Fájdalom 2.

Ha az alkohol elönti a tested, akkor minden megváltozik, ugyanakkor minden ugyanolyan marad. Nincsenek gátlások, előtörhetnek a féltve őrzött titkok, de semmi olyat nem teszel, ami ne lett volna meg a tudatalattidban, ha csak egy pillanatra is. Sokan mondják,hogy más emberek lesznek, ha isznak, és igazából sosem csalnák meg a párjukat. Ezek az emberek maguknak is hazudnak. Én részegen nem vagyok vidám, nem tudok mindennek örülni, mindenen nevetni, inkább a bennem rejlő kétségek, fájdalmak jönnek elő, így sosem tudok azonosulni a részegen vihorászó barátaimmal, mert engem azok a fájdalmak gyötörnek, amiket józanul mélyre tudok temetni. Alkohollal viszont érzem minden egyes porcikámat, a lelkem minden egyes rejtet zugában megbújó fájdalmat, ami csak arra vár, hogy felismerjem, és megkínozhasson. De ne szaladjunk előre.
7 hónap telt el, mióta Rea elment, hosszú hónapokig nem beszéltem senkivel. Mindenki szemében sérült áru voltam, senki nem akart átvenni, és megjavítani egy ilyen trauma után, amiben ők csak annyit láttak, hogy a legjobb barátnőm eltávozott 12 órányi repülőúttal odébb, és én emiatt összeomlottam. Az egyetlen megoldás, érzéstelenítő a fájdalom ellen a zene volt. Hetente többször jártam koncertekre, zenekari próbára meg hetente kétszer. Ez volt az én kúrám. Az itt lévő embereknek egy másik ember voltam, mivel kiskorom óta ismertek, és akkor még mindig vidám voltam, így valami varázslat folytán velük mindig vidám voltam, még akkor is, amikor nem, és nem éreztem feszülten magam.
Az egyik próba elején egy ismeretlen lány ült mellém.
- Kriszta, emlékszel még rám?
Alaposan végigmértem, de nem volt még csak ismerős sem az arca.
- Nos, sajnos nem, bocsi, ez nem a te hibád, feledékeny vagyok.
- Én emlékszem rád. - nevetett, majd komolyabb hangon folytatta - Anita vagyok, brácsáztam ebben a zenekarban 1 éve körülbelül, csak aztán apukám kapott munkát Angliában, és így mi is mentünk utána. Kint leváltottam a brácsát hegedűre, de most megint itt vagyok, és azt mondta a karmester, hogy üljek melléd, mert te majd szárnyaid alá veszel.
- Oké, nem bánom – mondtam, mintha lenne akár más választásom – viszont az a helyzet, hogy én nem emlékszem a nevedre. Ez kissé kínos, ne haragudj.
- Anita vagyok, és igen kínos – mondta határozottan, de amikor látta a kétségbeesést az arcomon, akkor hangosan felnevetett, majd megsimogatta a vállam. Erre egy féloldalas mosolyt eresztettem el, mert valójában tényleg megijedtem, hogy akit mellém rendeltek, már az első pillanatban szinte megutált. Így nehéz lett volna együtt dolgozni.
- Kis figyelmet kérnék, a Prokofievvel kezdjük, harmadik tétel – törte meg a hangos nyüzsgést a karmester – de előtte engedjétek meg, hogy bemutassam Várvölgyi Anitát, aki visszatért hozzánk, immáron hegedűvel a kezében. Örülünk, hogy ismét itt vagy köztünk – mondta az utolsó mondatot már Anitára nézve, közben mutatta, hogy álljon fel. Kicsit zavarban volt, ugyanis mindenki őt nézte természetesen, de mosoly volt az arcán, hiszen ő is örült, hogy visszatérhetett a jól megszokott közegébe. Én egészen közelről láthattam így, miközben felállt, hogy milyen kecses lábai vannak, hogy milyen feszülős póló van rajta, ami még inkább kihangsúlyozza, hogy milyen finom, törékeny a felsőteste (is). A törékeny testéhez formás kis mellek tartoztak, ha nagyobbak lettek volna, felborult volna az az egyensúly, ami testét jellemezte. Vékony szálú, tépett, barnásvöröses haja volt, amiben alig észrevehető világos csíkok voltak. Arca – testével ellentétben – kissé pufók volt, de ettől csak még aranyosabb lett mosolya.
