Észrevétlen szerelem 1. rész

Írta: RedEmerald
Fordította: Sinara
Az eredeti megjelenésének időpontja: 2009. március 15.

************************************************************************

A szerző előszava:

A következő történet valós eseményeken alapul. Részletei igazából is megtörténtek két emberrel, akiket szívből szeretek, és akik hozzájárulásukat adták a történet megírásához. A személyazonosságukat viszont megváltoztattam, hogy valódi kilétük titokban maradhasson.

Ez a történet mindenkinek rendelkezésére áll, aki élvezi, amennyiben megjelöli az eredeti szerzőt. Így fair. Ha viszont nem érdekel ez a fajta történet, nem kötelező elolvasni. A többieknek jó szórakozást!

**************************************************************

Halkan felnyögtem, ahogy letelepedtem az asztalomhoz és megmasszíroztam a vádlimat.
– Túl sok séta a fénymásolóhoz, Jessica? – kérdezte a főnököm együttérző mosollyal az arcán, miközben a harmadik kávéját iszogatta.
Már épp levegőt vettem, hogy válaszoljak, amikor ismét visszafordult az irodája felé, majdnem teljesen becsukva maga mögött az ajtót. Megráztam a fejem, majd ismét visszatértem sajgó lábamhoz. Nem az én hibám, hogy a fénymásoló az épület másik végében, egy távoli emeleten volt. És nem is Diane hibája volt. Hogy annyit kellett fénymásolnia.
Még alig egy éve voltam csak Diane asszisztense. Ez volt az ötödik munkahelyem, ahol igyekeztem elhelyezkedni. Az első főnököm egy kedves idős úr volt, de a második szívrohama után nyugdíjba kényszerült. Nekem pedig utána nem jutott normális állás. A második főnököm evidenciaként kezelte, hogy az asszisztensek munkaideje hajnali háromig tart. Félreértés ne essék, semmi bajom a túlórákkal. Nem volt igazán magánéletem, amivel ütközött volna. De ha tizennyolc órát akartam volna dolgozni naponta, jogi iskolába mentem volna, és nem asszisztensként dolgoznék éhbérért. A harmadik és a negyedik állásom pedig… Nos, azokról minél kevesebbet beszélünk, annál jobb.
Aztán vállaltam munkát az Elsin és Társainál, egy kis jogi vállalkozásnál, ami mindössze Diane Elsinből és a társából, egy idős úrból állt, akinek a praxisát egyszer majd Diane átveszi.
Diane-nek szintén volt két beosztottja, de őket nem láttam túl gyakran. Ők egy másik emeleten dolgoztak, úgyhogy nagyjából csak névről és az irodák között cipelt üzenetek címzéséből ismertem őket.
Diane Elsin már a húszas évei végén, a harmincas évei elején járva is sikeres ügyvéd lett, és most is még csak a negyvenet taposta. Többnyire nagyobb cégek alkalmazták jogi tanácsadóként. Azonban még most is megnyerő külsőt tudott ölteni, ha nagyritkán tárgylásra ment. Magas, vékony alakjával, szőke hajával, hosszú lábaival és fagyos kék tekintetével egy igazi vérszívó ügyvédnek nézett ki.
Én mindig is nagyon vonzó nőnek tartottam. Csendesnek és a magánéletét abszolút magában tartónak, de ugyanakkor olyan embernek is, aki nem riad vissza egy higgadt mosoly kimutatásától sem. Emellett pedig azon kevés ügyvédek közé tartozott, akikkel életemben találkoztam, aki nem úgy kezelte az asszisztenseit, mint a rabszolgákat. És nem volt az a fellengzős, kényelmeskedő típus sem. Amikor arra kért, tegezzem, az nem leereszkedő nagylelkűség volt, és kávét sem szíre-szóra hozatott velem, csak ha tényleg nem tudott felállni a munkájától.
