Én + Ő = Mi

Az a nap valahogy az agyamba égett.
Arra keltem, hogy anyám éppen összeesik, és a karjaim között vonaglik. Hívtam a mentőket, mert nem reagált. Beszéltem hozzá, de nem válaszolt, a szeme nyitva volt, a szája elkékült, és nem reagált. Tizenöt kemény perc, várva a mentőket, imádkozva a világ összes szentjéhez, hogy az anyám ne haljon meg...Kórházba került, én pedig itthon maradtam egyedül. Sírtam, futkostam fel-alá, és egy láncdohányost felülmúlva pöfékeltem. A kezem remegett, amikor bepötyögtem a számítógépem billentyűin az üzenetet Neki. Amikor elolvasta, azonnal felajánlotta, hogy jön, velem marad, ne legyen semmi baj. Az adott időre kimentem a buszmegállóba, de nem jött a busz. Már megint kezdtem remegni. Akkor láttam meg, hogy jön felém. A busz hamarabb ért ide, és elkerültük egymást. A nyakába borultam, és nyomtam egy apró puszit a szájára. Nem akkor találkoztunk először. Voltaképpen amikor először találkoztunk, csak megölelt, és nem is történt több. Nem bántam, nem akartam elsietni, tudtam, hogy szeretem, de nem akartam belebonyolódni. Féltem a kapcsolattól. Aztán a második alkalommal kitalálta, hogy itt marad. Azt hazudtuk, hogy lekéste a buszt, és hittek nekünk. Aznap este csókolt meg először. Mindketten részegek voltunk. És én rettegtem a kapcsolattól.
Az ágyamon ültünk, és én sírtam. Nem értettem, hogy történhetett mindaz, ami történt, hogy az anyám a karjaim között esett össze, baromi nagy teher volt, nem bírtam el. Azt mondta, bármeddig tud maradni, úgyis nyári szünet van. Maradt is. Anyámat három nappal később hazaengedték, a napjai főként azzal teltek, hogy aludt. Mi pedig bezárkóztunk a szobámba. Tudtam, hogy nekem kell elvennem a szüzességét, és féltem, hogy nem lesz jó neki. Vagy nekem. Hogy megbánom. Hogy megbánjuk...
Délután volt. Odakint negyven fok meleg, idebent még több. A ventillátor sem segített. Feküdtünk az ágyon a félhomályban, és Ő már kényeztetett. Csak a kezével, de jól esett az érintése, mert tudtam, hogy szeretem. Órák teltek el.
- Csak egy kicsit hadd legyek benned! 
- Nem. 
- De miért? Csak egy pillanatra engedd...
- Nem.
Nem kérdezett többet. Hirtelen este lett. Akkor én kezdtem kényeztetni, simogatni, csókolni a teste fedetlen pontjait, és láttam, hogy élvezi. Elborított a köd, és nem akartam, hogy megállás legyen. Nem is lehetett volna. Idővel előkerült az óvszer, de nem használtuk, mert latexérzékeny vagyok. Belémhatolt, szűzen, ártatlanul, gyengéden, és én ribancnak éreztem magam. "Még egy szüzesség" gondoltam, és próbáltam élvezni, ahogyan mozog. Tudtam, hogy visszavonhatatlanul az övé lettem, és nincs menekvés, és Ő is tudta, hogy megkapott. Nem csak a testemet, a lelkemet, a szívemet, a véremet is. Elvettem a szüzességét, és ezzel magamhoz láncoltam. Fájt. Minden nedves volt körülöttünk, és én élveztem, ahogyan Ő. Még nem volt olyan barátom, akit a csúcsra tudtam volna juttatni. Az előző barátomnak komplexusai voltak, amikkel elrontott mindent. Négy hónapja történt. Gyorsan, nagyon gyorsan telik az idő, de én nem bánok egyetlen napot sem, amit Vele tölthetek. Ő a másik felem, a részem. Csak ketten vagyunk. Vállvetve a világ ellen.