Első nap a (későbbi) legjobb barátnőmmel

Hirtelen betoppant az Életembe a legjobb barátnőm. Persze, akkor még nem tudtam, hogy ilyen jóban leszünk.

Osztályfőnökünk már november, december tájékán mondta, hogy lesz egy új osztálytársunk. Ahogy teltek a napok, a hetek úgy tudtunk meg pár apróbb információt róla. Senki nem hitte volna, hogy tényleg lesz új osztálytársunk, még én sem. Volt ez előtt pár kacsa, hogy lesz új osztálytársunk, aztán mégsem lett.
- Magyar Nórának hívják, és Orosházáról jön át a második félévre - mondta ofőnk az egyik óra keretében.
- Ott laknak az unokatesóim – szólt közbe osztálytársnőm, Vanda.
- Igen Vandácska, ezt mindenki tudja, vagy aki még nem tudta, az mostmár tudja –mondta erre Fifi (osztfő) kicsit nagyon is sértően. Persze mi jót nevettünk ezen az egészen. Hanem amit szünetben kellett végighallgatnunk Vandától az már nem volt ilyen vicces. Hogy egy kicsit lenyugodjon, versenyt szidtuk Fifit, amitől talán egy kicsit tényleg jobb kedve lett.

El is jött a január 19.-e. Mint írtam, én se igazán foglalkoztam vele, hogy új osztálytársunk lesz. Emlékszem, akkor épp azon voltam kiakadva, hogy nem mehettem apukámékkal síelni. Mondjuk jogos volt. Anya már év elején közölte, hogy ha félévkor meghúznak, akkor fuccs a síelésemnek apáékkal. Mivel fizikából meghúztak, így tényleg fuccs volt az egésznek. Na, de térjünk is vissza az eredeti témára. Remélem nem bánja a kedves olvasó, ha néha- néha kis kitéréseket teszek a múltomban, az emlékeimben.
Szóval ott tartottunk, hogy január 19., hétfő reggel. Mint minden hétfő reggel akkor is fizikával kezdtünk a B22-es teremben. Persze senki nem volt bent a teremben, hisz nálunk a szüneteket szigorúan a folyosón vagy az udvaron kell tölteni. Ha valaki bemegy a terembe, akkor előtte egyeztetni kell a tanárral. Tulajdonképpen tanárnak is bent kell lennie a teremben, de ez nálunk már lényegtelen, hisz már 12-esek vagyunk, tehát nálunk már eltekintenek az efféle „kötelezettségektől”.
Mint minden osztályban, a mi osztályunkban is fellépett a „klikkesedési” folyamat. Ezt 12- re szinte mindenki tökélyre fejlesztette. Szóval mikor ofőnk megjelent az osztályunknál a folyóson, senkinek nem tűnt fel. Pedig aztán Fifi nem igazán szokott odajönni hozzánk a tanórák előtt, tehát fel kellett volna, hogy tűnjön nekünk, hogy odajött. De ha önmagában nem is tűnt fel, legalább feltűnhetett volna, hogy nincs egyedül. Ugyanis ott állt mellette az új osztyársnőnk.

- Jó reggelt mindenkinek! Légy szíves egy kicsit MINDENKI figyeljen ide! - szólt hozzánk. Megvárta, míg mindenki rá figyel, és csak akkor folytatta. Ám amint ráfigyeltünk, rögtön rájöttünk, miért is jött Fifi hozzánk, annak ellenére, hogy aznap két óránk is lesz vele. Ott állt mellette az „új lány”. Jó, nyilván nem új, és nem is „Perwoll Black Magic”- elmosták, csak, na, számunkra volt új. Személy szerint engem érdekelt kit is mutat be nekünk az ofő, de az osztály másik fele, a gráciák szinte rá se hederítettek. Csak úgy csináltak, mintha figyelnének, de közben zavartalanul beszélgettek tovább.
- Szóval, ő itt az új osztálytársatok. Remélem odafigyeltek rá. Dani, ha jól tudom te nagykarácsonyi vagy, nem?
- De igen, tanárnő.
- Akkor hazafele és befele jövet rád bíznám Évát, mert ő is Nagykarácsonyba költözött.
- Persze, tanárnő, nagyon szívesen - felelte Dani mosolyogva.
- Nos, akkor én itt is hagynám, aztán majd találkozunk a következő órán. Sziasztok – köszönt el, és rohant is vissza a tanáriba, nehogy még egy percnél többet kelljen az osztályával, vagyis velünk lennie.