Persze jelenlegi helyzetemben még az is nagy teljesítmény volt, ha egyáltalán meg tudtam szólítani. Én az aprócska termetemmel, rövid vörös hajammal, nagy zöld szemeimmel, és túl sok szeplővel az orromon egy huszonnyolc éves nőnek. A testemen pedig bármennyit is dolgoztam, épp annyira lett csak fitt, hogy néhány házas férfi tekintetét magamra vonjam, akik legalább huszonöt évvel idősebbek voltak nálam. Az pedig, hogy nem randiztam egy sráccal sem a középiskola óta, még kevésbé segített. Már meg sem próbálkoztam. Már tizenhat éves korom óta tudtam, hogy leszbikus vagyok, amikor felfigyeltem rá, hogy maszturbálás közben egyáltalán nem a fiúkra gondoltam. Elég volt néhány randi pár lánnyal, hogy minden a helyére kerüljön. De legalább szerencsésnek mondhattam magam. Az egyetemen se zaklattak, a barátaim támogattak, még az anyám is megérteni látszott. Még az apám is igyekezett jól hozzáállni, mondván „Ne feledd, kicsim, egy nő is lehet ugyanolyan seggfej, mint egy férfi!” Kösz, apa!
Diane azonban már túl is volt egy házasságon, habár így se tudtam túl sokat a magánéletéről. Ő az a típusú ember volt, aki előbb szed ki belőled mindent, mint hogy ő egy szót is ejtsen magáról.
De legalább a mellette végzett munkám a lehetőségek végtelen tárháza volt. Gyakran elbeszélgettünk a kávékról és a péksüteményekről, és gyakran elvitt vacsorázni, a cég többi tagjával együtt, ha egy nagy üzletet ütöttek nyélbe. Úgyhogy, kis túlzással, nevezhette barátomnak. Vagy legalábbis baráti munkatársnak.
– Jessica?
Azonnal felkaptam a fejem, ahogy kimondta a nevemet, majd felpattantam, elfintorodva a lábamba nyilalló fájdalomtól.
Diane felnézett rám. Telefonjának fülhallgatójával a fején, az asztala pedig tele papírokkal.
– Jess! – némította le a telefonját. – Nem találom azokat a szerződésmásolatokat, amiket a múlt héten küldtek.
Bólintottam.
– Az akták között vannak. Azonnal hozom. – Azzal az iroda sarkába léptem, ahol nagy tároló szekrényekben tartottuk az akták tucatjait, össze-vissza. Ez persze nem volt szokatlan. Diane zseniális ügyvéd volt, de szívesebben intézett mindent elektronikusan. A papír alapú dokumentáció nem az ő világa volt. Türelme sem volt hozzá. Úgyhogy a papírmunkát javarészt én végeztem. Így nem kellett amiatt aggódnia, hogy a gyűlölt papírokkal kellene szöszmötölnie.
Visszanézve igencsak mókás. Sosem beszéltük ezt meg így, de én már gondolkodás nélkül is ráálltam, sosem kérdőjelezve meg a helyességét. Utólag, talán jelentett ez valamit.
Elővettem az iratot, amit keresett, és az asztalára tettem.
– Igen – szólt bele Diane a telefonba. – Épp itt van előttem. – Hálásan rám pillantott. – Igen, azt mondta… a földszerződés? – Felnézett rám, én pedig bólintottam, kikeresve az aktából a dokumentumot, amire szüksége volt. Ez is valami olyasmi volt, amit anélkül megcsináltam neki, hogy valaha is kérte volna.
A hívás hátralevő részében is ott maradtam, cserélgetve a dokumentumokat, ahogy folyt a beszélgetés. Már egész jól beletanultam. Végül Diane letette a telefont és a szemét forgatta.
– Idióta – motyogta. Aztán megrázta a fejét és a nagy antik órájára pillantott, ami az asztalán állt. – Alig pár perc múlva megbeszélésem lesz… Gondoskodj róla, hogy ne zavarjanak, oké?
– Gond egy szál se – biztosítottam, elpakolva az aktát, majd bezártam az irodát.
Ez is csak a szokásos volt. Párszor hetente megjelentek nálunk a kliensek, vagy a lehetséges kliensek. Diane karrierje tulajdonképpen ezeken a megbeszéléseken múlott, annak ellenére, hogy többségük egy rakás nulla volt. Különösen az ilyen idegőrlő telefonok után szüksége volt pár perc nyugalomra, hogy összeszedje magát és meggyőzően adhassa elő a jogászzsenit az ügyfeleinek. Más szóval, azt a figurát, aki nélkül az ügyfelek számára elképzelhetetlen, hogy győzzenek, és akivel az oldalukon elképzelhetetlen, hogy veszítsenek.
