Érzések (3)

A kérdés jóformán még a levegőben lógott, ám Klári máris megbánta, hogy feltette. Nehezen lett volna képes megmagyarázni magának, mi kuszálódott össze benne egyik percről a másikra, mi késztette – ebben a pillanatban immár úgy tűnt, saját akarata ellenére – az iménti felelőtlen kijelentésre... Tudta, hogy elpirul. Sürgősen konszolidálni akarta iménti buta szavait azzal, hogy évődve odaveti: komolyan ne vedd, te kis buta, hiszen csak vicceltem, amikor azonban Évi nem várt módon reagált.
- Szabad...? – kérdezte, s a hangja rekedtnek tűnt. Most először, amióta megérkezett, nyílt tekintete találkozott a Kláriéval, majd lecsúszott a kebleire, s onnan – legalábbis a fiatalasszony egy gondolat erejéig úgy érezte – még lejjebb, egészen a bugyijáig.

Irtózatosan hosszú másodpercek következtek. Végül is, nem ezt akartad? – vívódott Klári, akit ismét a hatalmába kerített az az általa más helyzetben egész biztos visszataszítóan perverznek ítélt érzés, amely a kérdés feltevésekor egy pillanatra már elvette józan ítélőképességét. Hát nem ezt akartad...? – dörömbölt agyában az eddig ismeretlen, vagy talán csak eredményesen elnyomott másik énje, mire ő kénytelen volt beismerni: de igen, ezt. Igen, amióta belépett ide ez a szépséges lány, másra sem vágyom, mint, hogy a szájába vegye a melleimet! Hogy szopja, ahogy csak egy gyermek képes szopni az anyja emlőjét, vagy még annál is jobban... Ezért hagytam – mit hagytam, ezért AKARTAM! –, hogy lecsússzon rólam a köntös, és ezért vagyok még mindig meztelen... Ez az igazság, amin nincs mit megmagyarázni.
– De csak ha tényleg akarod... – ejtette ki a remegő szavakat, s maga mellé mutatott az ágyra. – Ha úgy gondolod, idejöhetsz...

És Évi úgy gondolta. Leült Klári mellé; alsó ajkát a fogai közé harapva riadtnak, egyszersmind kíváncsinak tűnt, várva, hogy mi következik. A fiatalasszony érezte, hogy oldania kell a feszültséget. Noha ő is tele volt várakozással vegyes izgalommal, amit az újszerű – s mi tagadás, ismerte be, bűnösen bizsergető – szituáció váltott ki benne, szeretett volna lazábbnak mutatkozni a valóságosnál, mégpedig lehetőleg úgy, hogy a lány ne vegye észre eme kettősséget. Klári feljebb húzódott, nekidőlt a párnáknak, majd gyengéden az ölébe invitálta Évit:
– Feküdj ide, hogy kényelmesebb legyen. Évi engedelmesen hanyatt dőlt, mire Klári egyik karját a lány feje alá tette, felsőtestével az arca fölé hajolt, aztán halkan megkérdezte:
– Jó lesz így neked? Amaz felnézett, bólintott, majd behunyta a szemét. Száját éppen csak résnyire nyitotta ki, úgy, hogy alig láthatóan megcsillantak hófehér fogai. A fiatalasszony a szabadon maradt kezével lágyan kisimított Évi arcából egy elszabadult hajtincset, majd mutatóujjával néhányszor végigcirógatta az arcát. Végül bal mellét a tenyerébe fogva óvatosan irányította mellbimbóját a lány szája felé.

Már nem is szivárgott, hanem szinte folyt belőle a tej, amelynek első cseppje Évi állára esett, onnan gördülve tovább a nyakára; aztán az újabb és újabb cseppek következtek, miközben Klári a mellbimbója csúcsával alig érezhetően körberajzolta a lány ajkának sziluettjét.
– Itt van, kicsim... – mondta, vagy inkább rebegte az utolsó pillanatban, mielőtt meglátta, hogy a mellbimbója teljesen eltűnik Évi szájában. Ekkor ő maga is behunyta a szemét, s testét elernyesztve felkínálta magát annak az állapotnak, amiről úgy gondolta, csak nagyon keveseknek adatik meg ezen a világon. Évi szinte nem is szopott, csak a szájával puhán körülölelte a mellbimbót, amely szinte elolvadt az ajkai között. A lány ösztönösen tudta, hogy a fogaival lehetőleg nem szabad érintenie; olykor a nyelve végét alig érezhetően odaérintette a bimbó végéhez, néha bátortalanul köröket rajzolva rá, miközben szakadatlanul nyelte a szájüregét újra meg újra megtöltő anyatejet.

A lány, noha nem volt képes világosan megfogalmazni magában, tisztában volt vele, hogy valami szokatlant művel, valami olyasmit, amire aligha bólintanának rá a szülei és az ismerősei, ám ez most egyáltalán nem zavarta. A kezdetben meglévő szégyenérzetét felváltotta egy ahhoz hasonlítható izgalom, amit életében először fél évvel ezelőtt, a tizenharmadik születésnapján érzett, amikor megkapta az első melltartóját: egyedül maradva a szobájában, a fehérneműt felpróbálta a tükör előtt, és úgy vélte, ettől a pillanattól nővé vált. Bátortalanul végigsimította mellét, ahogy az osztálytársnőjétől hallotta, majd tétova keze a bugyi mélyére is bemerészkedett. Csupasz szeméremdombja legalján hamar rálelt az érdes redőkre, amelyek között nyirkosan ott rejtőzött az a valami, amelynek az érintésétől, úgy érezte, menten összeroskad. Akkor nagyon megijedt: kinyitotta a szemét és látta magát a tükörben, az egyik kezét a mellén, a másikat meg a bugyijában, és elhatározta, hogy ilyen többé soha nem fordulhat elő.

