Visszatérés a folyóhoz
Vasárnap volt, s bár a lány azt mondta, kevesen járnak már ki, mégis minden laposabb partszakasz megtelt fürdőzőkkel, akik a nyárvégi napsütést még egyszer ki akarták élvezni az ősz könyörtelen megérkezte előtt.
Nem volt határozott célja, hát arra gondolt, hogy megkeresi azt a helyet, ahol a lánnyal fürdött. Kényelmetlen érzés volt felöltözve kerülgetni a sok ruhátlan testet, de valahol érdekes is volt nézni az arcokat. A legtöbb ember kifejezéstelen tekintettel feküdt, sörhasak, csábítónak szánt bikinik, illusztrált női magazinok, a víz illatát megrondító cigarettafüst; csak a gyerekeken és a szerelmeseken látszódott az életöröm, hogy a jó a víz és a nap, hogy jó szabadnak lenni. Ők még tudtak örülni a világnak.
Eszébe jutott, hogy a lány azt mondta, hogy a világ fáradtan öreg lett, ezért nincs benne helye, az öregember pedig azt, hogy ez a világ fiatal, ezért idegen már neki. Valahol mind a kettőnek igaza volt. A világ egyszerre öreg és egyszerre fiatal: olyan, mint azok a tizenéves lányok, akiknek hiába gyermeki még a testük, a sok divatékszer és fekete ruha alól százéves öregasszonyok fásultságával néznek a világba s görnyedten járnak. Ennyi, nem több. Talán csak annyi, hogy beteg az a világ, melyet a fiatalok öregnek, az öregek pedig túl fiatalnak tartanak.
Lassan elhagyta a napozókat, s arra a részre ért, ahol fák már a vízre borultak, s egyedül érezhette magát. Az ártéri fűzfák úgy hajoltak egymásra, mintha megirigyelték volna a templomok kupoláit. Legszívesebben kacsázott volna a kövekkel a víz színén vagy ágakat hajigált volna be, hogy lássa, hogy tűnnek el, de hajtotta a vágy, hogy meglássa, vajon nincs-e most is ott. A lány, akinek bársonyos a bőre, s tud még örülni a napfények… és talán neki is. Az utóbbival kétségtelenül egyedül van a világon, ha egyáltalán igaz, hogy valaki még tud rá jó szívvel gondolni. Kinevette magát, hiszen semmi esélye sem volt, hogy pont most, hónapokkal később, pont akkor legyen ott, amikor ő is, de mégis, szíve egyre hangosabban vert, s egyre sűrűbb volt torkának a levegő. Nehéz volt a folyóparton haladni, de emlékezett rá, hogy valahol egy keskeny, alig taposott ösvény vezet az eldugott kis parthoz.
Először csak egy árnyat látott meg a fák között. Igyekezett meggyőzni magát, hogy csak egy furcsa mód megdőlt fatörzs lehet, félt hinni és csalódni. Néhány méter után már nem tudta tagadni, hogy ember ül a folyóparton, de hát bárki más is lehet… De ahogy közelebb ért, lassan elkoptak a „ha”-k és a „talán”-ok, s bármilyen valószerűtlen is volt, a lány ült ott. Hallania kellett az ágak ropogásából, hogy jön, de nem fordult hátra, mintha várta volna. Ábrám leült mellé, s szótlanul nézték a vizet.
Olyan tökéletes volt a csend, hogy nem mert megszólalni. Furcsa volt, arra gondolni, hogy utoljára még testileg-lelkileg meztelen volt előtte anélkül, hogy bármelyikük is szégyellte volna magát, most meg a legegyszerűbb köszönés is szentségtörésnek tűnne. De nem volt rossz ez a némaság. Volt benne valami intim, valami békés. Hagyták, hogy az idő, ez a lusta víz, előttük ráérősen hömpölyögjön, percekig, órákig, egy életen át.