Próba után a karmester megkért, hogy fénymásoljam le a vonásokkal, fekvésváltásokkal teli kottát Anitának, így felmentem az irodába, de közben utánam szaladt Anita.
- Szia, az is elég, ha beszkenneled, és elküldöd emailben, azzal talán hamarabb megvagy, és én meg otthon ki tudom nyomtatni úgyis magamnak, és nem neked kell összeragasztgatni, vagy lefűzni. – időm sem volt reagálni, már írta is fel egy fecnire az emailjét. – A nevemre pedig csak emlékszel még, vagy azt is odaírjam? –gúnyolódott.
- Azt hiszem még emlékszem rá… Anna? Anikó? Ja nem, Anita – játszottam el, hogy már tényleg nem emlékszem, amit egy csilingelő nevetéssel jutalmazott.
- Most viszont rohannom kell a vonathoz, 1,5 óránként jár ilyenkor, remélem, nem haragszol, ha most elszaladok. Nagyon köszönöm, hogy beszkenneled, így tudok majd gyakorolni a következő alkalomra.
- Semmi gond, menj csak.
- Akkor várom az emailt, Kata, vagyis bocsánat, Kriszta – majd kacsintott egyet, megfordult, és sebesen kiment az ajtón. Én mosolyogtam egyet, aztán eltettem a fecnit, és nekiláttam a 23 oldal beszkennelésének, majd pendrive-ra tettem, és hazaindultam.
- Viszlát Kálmán bácsi! – köszöntem a portásnak.
- Szervusz Krisztike, jövő héten találkozunk. Ja, nincs már senki fent, ugye?
- Nincs, nincs, én maradtam csak kottákkal vacakolni.
- No, akkor bezárom az irodát, aztán csak óvatosan ilyen későn haza!
- Rendben, igyekszem!
Azzal kinyitottam a rácsot, és elhagytam az épületet. Kint már nagyon sötét volt, ami este 9-kor nem csoda télen. Az enyhén nyirkos időben szépen lassan indultam haza, hiszen tudtam, hogy ha hazaértem, még egy emberes kupac házi feladat vár rám. Egyszer csak hirtelen valaki ráugrik a hátamra, és a fülembe ordít valami artikulálatlan hangot, mire én felsikítok, ugyanis nagyon könnyen meg lehet ijeszteni, akár egy hirtelen mozdulattal is, amire nem számítok. Természetesen Anita volt, aki még percekig röhögött rajtam, és közben nem távolodott el tőlem, hanem továbbra is ölelt hátulról. Engem kissé sokkolt az esemény, és csak lihegtem, és azt mondogattam, hogy te jó ég, hú de beszartam. Kellett idő, mire feldolgoztam, hogy rám várt, és nem ment haza, és már lassan 1-2 perce ölel. Nem tudtam, hogyan törjem meg ezt az állapotot, de éreztem, hogy másodperceken belül kínos lesz.
- Azt hittem messze laksz, és mész a vonathoz. – közben elindultam, így lefejtette rám kulcsolódott karjait, és jött mellettem.
- Dehogyis, itt lakom két utcával odébb – mondta nevetve, mert még mindig nem tudott betelni akciója sikerességével.
- Melyik irányba két utca? Én innen a metróhoz megyek.
- Én is arra megyek, csak majd átmegyek a zebrán.
- Ezek után ne hidd, hogy egy szavadat is elhiszem – mondtam dorgálóan. Nem tartott sokáig a közös séta, nagyjából 100 méter volt.
