Első esténk

Beszélgetünk, majd néma csend.... Néz szemembe... Zavarba jövök... - Vajon miért néz? Olyan érzés mintha belelátna a bensőmbe, mintha ismerné féltve őrzött titkaim...

Megkérdezem, mi az? Közben én is elmerülök szeme világában, látom-érzem, ahogy hívogat, kér, könyörög egy érintést, de ugyanakkor látom a félelmet, a kételyt is, amit magam is érzek vele szemben. Szeretek hozzábújni, átölelni, cirógatni, ugyanakkor rettegek is mindezektől. Szeretem, ahogy végigsimít hátamon, beletúr hajamba, átölel, de minden alkalommal beleborzongok a félelembe.
Félek magamtól és félek tőle is. Ő is így van ezzel, tudom. Sosem volt még ilyen helyzetben ezt tudom róla, de hogy mondhatnám meg neki, hogy ilyenben még én sem? Hogy mondhatnám el neki azt, amit magam sem értek?

A mellkasára teszem a kezem… Behunyja szemét, látom, érzem, hogy erre várt. Akaratlanul is elkezdem cirógatni, mélyről jövő sóhajjal nyugtázza, szeme közben még mindig csukva. Most én nézem, fürkészem minden rezdülését, próbálok belelátni a gondolataiba.. Lassan épphogy lejjebb engedem kezem, mellkasa megfeszül, feje hátrahanyatlik, ajkán egy halk sóhaj hal el. Alig érintésekkel becézgetem. Néha átlépem az általam megszabott "határvonalakat", ilyenkor mindig megfeszül a teste.

Nézek a szemébe, látom benne a tüzet, a vágyat, s érzem, ahogy egy érintés nélkül is tűzbe hozza testem-lelkem ez a helyzet.
Ha nem félnék annyira, talán neki is elmondanám, mennyire kívánom csókját, érintését. Önző és én önzőségét is kívánom. Nem mondtam ezt még el neki, de lehet nem is fogom, jobb ez így, mintha ez sem lenne.

Már a hasát simítom, teste remeg, bőre libabőrös, szívverése felgyorsul, száját sóhajok hagyják el. Tudom, hogy azt szeretné, megérintsem máshol is, de még "kínozni” szeretném. Végigsimítom a nyakát, mellét, hasát, majd ügyes mozdulattal már a lábát érintem. Felnyög.. Finoman karmolom meg a belső combját, látom már nincs megállás. Ismét hasát simogatom, ettől kicsit enyhülne vágya, de kezemmel már nyúlok is a nadrágja alá, bár kincsét nagy óvatossággal elkerülöm. Most felnyög... Ismerem már ezt a hangot, mégis minden alkalommal meglep, mennyire élvezi érintésem.

Megcsókol... Minden "első" csókunk olyan érzéssel tölt el, mint amikor az óvodások "papás-mamást" játszanak. Kicsit elesettek vagyunk, mintha bűnt követnénk el, félve érintjük a másik ajkát. Lehet bűnösök is vagyunk, de ez már nem számít. Egyre vadabbul csókol, közben kezem elkalandozik, megérintem báját... Felnyög, hátra csapja fejét... Hívogat a nyaka, megcsókolom. Finoman szinte alig érek a bőréhez, mégis érzem, hogy egész testében remeg. Már teste minden pontján cirógatom. Ismét szájon csókol, kezem a mellkasát, majd a hasát simítja. Néha a nevemet súgja, ilyenkor mindig libabőrös leszek.

Megfogja a kezem, s lassan, de ellentmondást nem tűrő módon tudatja, hol szeretné érezni érintésem. Hangtalanul engedelmeskedek. Megkér, vegyem le a felsőmet, megteszem. Melleimet simítja, hol ajkával, hol kezével. Közben én sem tétlenkedem, lejjebb húzom a nadrágját, s észrevétlenül nézem...

Ő van előttem, ő, akit ismerek már jól, s még sem tudok róla semmit, s még sem értem, de ez most nem is számít.
Megérintem puszta valóját, teste ívbe feszül, remeg, a jól ismert hangot hallom újra. Nem bírom tovább, érezni akarom, így elkezdem csókolgatni a hasát, haladok egyre lejebb, még végül el nem érem azt a pontot. Nyelvemmel maszírozom, közben beletúr a hajamba. Egyre jobban zihál, hangosabban, erőteljesebben nyög fel. Tudom nemsokára itt a beteljesülése, mégsem lassítok, nem lazítok a tempón, nem szeretném már tovább húzni, érezni szeretném ahogy megtörténik.

Megfeszül teste, aprókat nyög, és én már érzem a számban a keserű-sós nedút, de nem bánom, várom, hogy alábbhagyon élvezete, visszanyerje lélekjelenlétét, tompuljon öröme, egy percre hanyagolom, majd visszatérek, hogy minden csepjét magaménak tudhassam.


Végeztünk... Én ismét nem kaptam semmit, mégis megnyugszom kicsit. Keserédes érzés lesz rajtam úrrá... Belenézek szemébe, melyből bűntudat sugárzik, mégis békés és kielégült.
-Sajnálom- mondja, s bár nem hiszek neki, jó ezt hallani tőle. Hogy megnyugtassam mellkasára hajtom fejem, s cirógatom. Ramatyul érzem magam.. Megkérdezi, hogy haragszom-e rá? Őszintén egy fél mosollyal az arcomon válaszolom neki, hogy nem.
Miért is haragudnék rá, mikor csak magamat hibáztathatom? Minden alaklommal sérülök, mégis belemegyek a játékba. Talán reménykedek, hogy majd most megtörik a jég, de ez nem fog megtörténni.
Lefekszünk aludni, kéri, hogy hozzábújjak, s ezt szívesen meg is teszem... Lehet nekem csak ennyi jár...többet nem is érdemlek..
Cirógatom..Megvárom még elalszik, s csak azután törlöm le azt a könnycseppet ami a szemem sarkában megjelenik. Vele vagyok és mégis rettentően magányosnak és elesettnek érzem magam.

Még sokáig nem tudok elaludni, csak töprengek, hallgatom ütemes, lassú lélegzetét, s fohászkodok egy csoda, vagy változás után...