És működött. Én is benn ültem néhány ilyen megbeszélésen, és működött. Nem lennék meglepve, ha néhány kliense csak azért fogadná fel őt, hogy az ellenfele ne tehesse.
Visszamentem az asztalomhoz és megkönnyebbülten ismét a székembe süppedtem. Egy nagy, kényelmes karosszék volt. Diane sosem sajnálta a pénzt az irodai berendezésre. Örültem, hogy itt dolgozhatok, ebben a tökéletes kényelemben berendezett irodában, még akkor is, ha a nap végén úgy éreztem magam, mint egy kilencven éves, amikor haza kellett vánszorognom.
Ez a néhány perc a megbeszélések előtt sérthetetlen volt Diane számára. Ilyenkor nem kapcsoltam hívásokat, és mindenkit várakozásra intettem, aki be akart jutni hozzá. Legyen az bárki. Az irodájának nem voltak ablakai. Még az ajtaján sem. És soha nem beszélt arról, mit csinál ilyenkor, úgyhogy elképzelésem sem volt.
Nem mintha nem lettek volna tippjeim. Az egyik volt osztálytársam sebész lett. Az ő véleménye szerint ez sokkal általánosabb, mint azt az emberek hiszik. Diane pontosan azt csinálja, mint számtalan sebész, pilóta, atléta, előadóművész vagy más profi, hogy kiengedje a gőzt, amikor tényleg szüksége van rá. Magához nyúl. A felszabaduló endorfin és egyéb hangulatszabályozó anyagok jobban segítik a koncentrációt és a nyugalmat, mint bármilyen drog. És még olcsóbb is.
De ezen a napon másképp történt. Egy apró hiba volt csupán, de megváltoztatta az életemet. Csak egy kattanást hallottam, és az ajtó arasznyira kinyílt, ahogy a zár elengedett. Az asztalom pont mellette állt, úgyhogy azonnal észrevettem. Gondolkodás nélkül odaléptem, hogy visszacsukjam, amikor, esküszöm, véletlenül, bepillantottam.
Az én magánéletébe burkolódzott főnököm hátradőlt a féloldalasan elfordított székében, egyik hosszú lábát feltette az asztalra, keze pedig a szoknyája alatt matatott. Feje hátrahajlott, szemei csukva, ajkai pedig elnyíltak. Ha nem láttam volna lábai közébe süllyedő kezét és a másikat, ami a szék karfáját markolta, azt is hihettem volna, alszik.
De mielőtt még bárki is elítélne, pontosan azt csináltam, ami egy lelkiismeretes asszisztenstől várható. Amilyen halkan csak tudtam, becsuktam az ajtót és visszaosontam az asztalomhoz. Igyekeztem fapofát vágni, hogy ha valaki erre járna, még csak eszébe se jusson, hogy valami más történik odabent a várhatónál.
Két perccel később Diane ismét egy kifogástalan jogász képét öltve lépett ki az irodájából, hogy elinduljon a megbeszélésre. Szerencsémre nem nézett rám, mert akkor észrevette volna hevesen kidülledő szemeimet. Beletelt néhány percbe, amíg rájöttem, nincs okom az aggodalomra. Ő nyilván nem látott engem, és senki másnak sem kell tudnia, mi történt. Mintha meg sem történt volna. Legalábbis ez volt a naiv elképzelésem.
Ez után viszont azokon a napokon, amikor Diane-nek találkozója volt, és bezárkózott előtte az irodájába, teljesen képtelen voltam bármire is koncentrálni. Próbáltam nem arra gondolni, mit művel épp bent, mert ha rá gondoltam, megjelent előttem a képe, ami egyáltalán nem segített.
Nem mintha felizgatott volna az egész. Inkább csak össze voltam zavarodva. Sosem vonzódtam különösebben Diane-hez. Persze, gyönyörűnek tartottam, de tekintve, hogy hetero, elnézve a hozzáállását a magánügyekhez, és hogy a főnököm, nem is gondolhattam rá úgy. A következő hetekben próbáltam is elkerülni, hogy erre gondoljak. Elvégre, nekem is voltak szükségleteim, de mivel már évek óta nem volt kapcsolatom, az egyetlen segédeszközhöz kellett nyúlnom, amit mindig magamnál hordok.