- Ha hazaértem küldöm azonnal a kottát, pendrive-ra tettem, még nem küldtem.
- Akkor ide is adhatod, ha nem félsz attól, hogy ellopom, és eladom vaterán.
- Most hogy így mondod, elbizonytalanodtam. Nem adom oda, nem bizony – valamivel kellemetlenséget akartam neki okozni, vagy valami tréfa szerűséget, és mivel szegényes az eszköztáram, csak ez maradt. Közben arra is rájöttem, hogy így legalább lesz indokom emailt írni neki, és nem csak egy hét múlva beszélek vele.
- Na de akkor gyorsan küldjed, mert miattad nem fogom tudni lejátszani a szólamomat! – mondta úgy, mintha ezen az egy estén múlna a dolog, mikor köztudott, hogy hegedűt este 8-9 után csak hangszigetelt házban lehet gyakorolni, vagy különben a család/szomszédok kitekerik az illető nyakát, még akkor is, ha egy Paganini.
- Rendben, meglesz. – mondtam mosolyogva, majd észrevétlenül két puszit nyomott az arcomra, és nevetve átszaladt a zöld lámpán. Mire felocsúdtam, már átért, és a lámpa villogott, én meg lesétáltam a metróhoz.
Miután hazaértem, első dolgom az volt, hogy elküldjem neki. Csak annyit írtam, hogy: „ remélem, brácsások is le tudják játszani” ezzel finoman célozva arra, hogy a hegedűsök lenézik a brácsásokat, mert az elmélet szerint csak a lecsúszott hegedűsök mennek brácsázni. Reméltem, nem veszi komolyan a poént, de az eddigiek alapján nem úgy nézett ki, mint akit ez nagyon megráz. Pár perc múlva email érkezett tőle.
Kedves Szólamvezető asszony!
A kottát megkaptam, igen nagy örömömre szolgál, hogy az Ön szólamában lehetek, sőt, egyenesen Ön mellett ülhetek. Ez igazán nagy megtiszteltetés egy olyan földi halandónak, mint én.
A legnagyobb tisztelettel,
Várvölgyi Anita
Ezzel hosszú email láncba kezdtünk, naponta többször is írtunk egymásnak. Beszélgettünk szinte mindenről, hogy milyen volt neki kint élni, milyen zenéket hallgatunk, de találkozóra mindig csak próbákon került sor. Ilyenkor lekísért a metróba, ott megvártam, míg elmegy 2-3, és csak utána szálltam fel, közben élveztem, hogy csak nevetni tudok vele, csak mosolyra tud húzódni a szám, amikor mond valamit. Ő meg rengeteget mosolygott a szerencsétlenkedéseimen, azon, hogy mindent elfelejtek. Minden olyan természetes volt vele.
- Örülök, hogy visszajöttél Angliából, és sajnálom, hogy nem emlékszem rád, ez olyan rossz, főleg, hogy biztos csak kellemes emlékem lenne, még ha nem is beszéltünk. – erre Anita heves kuncogásba kezdett.
- Hát a nevedet a karmester mondta, azért tudtam, és csak ugrattalak. Ebbe a zenesuliba jártam, de zenekarban még nem játszottam, pont akkor költöztünk el, amikor bekerültem volna, szóval nem hiszem, hogy találkoztunk valaha is. – erre talán nem a legmegfelelőbben reagáltam. Egy hirtelen mozdulattal beleszúrtam a hasába a tenyerem, majd jó alaposan megcsikiztem, annyira, hogy még a könnye is kicsordult. A kigombolt kabát alatt lévő pulóveren keresztül is éreztem megfeszülő hasizmainak keménységét, és ahogy nevetett, ez csak fokozódott. Amikor már azért könyörgött, hogy hagyjam abba, akkor abbahagytam.
- Na jó, az lehet, hogy te ijedős vagy, de én meg háromszor csikisebb vagyok, mint te ijedős, azt hiszem, ezt most már nem tudom tovább leplezni.