És bár hellyel-közzel mégis megtörtént, azóta egy-egy simogatás, futó érintés az érzékeny tájakon, ami az idő teltével érthetővé és rendszeressé is vált a számára, az említetthez hasonlítható hatás ez idáig valahogy mindig elkerülte. Most viszont rátört, mindenféle bejelentkezés nélkül. Miközben csüngött Klári emlőjén, egyre kevésbé érezte a tej ízét. A mellet érezte, ennek a szép nőnek a mellét, amely kitöltötte a száját, langyos volt, lágy, puha és izgató. Észre sem vette, amint karját a fiatalasszony dereka köré fonja, mintegy magához ölelve a nőt, igen, a nőt, a cinkosát, akivel olyan intim kapcsolatba került, amilyenbe csak kivételes esetekbe kerülhet két ember. Ezalatt a lábai között önálló életre kelt ébredő nőisége, zsarnoki módon követelve jussát. Évinek nagy erőfeszítésébe került, hogy – mivel nem tudhatta, Klári miként reagálna a váratlan helyzetre – összeszorított combjai segítségével elhárítsa a vulkán kitörését.

Honnan is sejthette volna, hogy a fiatalasszony hasonlókat él át...? Miből gondolhatta volna, hogy miközben ő a hirtelen jött vágy elfojtásával, vagy legalábbis eltitkolásával foglalatoskodik, addig Klári ismét olyan állapotba kerül, amilyenbe egyszer már eljutott ma délután, mielőtt Csenge megzavarta teljessé váló örömét? Most, hogy érezte Évi egyre erőteljesebbé váló játékát a mellbimbójával, fokozatosan ráébredt, hogy ami velük történik, egy idő óta lényegesen több mint egy kíváncsi bakfis és egy talán meggondolatlan felnőtt ártalmatlan kontaktusa. Immár nem kellett tartania a keblét: a lány olyan hévvel szopta, sokszor nemcsak a mellbimbót kapva be, hanem befalva szinte az egész cicit is, hogy azt már nem lehetett félreérteni. Amint a szempillái között ránézett, látta a behunyt szemét, a dereka köré fonódó karokat és látta azt is, amint Évi csípője időnként megemelkedik az ágyon. Hogy megnyugtassa, simogatni kezdte a lány arcát, aki erre kinyitotta a szemét, s találkozott a pillantásuk. Klári elmosolyodott, mire Évi ismét lecsukta szemhéját és folytatta a mellbimbó kényeztetését. Szopogatta, a nyelvével körözött rajta, olykor pedig másodperceken át, mozdulatlanul tartotta a szájában.

Klárira egy szempillantás alatt tört rá az orgazmus. Érezte, hogy jön, és már nem tehetett ellene semmit. Talán nem is akart, legfeljebb annyit, hogy a lányt ne sokkolja az ilyenkor rátörő, sodró önkívület. Bármennyire szerette volna elkerülni azonban, a teste remegni kezdett, száját nyöszörgő hangok hagyták el, a hüvelyében pedig parázs gyúlt. Megfeledkezve Éviről, hanyatt vetette magát az ágyon, s lábait széttárva elélvezett. Szerencsére annyi önuralma még maradt, hogy ne nyúljon a bugyijába. Párnát szorított az arcára, ennek rejtekében várta mozdulatlanul, hogy elvonuljon a hullám. Nem tudta, mennyi idő esett ki; amikor észhez tért, az első gondolata az volt, hogy Évi már nincs itt. Eszébe jutott, hogy mit műveltek itt ketten, és gyötörni kezdte a lelkiismeretfurdalás.
Amikor a párnát leengedte, a lány még mindig ott ült az ágy szélén.
– Ne haragudj... – mentegetőzött zavartan Klári.

Évi nem szólt, csak nézte őt. A tekintete egy csöppet sem arról árulkodott, mintha bántaná valami. A fiatalasszony megpróbálta könnyedén kezelni a helyzetet.
– Látod, hogy összenyálaztad... – mutatta a mellét.
– Nagyon finom volt – mondta erre a lány komolyan.
– Ezek után már igazán nem mondhatod nekem azt, hogy csókolom – váltott témát Klári. – Maradjunk annyiban, hogy ezentúl tegeződünk, rendben?
– Rendben – nézett rá Évi, és felállt. Látszott rajta, hogy mondani szeretne valamit. Végül nagy nehezen ki is bökte: – Olyan szép vagy...
– Köszönöm – simította végig a karját a fiatalasszony, majd most már ő is komolyan a lány szemébe nézett. – Szerintem fáradtak vagyunk mind a ketten. Ha estefelé visszajönnél, addigra előkeresném a szoknyát. Visszajössz?
– Hát persze – felelte vidáman Évi.
– Szia – mondták egyszerre az ajtónál, és erre kitört belőlük a nevetés.

(...Folytassam...?)