Csak úgy két hónap múlva eszméltem rá a problémámra, amikor épp az asztalomnál ültem, várva Diane-re, hogy elinduljon a megbeszélésére, és azon kaptam magam, hogy hevesen bámulom az ajtót, reménykedve, hogy az ismét kinyílik, hogy csak még egyszer bepillanthassak. Győzködtem magam, hogy csak a kíváncsiságomat akarom kielégíteni.
Egyik nap, amikor Diane elment egy megbeszélésre, bementem az irodájába néhány aktáért, és valami világos színűt vettem észre az asztala alatt. Először természetesen nem is gondoltam másra, mint hogy valami papír esett le oda, ezért letérdeltem, hogy felvegyem, de végül rá kellett döbbennem, hogy egy fehér csipke bugyit tartok a kezemben. És ha mindez még nem lett volna elég, hirtelen egy ismerős illat csapta meg az orrom. Egy illat, amit már régen nem éreztem. Éreztem Diane illatát azon a bugyin, ahogy pedig eszembe villant a kép róla, olyan érzés lett úrrá rajtam odalent, ami már régen nem. Túl régen.
Már épp a zsebembe gyűrtem volna, amikor rájöttem, Diane valószínűleg keresni fogja később. Így hát visszatettem és visszasiettem a saját asztalomhoz, azon merengve, hogy űzhetném ki ezt az édes-kesernyés illatot az orromból.
Egyik nap Diane-nek egy nagyon fontos ügyféllel volt találkozója. Az egyik legnagyobb városi cég képviselőjével, aki annyit fizetett volna, amennyiből évekig kihúzzuk. Csak jól kellett kevernünk a kártyáinkat. Diane két hétig stresszelt miatta. Soha nem láttam még ilyennek. A munkatársainak küldött üzenetei egyre ingerültebbek lettek, és nem beszélt senkivel. Mindennek tetejébe pedig pont a találkozó napján döntöttek úgy felettünk, hogy felújítják az irodákat. Fűrészelés, fúrás, kalapálás. El lehet képzelni.
Az asztalomnál ültem. Már csak öt perc volt hátra a találkozóig, Diane pedig még mindig odabent volt. Már aggódtam miatta. Talán elaludt. Saját tapasztalatból tudom, mennyire el tud pilledni az ember egy kellemes orgazmus után.
Talán sose tudom meg, mi mozgott akkor a tudatalattimban, de ekkor felálltam és odaléptem az ajtóhoz, hogy bekopogjak. Nem érkezett válasz.
Most már hangosabban kopogtattam, de ismét semmi.
Most már bizonyos voltam benne, hogy elszenderedett a kezével a szoknyája alatt, úgyhogy benyitottam.
Diane természetesen nem aludt. De szerencsémre a szemeit lehunyta és nem figyelt a körülötte lévő világra. Most is úgy nyújtózott el a székében, lábával az asztalon, mint legutóbb, keze pedig hevesen dolgozott lábai között. Bár fejét hátrahajtotta és szemeit lehunyta, nem úgy nézett ki, mint valaki, aki már túl van egy orgazmuson, vagy akárcsak a közelében is jár. Csak az a frusztráció tükröződött róla, mint egész nap.
Két választásom volt. Csak kettő. Ha betű szerint követem az etikai kódexet és magára hagyom, biztonságban tudhatom az állásomat, de kockáztatnám, hogy elbukjuk ezt a fontos megrendelést, ami a hírnevünknek is sokat árthat. Senki nem akar olyasvalakivel szerződni, akit a nagykutyák nem tartanak elég jónak. Ha Diane zaklatottan, fáradtan és idegesen megy el erre a találkozóra, és most már szexuálisan is felhevülten, belépve egy rakás veterán férfi ügyvéd közé…
A másik megoldás neki jó lett volna, de engem teljesen tönkre is tehet. De a fene essen belé, Diane volt a legjobb főnök, akivel a sors összehozott. Már-már barátként tekintettem rá, és segíteni akartam rajta. Erre pedig egy megoldást tudtam.
Halkan becsuktam az ajtót, aztán megkerültem az asztalát, és még mielőtt egyáltalán felfigyelt volna a jelenlétemre, letérdeltem, és anélkül hogy megérintettem volna, előre hajoltam és nyelvem végigfuttattam hevesen munkálkodó ujjai között.