- Ezt jó tudni – mondtam, vészjóslóan.
- Inkább menj el ezzel a metróval azt hiszem, a saját épségem érdekében, meg amúgy is már tök késő van, menj csak haza. – mondta kedvesen.
- Rendben. Akkor jövő héten! – majd hirtelen magához húzott, és egy eddiginél hosszabban, lágyabb puszit adott az arcomra, de csak egyet, majd lassan eltávolodott fejével. Közben mosolygott, visszaereszkedett a talpára, mert eddig ugyanis lábujjhegyen volt, hogy elérje arcomat.
- Legközelebb sámlit is hozok, na sipirc a metróhoz.
Én felszálltam, és hazamentem, és arra gondoltam, hogy régen nem éreztem magam ennyire jól valaki mellett. Mindig kezdeményez, érezteti velem az emailjeiben, hogy jó fejnek tart, élőben pedig kedves szavakkal halmoz, és minden percet megragad, hogy velem lehessen. Talán ez egyszerű barátság lenne, vagy valami több? Akármi is az igazság, elhatároztam, hogy én nem fogok semmit lépni, mert nem akarok még egyszer egy Reához hasonló élményt begyűjteni, mert arra semmi szükségem. Ugyanakkor vágytam rá, hogy egy lány közeledjen felém, ha már én senkihez sem merek, de szükségem van rá, Ez persze nem egy jó stratégia, mert viszonylag ritkán jönnek össze emberek kezdeményezés nélkül. Szóval ugyan megbarátkoztam a gondolattal, hogy a nagy őt talán lányok közt kéne keresni, de ez ügyben nem mertem semmit tenni, úgyhogy még mindig kicsit megtörten Rea reakciói árnyékában, a felismerés fájdalmának árnyékában éltem életem, és vártam valami jelre, és úgy tűnt, az egyetlen jelet Anita sugározza, de én továbbra sem merek senkihez sem közeledni.
Ezt a gondolatot tovább erősítette bennem, amikor írtam neki, hogy sajnálom, hogy annyira megcsikiztem, talán nem kellett volna ennyire megkínoznom őt.
Erre ezt írta:
Már hiányoztál! Azt hittem titokban tudom tartani előtted ezt a gyenge pontomat, de nem sikerült. Annyi baj legyen, inkább te tudjad, mint más, mert benned bízom annyira, hogy tudjam, nem élsz vissza semmilyen gyengeségemmel, nem csak ezzel.
Az már eddig is világos volt, hogy a mókamester mögött egy nagyon érzékeny lélek áll, és az, hogy velem ennyire közvetlen, kedves, az azt jelenti, hogy szeret. De vajon mennyire? A jelek kezdenek félreértelmezhetetlenek lenni. Attól, amit legutoljára adott puszi, attól kirázott a hideg a hátam közepén. Talán azért mosolygott, mert látta rajtam, és elérte célját?