- Szia! Én Barta Krisztina vagyok. Elvigyük a kabátodat a szekrénybe? - kérdeztem, hisz január lévén hideg volt, így rajta nyilván téli kabát volt. Nem olyan ő, mint a Ninee (volt csere- diák osztálytárs) volt, hogy télvíz idején is csak egy átmeneti kabátban és utcai tornacipőben jöjjön iskolába.
- Szia, Én Magyar Nóra vagyok –mondta talán egy kicsit megszeppenve. Mondjuk, nem csodálkozom, hogy picit meg volt szeppenve, hisz egy teljesen új környezetbe került, 300 kilométerrel az otthonától. Amíg odaértünk a szekrényhez inkább én kérdezgettem az ilyenkor szokásos kérdésekkel. (Miért költöztél ide? Család? Hogy szereted, ha szólítanak?...stb.) Szerencsére akkor még nem unhatta a témát, mert én voltam az első, aki aznap erről kérdezte. Ami utána volt az már más tészta. Szinte minden órán fel kellett állnia és mondania kellett magáról pár szót. Ha nem sikerült, akkor a tanárok harapófogóval húzták ki belőle a számukra érdekes információkat.
Mikor visszaértünk a szekrénytől az osztályhoz, odamentünk ahhoz a „klikkhez”, amelyikhez én tartozom. Persze, amit nekem elmondott a szekrényhez menet, azt most el kellett ismételnie.

A következő óránkon, történekem órán Fifi már ki is osztotta Évit. Mielőtt bementünk volna a terembe, elfelejtettem mondani neki, hogy ofőnél az van, amit ő mond, és nincs apelláta. Sajnos azt is elfelejtettem mondani neki, hogy ha megoldható, akkor ne a leghátsó padba üljön. Figyelmetlenségemért sajnos elég kemény osztást kapott. Beült az ajtó felöli padsor leghátsó padjába. Miután lezavartuk a formaságokat (osztály- vigyázz, jelentés, hiányzók… stb.) Fifi elkezdte keresni szemével az „új lányt”. Mikor nem látta megemlítette, hogy jelentkezzen hova ült. Erre Nóri fel is tette a kezét a leghátsó padból, ahol még véletlenül se látszódhatott.
- Nóra, ott nagyon hátul ülsz, légy szíves ülj előbbre.
- De tanárnő, nekem itt tökéletes a hely - kezdett feleselni.
- De ÉN azt mondtam, hogy ülj előbbre. Ott semmi nem látszik belőled –mondta Fifi, már-már a megszokott ideges hangsúlyával és rángásaival.
- Tanárnő, én itt nagyon jól érzem magam, és mindent látok – mondta Nóri viccesre véve a figurát. Mi tudtuk, hogy ezzel ofőnél rég túllőtt a célon. Év elején én is vitatkoztam vele egy sort, hogy hol üljek. Én is hátra akartam ülni. Csak akkor az volt a vicces, hogy én lettem ideges és ofő körberöhögött. A baj most csak az volt, hogy fordítva volt a helyzet: Nóra nevetett (persze, nem jókedvében), Fifi meg idegbeteg lett.
- Nem igazán értem, hogy engedheted meg ezt a hangsúlyt magadnak! Mit képzelsz magadról…? - kezdett magából kikelve kiabálni osztályfőnökünk. Hogy pontosan mit is mondott, arra már nem igazán emlékszem. Viszont az emlékezetes marad szerintem mindenki számára, hogy az új lány mennyire felhúzta ofőnket már a legelső órán. Persze, itt nem a Nórát nevettük ki, sőt! Amint kiértünk a teremből gratuláltunk neki. Miután Fifi hagyta, hogy elkezdjünk pakolászni, persze csöngő után 5 perccel, rohantam is a Nórihoz