Kétségem sincs afelől, hogy ha nem lett volna olyan kétségbeesett és felizgult, azonnal kihajított volna, hogy a lábam sem éri a földet. De ő túlságosan közel járt már, és, bár minden porcikája megmerevedett nyelvem érintésére, nem vesztegettem az időt. Szétnyitottam az ujjait és rávetettem magam a csiklójára.
Szerencsére amit ujjai nem voltak képesek elvégezni, azt nyelvem néhány pillanat alatt elérte. Már éreztem is, ahogy teste megfeszül és hamarosan megtöltötte számat erős íze. Néhány pillanatra még a légzése is megállt, majd elégedetten felsóhajtott.
Továbbra is nyaltam őt, egészen addig amíg el nem ernyedt. Aztán visszaültem a sarkamra és az arcát figyeltem. Fogalmam sem volt, honnan vettem a bátorságot ehhez az egészhez.
Feje még mindig hátra hanyatlott, de a szemei már nyitva voltak, mereven a plafonra szegeződve. Ajkai elnyíltak és remegő lélegzettel zihált. Aztán lassan felemelte a fejét és rám nézett. Azokat a mindig hideg ké szemeket most megrökönyödés töltötte meg.
Nem bírtam sokáig tekintetét, ezért tisztára nyaltam ajkaimat, felálltam és egy szó nélkül kisétáltam az irodából, becsukva magam mögött az ajtót, mintha semmi sem történt volna.
Két dologban voltam biztos ekkor. Máris kezdhetek új munka után nézni, és sosem felejtem el azt az ízt.
Két perccel később, pontosan akkor, amikor a megbeszélésnek kezdődnie kellett volna, Diane kinyitotta az ajtót és elsétált mellettem, anélkül, hogy akárcsak rám nézett volna.
Legalább a megbeszélés végéig marad időm összecsomagolni és átgondolni az életemet. Eközben viszont végig arra a puncira gondoltam, amit épp csak egy pillanatig láthattam. A puha szőke szőrre, a puha bőrre a nyelvem alatt és az orromat betöltő édes illatra. Arra az ízre, aminél mindennél jobban vágytam újra ezen a világon.
Csak ültem ott bambán, újra és újra felidézve az élményt, azt kívánva, bárcsak bezárkózhatnék valahova egy időre én is. Gondolataim a tettem miatti sokk, a karrierem végének félelme és az izgatottság között cikáztak.
– Jessica? – A nevem hallatára felkaptam a fejem, és ismét azokkal a hideg kék szemekkel találtam szemben magam.
Csak bámultam rá, ő pedig bámult rám, és a napnál is világosabb volt, hogy egyikünk se tudja, mit mondjon.
– Megkaptuk a megbízást – mondta ki végül.
Magamra erőltettem egy mosolyt, ami az ő szemével nézve biztos rettentő bugyutának nézett ki.
– Ez csodás. Gratulálok.
Lassan bólintott.
– Azt hiszem… most haza megyek. Kell egy kis pihenés – nézett körbe kényelmetlenül. Nem is emlékszem rá, hogy valaha láttam volna zavarban. – Fejezd be a papírmunkát, mielőtt elmégy!… Találkozunk hétfőn.
Alig tudtam leplezni meglepetésemet. Nem rúg ki?
– Természetesen – nyögtem ki végül. – Jó pihenést!
Nem voltak illúzióim. Nem kedvelt különösebbképpen, csak nem rúgott ki azért, mert segíteni akartam, még ha azt igen helytelen módon tettem is. Mire hétfőn újra találkoztunk, sikerült annyira rendbe hoznom magam, hogy úgy tegyek, mintha semmi nem történt volna, és szemmel láthatóan Diane is ezt a stratégiát alkalmazta. Ez nekem is megfelelt.
Az élet többé-kevésbé visszatért a régi kerékvágásba. A beszélgetéseink udvariasak voltak és szakmaiak, és idővel a közénk telepedő kellemetlenség is elmúlt.
Végül már azt is elhittem, Diane el is feledkezett az egészről. Én viszont nem. Diane uralta a fantáziáimat, bármennyire is küzdöttem ellene. Akárhányszor esténként magamhoz nyúltam és lehunytam a szemem, csak őt láttam magam előtt és az ő ízét éreztem a számban újra és újra.

Folytatása következik!