Ezt nem tudhatom, de a karmester levele szerint jövő héten egy kis osztrák városba megyünk koncertezni, 2 nap 1 éjszaka, mert a koncertnek későn van vége, és kifizetik nekünk a szállást. Hirtelen jött lehetőség, gyorsan kellett döntenie, nem volt idő mindenkit körbetelefonálni, hogy jó-e, igent mondott, és mindenki oldja meg, hogy szabad legyen. Ilyen lehetőség ritkán van, úgyhogy mindenki lelkesen írta, hogy igen, megy, Anita is így tett. Én egy pillanatra megrémültem a helyzettől. Külföld, hotel, pia (nem voltam álszent), Anita, én. Tudtam, ha valamit érez, akkor azt most kell kiderítenem…
Az elkövetkezendő napokban egyet leszámítva minden nap próbáltunk, hogy készen legyünk hétvégére. A próbák után én általában jobban kimerültem, mit Anita, aki mindig azon munkálkodott, hogy életet leheljen belém, felvidítson. A főpróba után kissé mérgelődtem, hogy nem hallgattak rám azt illetően, hogy a második oldalon a szólamunk nincs együtt, és hiába kértem, hogy azt gyakoroljuk el még egyszer, a karmester azt mondta, hogy van fontosabb rész is. Ez rosszul esett, mert miért vagyok szólamvezető, ha semmi feladatom nincs kottamásoláson kívül. Ekkor Anita megfogta finomat az egyik kezem, és így szólt:
- Ne stresszelj ennyit, te tudod azt a részt, én majd nagyon fülelek rád azon a részen, és ha már mi ketten együtt vagyunk, akkor a többiek is nagyobb eséllyel követnek minket, ha hallják a jót. – ebből a mondatból az „együtt vagyunk” nekem olyan volt, mintha más hangsúllyal mondta volna, de biztos voltam benne, hogy csak félrehallottam, de azon a tényen semmi sem változtatott, hogy a kezeimet fogta, simogatta, és próbált vigasztalni.
- Köszi, remélem, így lesz – mosolyodtam el. – viszont holnap 6-kor indul a busz, nem kéne lekésnem, úgyhogy ha nem bánod, akkor én most megyek ezzel a metróval.
- Hát, bánom, de menj csak – közben karjaival magához szorított. Annyira finom volt az illata, és puha az ölelése. Nem akartam elengedni, végül már szinte ellökött, mert a metró jelzőhangja már hallatszódott.
Elérkezett a nagy nap. Én az út nagy részét alvással töltöttem, mert nem igazán szeretek korán kelni, így kicsit megviselt az, hogy 5:30-kor kellett készülődnöm. Anita ült mellettem a buszon, és amikor látta, hogy kényelmetlen a busz támlája, nem tudok miatta aludni, akkor szó nélkül megragadott, és magához húzott, így vállára tettem a fejem, közben finoman ölelt, és simogatta a felkaromat, és azt mondta, hogy aludjak csak, majd ő figyel, mikor van a végállomás. Na nem mintha nem  különjáratról lett volna szó. Így ringatott álomba, és valóban felébresztett, amikor megérkeztünk. Arra ébredtem, hogy az arcomat simogatja, majd miután kicsit engedett öleléséből, én kinyitottam a szemem, finoman belecsókolt a nyakamba, majd újra megsimogatta az arcom, mélyen a szemembe nézett:
Megérkeztünk. Ébredezz, mert így tuti szétmegy a zenekar a második oldalon. – és már szedte is le a csomagokat. Egyből a koncerthelyszínre mentünk, ott letettük azokat, és az esti koncertig próbáltunk, közben elvitték a cuccainkat a szállodába. Én eléggé ideges voltam a próbákon, és a koncerten is, de ezt jól sikerült lepleznem, nem akartam másokra átragasztani. A kínos második oldal egészen jól sikerült. Meglepően jól, talán az Anita és köztem lévő összhangnak volt köszönhető? Lényegtelen, a fontos az, hogy nagy tapsot kaptunk, és úgy nézett ki, a hotel bárjában ünneplés lesz. A zenekar felnőtt tagjainak nem voltak illúzióik, nem akadtak ki azon, hogy 17-20 éves gyerekek sörrel a kezükben mászkálnak. Olyan volt, mintha nem számított volna, hogy ki hány éves, és egy nagy baráti társaság lettünk volna. Kivéve persze a karmestert, aki egy rövid formális köszönetmondás után felment a szobájába. A többiekkel viszont nagyon jó légkör alakult ki. Ahogy fogyott a pia, én kezdtem egyre rosszabbul érezni magam. A megszokott fájdalmak gyötörtek, eszembe jutott Rea, hogy mennyire rossz volt, és az, hogy mennyire elégedetlen vagyok magammal. Ilyenkor hirtelen csak a rossz dolgokat veszem észre, és nem tudok semminek sem örülni, és minden, ami valaha fájt, az ismét fáj. Próbáltam nem szomorúnak tűnni Anita előtt. Ő jobban feloldódott, láthatóan jól érezte magát, és én amúgy sem vagyok annyira ahhoz szokva, hogy emberek legyenek körülöttem, főleg az utóbbi időben… de akármennyire is rossz volt, nem akartam itt hagyni, nem akartam egy pillanatra se egyedül hagyni. Anita előtt egy ideig leplezni tudtam valós lelkiállapotom, de egyszer csak azt mondta, menjek ki vele wc-re. Gondoltam miért ne, addig is egy kicsit távol leszek attól a sok embertől. A folyosó végén volt a wc, de amikor bementem volna, Anita megragadta a karomat, és a másik irányba vitt. Kimentünk az épületből, a hátsó udvaron voltunk. Csak a tompa zenét lehetett hallani, és az a tipikus téli illat volt, ami akkor van, ha nincs hó. Én hátamat a falnak támasztottam, láttam, hogy valamit mondani akar.
