak egyszer történt ilyen, kis koromban, egy partin, de az már jó régen volt.-. Azóta többet nem jutott időm a fejem fölé nézni.

Azt mondják, a férfiak nem foglalkoznak érzelgős dolgokkal. Ez nézőpont kérdése. A haverok előtt semmiképp, viszont máskor gyakran ránk tör. A vad magányunkban. Én is ilyen vagyok.
Fázom. Inkább megyek be. Az öcsém kinéz az ablakán és egy arc mimikával érzékelteti, hogy mit gondol rólam ebben a pillanatban.
Egy hűs szellő érkezik. Most már nagyon lehűlt a levegő. Nem csukom össze a napozószéket, akkor talán gyakrabban kijövök ide. Besétálok a szobámba, és belököm az erkélyajtót. Fantasztikus, most a szobámban is jégcsapok fognak lógni. Felkapcsolom a lámpámat, beágyazok. Ideje ágyba bújni… valakivel.
Szerelmes vagyok. Menthetetlenül szerelmes. Csak… nem tudom, hogy mit tegyek.
Lekapcsolom a villanyt, ez nem jár olyan nagy következményekkel. Ha csak nem azt nézzük, hogy sötét lesz.

Alvás előtt mindig egy dolog jár az eszemben. Gondolkodom azon, hogy mit kéne megfogadni holnapra. Mit kéne tenni, vagy NEM tenni.
Valami van az erkélyen. Kipattanok az ágyból. Szép lassan közelítem meg az ablakot. Megdörgölöm a szemem. Megint hülye vagyok. Többet kéne aludnom néha napján.
Létezik Mennyország? Léteznie kell. Ha léteznek angyalok is. Ott áll hosszú fehér lepelben, ami pehelykönnyű lehet. Hosszú hajzuhatag csavarodva, göndörödve omlott le hosszan a vállán. Nem látom az arcát, mert annyira tiszta volt, és fehér. De tudtam, hogy rémesen tökéletes. Nem olyan, mint amilyennek a templom díszes falaira vannak festve, hanem ő szebb, sokkal, mint valaha gondoltam volna.
Csak ámulok és törölgetem a szemem, addig-addig, míg, amikor egy pillanatra nem rá nézek, eltűnik. Teljesen.

Szomorú vagyok, vagy inkább csalódott, vagy… nem is tudom.
Le kell feküdnöm és nem gondolnom rá. Lehet, hogy csak képzeltem. De még mindig itt lebeg a szemem előtt. Nagyon sokára fogok magamhoz térni azt hiszem, olyan hihetetlen volt, mint mikor az ember soha ki nem mondott, irreális álma teljesül. Van benne valami. Egyszer álmomban megígérte, hogy eljön, nem érkezett meg. De most mégis itt volt. De már nincs. Soha nem fog kitörlődni az emlékezetemből. Soha!
Beburkolózom a meleg paplanba.
Nem kell 5 perc se, hogy elaludjak. Istenem, itt járt. De biztos ez?
Biztos… Valaki…
Valaki! Hallottam valamit! Kinyílott az erkélyajtóm. Bezártam. Vagy nem? Nem hallok lépteket. Senki?
Nem fordulok meg. Nem akarom tudni, van-e ott valaki. Világos lett a szobámban, mintha sok- sok szentjánosbogár röpködne itt egy körbe. De én nem nézek hátra.
Minek nézzek? Tudom, hogy visszajött. Mélyen tudom!
Olyan csodás, hogy nem merek ránézni, mert akkor soha többé nem tudom levenni róla a szemem, és akkor képtelen leszek elengedni.

Érzem, mintha az arcomhoz érne egy bársonylepel. Könnyű és simogató.
Egy kéz van az arcomon, az angyalka keze. Fölém hajol.
De szép!!
Ez a csodás arc közelít az enyémhez. Becsukom a szemem. Érzem a finom ajkait. Hibátlanok, puhák és édesek. Amikor véget ér a bódulatom, amikor már képes vagyok megmozdulni, felülök az ágyamra. Felhúzom a lábamat, a hátamat nekitámasztom a falnak. Ő is odaül mellém, úgy, mint én. Most legalább megnézhetem jobban. Olyan pehelykönnyű volt, hogy meg sem éreztem, hogy leült mellém. Bevilágítja a szobámat a tiszta, hibátlan fényével. Körülötte minden alacsonynak és semmitmondónak tetszik. Lejött ide, a Földre, a fertőbe, hogy összemocskolja a tökéletes valóját, azért, hogy egy csöppnyi szépséget hozzon ide, ebbe a világba, erre a földre.