- Sajnálom, elfelejtettem mondani, hogy ofőnél mindig ofőnek van igaza –mondtam. –De azért jól kiosztottad. Tényleg jó volt. –folytattam vigyorogva, miközben mentünk a következő óránkra. Bár kiderült, hogy nincs harmadik óránk, hisz nem volt tanár. Annak, hogy nincs következő óránk mindenki úgy örült, mint majom a farkának. Mivel nem volt óránk, így beültünk az ebédlőbe, hisz az előírás az, hogy ha egy osztálynak nincs órája, akkor be kell ülni az ebédlőbe, és a folyosókon se lehet mászkálni. Mindenki kajás volt, így megreggeliztünk, megspékeltük egy kis tábla csokoládéval, majd miután untuk a fejünket nekiálltunk kártyázni.
- Gyerekek, lassan csöngetek, úgyhogy nekem ne osszatok többet – mondtam miután vége lett a sokadik körnek. A többiek még játszottak egy kört, majd tényleg megszólalt a csengő, így ők is elkezdtek pakolászni.
- Kriszti, itt ki lehet menni a boltba? - kérdezte Nóri mikor már kifele jöttünk az ebédlőből.
- Öhm, nem. Még akkor sem, ha lyukas óránk van. Csak a büfében lehet vásárolni. Miért, mit szeretnél venni?
- Ja, semmit - tért ki a válaszadás elől.

Ahogy mentünk matek órára pont a dohányzó előtt mentünk el. Kicsit el is szégyelltem magam, hisz akkor már cigiztem, viszont aznap még nem gyújtottam rá. Viszont mi van, ha a Nóri nem cigizik, sőt el is ítéli azokat, akik cigiznek. De akkor sem tudtam megállni, hogy ne menjek ki…
- Menjetek csak előre, majd megyek utánatok… - mondtam és azzal el is fordultam az ajtó irányába. Zsolti arcán láttam a neheztelést, de nem tehettem ellene. Illetve igen, na de akkoris.
- Te hova mész?- kérdezte Nóri.
- Hát… öhm… cigizni - mondtam
- Komolyan?! Ugye én is mehetek? - kérdezte mosolyogva.
- Hülye kérdés két forint… persze, hogy jöhetsz.
- És csórhatok egy szál cigit?- kérdezte nagy boci- szemekkel.
- Persze, miért ne csórhatnál?- néztem rá értetlenkedve. Hát ezért féltem én akkor a véleményétől? Mikor ő is cigizik?
Mikor felértünk a dohányzóból Zsolti persze úgy fogadott minket, ahogy vártam. Neheztelve. Szegénykém nem igazán bírja a cigit, de ez van.
A matek, az angol és a német órák csak úgy repültek. Vagy lehet, hogy csak azért emlékszem rá úgy, mintha repültek volna, mert nem igazán emlékszem rájuk. Mondjuk szerintem ebben nincs semmi kivetnivaló, hisz mostmár fél éve történt mindez. Ami emlékezetes arra jó darabig, ha nem életem végéig fogok emlékezni. Képzeld, kedves olvasó, mikor óvodás voltam, akkor… végülis mindegy. Vagyis nem mindegy, de ez a történet nem ide való, és nem is ide tartozik.

Iskola után Nórival együtt mentünk ki a Béke térre. (Mivel egész nap együtt lógtunk. ) Szerintem szegényt biztos halálra untattam. Bár azért halálra nem, hisz még mindig él és virul. Szóval a halálra untatás lényege az volt, hogy mivel nem jutott jobb téma eszembe, elkezdtem mesélni, hogy mikor épp milyen sérülést szereztem magamra… stb. Miután felszálltam a buszra leesett, hogy milyen hülye vagyok, biztos tiszta nem- normálisnak néz. Tehát akkor sajnos még nem tudtam, hogy mikor és honnan mennek a karácsonyi buszok, így a háromnegyed hármast sikeresen lekéste. Mint mostmár tudjuk, utána csak este hat körül van busz. Mármint van előbb is. A mezőfalvi megállóból indul délután ötkor is egy busz. De, mint írtam akkor még egyikünk se tudta a buszok indulását. Fél négykor könnyes- búcsút vettünk… na, nem ám, ezt ne hidd el! Csak szórakozok. Szóval mivel nekem a fél négyes busszal kellett Nagyvenyimre mennem, fizikázni, így mikor beállt a busz elköszöntünk egymástól, és felszálltam a buszra, ő meg elment az unokatestvéréékhez a hatos buszig.