- Valami baj van? – kérdezte kissé rémülten és felém fordult.
- Nem, nem, csak azt hiszem sokat ittam.
- Ne viccelj már, ez nagyjából a második vagy legrosszabb esetben harmadik söröd, ennyitől nem készülhetsz ki. – közben közelebb lépett hozzám.
- Csak, nem szeretem, ha sok ember van körülöttem, és nem lenne illendő, ha felmennék a szobámba. Elegem van az emberekből, csak ennyi.
- Szard le az illemet, ne csinálj olyat, amit nem akarsz. Senki nem kötöz téged a székhez! – mondta felháborodottan. Én eddig a földet néztem de most mélyen a szemébe néztem.
- De – ezt nem akartam kimondani, de annyira már nem uraltam a testem, hogy ezt megakadályozzam. Neki kellett nagyjából 1-2 másodperc, mire megértette ennek a rövidke nyekkenésnek a konnotatív tartalmát. Továbbra is tartotta a szemkontaktust, de hozzámsimult szorosan, majd mivel arca a nyakam magasságában volt nyújtózkodás nélkül, így azt ragadta meg ajkaival, közben vállamat a falnak nyomta. Én hátrahajtottam a fejem, amennyire csak lehetett ebben a pózban, így még nagyobb felületet tudott beborítani lágy, leheletnyi csókkal. Kezem közben automatikusan rákulcsolódtak, és akaratlanul is minden egyes csókjára felsóhajtottam, de halhatóan ő is nagyobb levegőket vett. Lassan lábujjhegyre emelkedett, és a szemembe nézett, elsöpörte arcomból a kósza hajszálakat, majd látván, hogy én nem merek mozdulni sem, ő hajolt oda hozzám, és tapasztotta ajkait enyémre. Nem éreztem áramütést, valami hirtelen hatást, csak azt, hogy a külvilág zaja elcsendesedik, és csak az ő légzését, és a sajátomat hallom, és puhaságot érzek. Közben a szorításom erősebb lett, ő pedig mindeddiginél hevesebben szorított a falhoz. Majd egy szempillantás alatt kiestem az álomvilágból. Nem voltam benne biztos, hogy Anitát, magát szeretem, és nem csak azt, hogy végre valaki szeret.
- Ne haragudj, nem lehet. – fordítottam el arcom.
- De, mi az, hogy nem? Épp most csináltuk, nem értem, ezt nem teheted!
- Ez, nem az, aminek gondoltam, nem szerethetek megint valaki azért, mert szeret, ezt a hibát nem követhetem el megint.
- Nem értelek. Rossz volt?