Megkérdezi:
- Régóta vársz?
- Nekem nem tűnt túl soknak.- mondom. De tudom, hogy sok volt. Már az idők kezdete óta várok.
Az angyalok ilyenek. Megváratnak, de azért- mielőtt lemondanál róluk- eljönnek. Megérte várni.
Ragyog. Nem mosolyog, de mégis boldognak látszik. Nem szőke, mint ahogy az angyalokat képzelik, barna. Képtelen vagyok leírni a szépségét. Ne is kérje tőlem senki!
Miért vagyok ilyen gyáva?
Csak odarakom közel hozzá a kezem.
Most látom, egy fehér rózsa van a hajában. Tökéletes. Mintha odafestették volna.
A kezem nem mozdul. Miért nem? Gyáva vagyok. Ennyire?
Ő viszont nem tétovázik.
Felém. Megfogja a karom. Puhán, és a lábára rakja.
Meghalok. Mennyei érzés. Mostmár megmozdul a kezem. Végig simítja azt a csodás lábat. Csak föl, és föl.
Rám néz az angyal, hozzám bújik, és megcsókol. Volt már dolgom nővel, de ő… ő nem egy nő…
- Szeretsz?- kérdezi.
- Nagyon – felelem - nagyon!

Egy pillanat múlva a fehér ruhácska a földre hull, ő pedig- mintha e világi lény lenne- a paplanomba burkolózik.
Most feküdjek mellé? Nem tudom. Nem biztos, hogy ezt várja tőlem. Mit kívánnak az anyalok a halandóktól? Halvány lila fogalmam sincs.
De egy idő múlva- azt se érzékelem, hogy van ilyen fogalom- ő közeledik. Érzem a finom illatát, bár nem tudnám megmondani, milyen növénytől származik. Közelebb simul, közelebb… a kezem a vállára rakja, és hagyja, hogy lejjebb csússzon, és végig simítsa a tökéletes testét. Hogy elmerüljünk lassan a mámorba, a kéjbe, amit a régen várt pillanat hevített fel igazán.
Az angyalok… csodásak…



Felriadtam. Nem tudom mire, de ébren vagyok most. Hihetetlenül elfáradtnak érzem magam, de mégis… olyan, mintha egy egész napot átaludtam volna. Hány óra? Még nem kellt fel senki a családból?
Felállok, az erkélyajtóhoz lépek. Lenyomom a kilincset.
Zárva.
Zárva?
Álom?
Álmodtam volna?
Mit is? Miért, mi volt az éjszaka?
???
Ó, te jó ég… angyal! ANGYAL! Emlékszem. Tényleg csak álom volt?

Úgy tűnik!
Kár!
Csodás volt.
Nagyon csodás.
Kinyitom az erkélyajtót, és árad be a friss, hűvös levegő, amit a felkelő nap sugara lágyít meg.
Kellemes.
Beledőlök az ágyamba.
Húhhh! Szép napunk lesz ma.
Áu! Mi ez? Valami megbökött.
Felállok, megfogom a paplanom és megrázom. Valami a földre hullik.
Apró és fehér.
Egy gyönyörű, fehér rózsa.
Olyan, amilyen az angyalok hajában szokott lenni, amikor az emberekhez mennek- akik már nagyon régen várják őket-.

Csak egy falatnyi mennyország az egész.
És kész!









PROLOG


Angyal

A rozsdaszeplős konzervdobozok
nedvedző csikkek papírcafatok
között a fénnyel drótozott eget
elhagyva tán egy angyal lépeget

Az alkony felborított pléhedénye
alatt homály van bárha kása fénye
még csordogál és néhol lámpa gyúl
és ő üveglő szárnyakkal vonul

A rozsdaette konzervdobozok
elázott csikkek szétdúlt mondatok
között de mégis mindenektől távol
akárha jönne száz évvel korábbról

És sűrű egyre sűrűbb sötétség
micsoda sóvárgás micsoda kétség
rezeg kocsonyás- sárga szárnyain
míg körbejár a park sétányain

Még rácsöppen az alkony kásafénye
csillagszilánk hull eszelős szemébe
pokol volt a föld menny most mind tófenék
s megtölti géproncs rongy és törmelék.

Baka István