Esőben

Erősnek kell lennem. Nem szabad sírnom, és nem szabad megtörnöm. Fogalmam sincs miért érzem magam ilyen rosszul, de szétszakít belülről ez az érzés.


Ülök a hideg lépcsőn és várom a barátaimat. Várom, hogy kijöjjenek a házból és együtt nevethessünk. Mindenki felment Anitához ebédelni. Az anyja ragaszkodott hozzá. Biztos furcsállja, hogy pont én nem mentem, hiszen én vagyok a legjobb barátnője a lányának, de ki szeretném élvezni a pillanatnyi magányomat. Amíg is nincsenek itt, és nem kell mosolyognom, mint a tejbe tök, addig kiereszthetem a gőzt. Nyolcadik év eleje van és én még mindig nem tanultam meg magamon uralkodni. Ez az utolsó évem, elvileg nem kéne szomorúnak lennem. A nyomás, belsőmben szinte elviselhetetlen. Mintha egy gejzír forrna bennem, kitörésre várva, egyre nagyobb nyomást gyakorolva rám.
Felhúzom a térdemet és átkarolom, fejemet pedig ráhajtom karomra. Nem érdekel most éppen ki lát. Az a fontos, hogy a barátaim ne lássanak. Nekik mindig is erősnek mutatkoztam, ezáltal annak is látnak. Nem akarok csalódást okozni nekik. Néha még szívtelennek is neveznek. Tudtommal nem rosszindulatból, csak úgy tényként megjegyzik. Ó, de ha tudnák, milyen gyenge is vagyok! Hogy az a sok szomorúság, a magányosság, a csalódottság és a megbántottság amit eltemetek magamban, milyen hevességgel és indulattal tör elő belőlem, mikor nem tudom kordában tartani őket!
Igazi őszies idő van. Hűvös szellő kapja fel hajszálaimat és repteti őket. Már be is borult az ég. A napot sötét és keserű felhők árnyékolják be. Ugyanilyen látvány lehet most a lelkem is, csak megspékelve egy-két tornádóval. Esni kezd az eső, és az én szememből is megindul egy árva könnycsepp.
Néha elgondolkozok azon, miért nem vagyok olyan mint a többiek. Miért nem tudom kimondani a rossz érzéseimet. Miért nem tudok erről beszélni a másoknak? Arról hogy hogyan is érzek valójában? Talán úgy könnyebb lenne… Lehet, nem is akarom, hogy könnyebb legyen. Egyre vadabbul záporozik az eső, eláztatva engem. Letörlöm a könnycseppet és mély levegőt veszek. Legszívesebben ordítanék, de nem teszem. Azt az idegroncsok teszik.
A fájdalom hirtelen elmúlik és nem marad semmi. Megint sikerült elrejtenem a szívem legmélyebb bugyrába a kínomat. Mintha felszívódott volna, és egybevált volna velem.
Elmosolyodok. Esetleg én magam vagyok a fájdalom. Kinyílik az ajtó és kilépnek rajta a barátaim. Felveszem az álarcom és mosolyogva fordulok feléjük. Gyorsan behúzódunk egy kávézó terasza alá. Enikő és Gábor vadul mesélik a történteket, egymás szavaiba bele-belevágva. És én csak nevetek rajtuk, mint mindig…