- Dehogyis, mennyei volt, ez nem a te hibád, és amúgy is – nem engedte, hogy befejezzem a mondatot, mert visszalökött a falhoz, és ismét betapasztotta a számat, de most már nem volt egy cseppet sem óvatos, és úgy csókolt, mintha ez lenne élete utolsó csókja. Ennek már nem tudtam ellenállni, és viszonoztam minden egyes mozdulatát másik tucattal. A gyönyörtől bekönnyezett a szemem, de szerencsére nem látta, mert csukva volt a szeme. Ez tényleg valami olyan volt, amit még előtte sosem éreztem.
- Menj fel a szobába, én fizetek, beadom a dumát, hogy rosszul érzed magad, és ápollak. Azonnal megyek, addig maradj ott. – és már el is szaladt. Én hívtam a liftet, de elég lassan jött, így Anita odaért, mire záródott volna be.
Odatetten a kezem, hogy ne záródjon be a lift. Ő azzal a lendülettel, amivel szaladt, szinte belökött vissza a liftbe, és gondolkodás nélkül nekem esett. Nem gondolkodott azon, hogy bezáródik-e az ajtó, látszódunk-e, de aztán rájöttem, hogy most már nekem is felesleges ezen törnöm a fejem, inkább élveztem a heves mozdulatokat, a feszültséget, az érintéseket. Mikor felért a lift, berontottunk a 4 ágyas szobába, és szerencsére nem volt ott senki. Tudtuk, hogy előbb utóbb a szobatársak is feljönnek, ezért bezártuk az ajtót belülről. Odafeküdtem mellé, és a liftben lévő hevességnek nyoma sem volt, ide nem hallatszódott fel a zene, itt nem volt senki, csak mi. Ott feküdtünk egymással szemben, és csak néztünk egymás szemébe, majd pár perc után közelebb jött, és simogatni kezdte a hátam, majd haladt felfelé, egészen az arcomig.
- Van valami, amit el akarsz mondani?
- Én nem akarok szeretethiányból ilyeneket csinálni, mert elég volt egyszer emiatt szenvedni.
- Úgy beszélsz, mintha már megtörtént volna.
- Mert meg is történt. Van, valami, amit még nem mondtam el magammal kapcsolatban. De a leglényegesebb elemre most este jöttem rá. – így elmeséltem neki az egész történetet Reával, elejétől végéig.
- Szóval azt mondod, hogy igazából nem is zúgtál bele, csak azt szeretted benne annyira, hogy szeretett?
- Azt hiszem, igen, és félek, hogy a mi kapcsolatunk is leginkább erről szól, még nem tudom mit érzek – a mondat végére már kissé elcsuklott a hangom, és szemet könny töltötte el.
Erre ő magához szorított. Éreztem, hogy a tarkómra egy könnycsepp esik, ettől kitört belőlem a zokogás. Nem csak miatta, hanem mindenért, ami fájt. Többek közt az, hogy még senkinek nem beszéltem a Reás dolgok valódi hátteréről. Nem tudom meddig feküdhettünk így, talán közben el is aludtam pár percre, de egy pillanatra sem hagyta abba a simogatást. Valami halvány képem van arról, hogy betakart, mert eddig csak a takarón feküdtünk, aztán se kép, se hang.
Anitának remek beszélőkéje van, biztosan tudott valami racionális érvet bedobni az időközben megérkező szobatársaknak, hogy miért kell mellettem aludnia. Én már elaludtam, mire felértek a többiek, úgyhogy nem hallottam, mit mondhatott. Reggel mindenkinek természetes volt, hogy Anita mellett ébredtem. Hazaérkezésig tovább aludtam a vállán, miközben egy percre sem eresztett el. Minden olyan nyugodt, és békés volt. Aztán megállt a busz, Anita felkeltett, és leszálltunk a buszról, ki a hidegbe. Ez felébresztett, és kezdtem felfogni, hogy most egy ideig nem látom. Jöttek érte a szülei. Odaszaladt hozzám, megölelt, elköszönt, és elment. Én meg kicsit másnaposan bandukoltam a metróhoz a buszállomástól a vékony hórétegen csúszkálva.