Ezer könny és ezer ima (7. fejezet) 1.rész

Ha visszagondolsz- mindig szeretettel beszéltem apuról, pedig nem volt ez mindig így. Annyira gyűlöltem, ahogy most a szívemet eltölti iránta a szeretet. Végtelenül.
Mindig azt gondoltam, hogy érzelmek tekintetében nincsen középút. Vagy szeretek valakit, vagy nem.
Bárhogy is érezzek - tiszta szívből tegyem. Őszintén.
Kezdtem felfedezni saját értékeimet- felfedezni a jót magamban- így láttam meg másban is a szépet.
A másik oldalt. Azt, ami rejtőzik.

Megláttam a kőarc mögött a könnyeket, a dühös szavak mögött a fájdalmat, a fáradtságot és kiábrándultságot. Nagy előrelépés volt ez mindkettőnk javára. Az iránta érzett egykori gyűlöletem spontán szeretetbe fordult. (Lehet van valami igazság abban, hogy a szeretetet és a gyűlöletet csak egy hajszál választja el egymástól..)
Az, hogy szeretett valaki - új értelmet adott az életemnek… Nem volt több intő, látogatás az igazgatói irodában, veszekedések, kirohanások - megszelídültem, mint a kisherceg rókája. Gyúrható anyag voltam és jó kezekbe kerültem. Szerető ujjak formáltak - végtelen türelemmel.
Kívül- belül átalakultam. A gyom, amely lelkemben elburjánzott fogyatkozni látszott. Lényem kertje kivirult- minden virág szirmot bontott…
Olthatatlan vágy gyúlt bennem, hogy valamit ebből a csodából átadjak- az idővel akartam versenyt futni, hiába.
Igen, ma már hiszem és vallom, hogy az időzítés fontos. A tökéletes hely és idő. A tökéletes helyen és időben kimondott szavak.
Sok kudarc ért, mert ezt az örök igazságot képtelen voltam elfogadni- úgy gondoltam képes vagyok irányítani az irányíthatatlant..
Hogy beavatkozhatok a Sorsba.

Rossz pillanatot választottam- a szavak és tettek a visszájára fordultak. Nem azt a hatást keltették, amelyet el szerettem volna érni.
Kemény lecke volt számomra, de a fájdalom nem térített el az útról. Arról az útról, amit kijelöltem magamnak. (Vagy valaki kijelölt nekem?)
Nem térített el- mély hit élt bennem, hogy a Tündérálmaim valóra fognak válni..
Az egyik álmom az volt, hogy apácska sebeit begyógyítsam a szeretet erejével, úgy ahogy Gloria ragasztotta meg az összetört szívemet.
A másik Tündérálom Hana-é. Beforrasszam az ő sebeit is, és legyőzzem az ellenállását. Bejussak a fal mögé, amit maga köré emelt. Még most is tart mindkét folyamat. Hét éve már.
Ezerszer megbotlottam ezen az úton- dühös lettem, sírtam és fogadkoztam, hogy feladom.
Nem volt könnyű. Mindannyiunkban kellemetlen és fájó emlékek éltek és ezek az emlékek forró tűzként égettek nap- nap után.
Az volt a cél, hogy ezt a tüzet eloltsam és a kiégett "rétre" új virágokat ültessek.
Apácska nem akarta a virágokat. Nem akart semmit sem.
Folyton új időpontot adott a kertésznek, egyre tovább halogatva a magok ültetését.. A kiégett rétet a múlt sós könnye öntözte..
Újra elküldte a kertészt, de ő mindig visszatért.
Talán a makacssága győzte meg végül. Az a kitartás, amit a kertész tőle örökölt..
Parázs vita volt amiatt, hogy milyen legyen a "kert", milyen minta szerint ültessük a virágokat és persze a színek tekintetében sem értettünk egyet. De maga a tény, hogy ellentmondhattunk egymásnak- nagy előrelépés volt. Mert beszélgettünk. Eszmét cseréltünk. Érzelmeket közvetítettünk a szavak útján.

A kapcsolatunk ma is a hullámvasútra emlékeztet. Egyszer fent, egyszer lent.
Bizakodom, hiszen nem stagnál - nem zuhanunk a feneketlen mélybe többé. Talán.
Apácska szívének lépcsőjén lassan, de eltántoríthatatlanul lépkedtem felfelé. Nem tudom mennyi lépcső van még hátra, megeshet egy, vagy ezernél több. Nem ez a lényeg, hanem hogy elkezdődött valami. Megkérdőjelezhetetlenül.