Ezer könny és ezer ima (3. fejezet) Folytatás 2

Este volt, én már aludtam. Dühös kiabálásra riadtam fel.
Kimásztam a takaró alól és kilestem a szekrénysor mögül.
Mark és a testvére valamin összevesztek.
Talán együtt iszogattak a "törzshelyünkön", de az is lehet, hogy külön öntöttek magukba "bátorságot".
Lényeg a lényeg, hogy nem jutottak közös nevezőre a kérdést illetően. Nem hiába mondják- csak mértékkel szabad alkoholt fogyasztani.
Köztudott hatása, hogy felszabadít a gátlások alól és megfosztja az embert a józan ítélőképességétől, az önuralmától.
Más helyzetben csak nevettek volna egymáson, de a szesz olyan volt számukra, mint bikának a vörös posztó. Teljesen kivetkőztek önmagukból.
Mai napig nem tudnám megmondani ki ütött először. Utána már nem volt megállás. Nem lehetett. Csattanó öklök tompa hangja jutott el hozzám és anyu könyörgése.
- Hagyjátok már abba! - kiabálta végül. De ők meg sem hallották.
Anyu pedig gyengének bizonyult a két erős férfihez képest. Mikor megpróbálta szétválasztani őket félrelökték.
Anyu nekiesett az ágynak.
Már tiszta vér volt a ruhájuk, az arcuk, a kezük, a fal és a föld is, mégsem hagyták abba.
Messziről hallatszott a rendőrautó szirénájának jellegzetesen fülsértő hangja.
Valaki kihívta őket.
A kaput éjszakára sem zártuk be, így könnyen bejutottak.
Ők választották szét a dulakodó feleket.
Tágra nyílt szemmel néztem az eseményeket.
Most biztos azt gondolod féltem.
De nem így volt.
Lényem egy része még talán élvezte is az egészet, a másik fele megkönnyebbült- elvégre nem én kaptam.
A rendőrök nem vettek észre, csak másnap, mikor visszajöttek.
Fényképeket készítettek és zavarbaejtő kérdéseket tettek fel. Anyu azt mondta, ne menjek oviba. Bár borogattuk a szememet, hogy lelohadjon a daganat, még nem múlt el teljesen. A rendőr észrevette a zöldes- lilás foltokat.
Hiába magyaráztuk, hogy nem ütött meg Mark- nem hitte el.
Meg volt győződve arról, hogy vernek.
és jöttek a kérdések:
- Kapsz rendesen enni?
Bólogattam.
- Jól érzed magad itt?
Megint helyeseltem, de úgy tűnik nem eléggé vagy túlságosan is.
Mikor újra óvodába mentem egy kedvesnek tűnő néni hasonló kérdésekkel traktált.
A végeredménye az lett, hogy egyszer csak otthon találtam magamat.
Újra.

Anyut soha többé nem láttam.
El sem tudtam búcsúzni tőle, pedig visszajárt.
Ahol laktunk, a telken a mienken kívül még két ház állt. Az egyik szomszédomat Katrinanak hívták. Egyedül nevelte a lányát Anniet. A másik Christine néni volt, a keresztanyám.
Egy fénykép van róla valahol- már akkor is idős asszony volt.
Évekkel ezelőtt magához szólította az Úr. Sajnos nem is emlékszem rá..
Miért említem meg őket?
Mert apu megkérte mindkettőjüket, ha anyu a környéken jár és esetleg becsönget azzal a kéréssel, hogy látni szeretne bennünket- ne engedjék be.
Ők így is tettek.
Anyu még próbálkozott egy ideig, aztán végül feladta.

Soha nem hittem, hogy rossz ember lett volna, egy pillanatig sem, bárki bármit is állított róla. A szívem egy kis része titokban gondolt rá..
Mindig.
Tudom, amit más nem tudott - hogy megtörtént a csoda.
Azalatt az idő alatt, ami legfeljebb két hónap és fél év közé tehető, anyu egy kortyot sem ivott.
Tényleg nem.
Miattam.
Ezt soha nem felejtem el neki, ahogy azt az egyetlen ölelést sem.

A gyermeki szív, bár nem felejt, de képes megbocsátani.
Én megtettem.
Nincs bennem harag. Megpróbálok a szépre emlékezni és azt a képet őrizni róla, amikor magához szorított és azt mondta szeret.
Hittem neki és még ma sem kérdőjelezem meg az akkori kijelentését.
Ha megtenném, minden összeomlana.
Minden, amit felépítettem, minden, amiben ma hiszek.

Mégis sokszor összeszorul a szívem.
Annyiszor érzek dühöt és haragot, amikor látom az utcán sétáló anyákat gyermekükkel.
Hűtlen gyermekükkel.
Az anya kér - gyermeke megtagadja..
Az anya beszél - gyermeke hátat fordít neki..
Az anya kinyújtja a kezét - gyermeke ellöki azt..

- Nincs igazság a földön - mondom néha.
Mikor ezt látom, az én szívemet sajgó fájdalom járja át.
Pedig így kell lennie.
Amink van, azt nem tudjuk értékelni igazán, csak akkor, ha elveszítjük.
Ez nagy igazság- hiába tűnik közhelynek.
És mégis, amikor a bánat mögöttem jár,eszembe jut- valamiért így kellett lennie.
Ma már nem bánom a történteket...
Nem lennék ilyen érzékeny és megértő.
Azt hiszem, elszaladnék a mindennapok apró csodái mellett és az emberek problémáit félvállról venném.
Borzalmas lenne.
Miattam történt, a javamra.
Tiszta szívből hiszem.