- Meghalt. – Úgy mondta, mintha csak azt közölte volna, hogy este lemegy a nap. Ábrám rá akarta vágni, hogy őszintén sajnálja, de elakadt benne a szó. Most nem neki osztották az időt.
- Meghalt, de előtte el tudtam mondani neki, hogy szeretem. Nem tettem neki szemrehányást, hogy tönkretette az életemet, hogy miatta magányosan kell élnem, csak annyit, hogy szeretem. Először nem értette, mit akarok és tovább mart. Még jobban is, mint máskor. De amikor elmentem, megpusziltam és újra azt mondtam neki, hogy szeretem. Csak ült az ágyban és egyfolytában szidott, hogy rossz lánya vagyok, pedig az egész életét feláldozta értem. Fekete lelkű. Kurva.
Másnap munka után nem kerestem kifogásokat, azonnal bementem hozzá. Pedig nagyon nem volt kedvem, mégis valami hajtott. Láttam a szemein, hogy sokat sírt, de akkor sem volt egy kedves szava sem. Igaz, már nem is szidott. Csak arról beszélt, hogy mennyire szenved. S tudod mi volt a furcsa? Máskor alig vártam, hogy letudjam a látogatást, nem érdekelt, hogy mennyit nyavalyog, de most én is vele szenvedtem, amikor erről beszélt. Búcsúzóul megigazítottam a párnáit, újra megpusziltam és újra azt mondtam neki, hogy szeretem.
Harmadik nap láttam rajta, hogy nagyon bántja valami, de nem mondta meg, hogy mi. Olyat tett azonban, amit régóta nem: megkérdezte, hogy vagyok, hogy megy a munkám, nem fárasztó-e nekem naponta meglátogatni. Megdöbbentem, mert nem volt benne semmi számonkérés, csak annyi, hogy valóban érdekli, hogy mi van velem. Beszéltem, de láttam rajta, hogy ő is nagyon akar mondani valamit, de az utolsó percig magában tartotta. Megkért, hogy hozzam be a családi fényképes albumot.
Ábrám egy pillanatra megrázkódott, mintha egy kellemetlen emlék suhant volna át felettük. De a lány folytatta:
Aznap este megkerestem képeket. Megdöbbentő volt látni anyámat, hogy kislánykoromban még tudott mosolyogni. Aztán a kórházban már együtt nézegettük. Tudod, mit vettem észre: az anyám arca megváltozott. Mintha éveket fiatalodott volna. Órákig mesélt, az életéről, meg mindenfajta butaságról, azokból az időkből, amikor még kicsi voltam. Jó volt. Pedig nem mondott semmit sem, csupa banális történetet, olyat, amit mindenki különlegesnek tart, ha vele történik meg, de ásít, ha mástól hallja, nekem mégis érdekes volt, mert először kezdtem sejteni, hogy tulajdonképpen ki is az anyám. Ő is álmokkal indult neki az életnek, ő is buta volt és keserűen végezte, mint mindenki más. Először éreztem magamhoz közel, először gondoltam arra, hogy ami az anyákkal történt, az történik a lányokkal is, nincs kiút. És az a furcsa, hogy ettől nem keseredtem el, ellenkezőleg, még meg is vigasztalódtam: mégsem vagyok egyedül. Nem tudom, érted-e? Rájöttem, hogy ő is ugyanúgy rontotta el az életét, ahogy én is, és én is ugyanúgy fogom végezni, mint ő: megkeseredetten egy kórházi ágyon, csak még magányosabban, mert nekem még egy lányom sincsen. De mégis, hiába kellett volna ettől teljesen kétségbeesnem, megvigasztalódtam. Még sem vagyok egyedül, más is osztozik abban, amitől legmélyebben rettegek.
Búcsúzásnál, amikor hozzáhajoltam, hogy megpusziljam, átölelt és megszorított és nem akart elengedni. Nem láttam az arcát, de éreztem, hogy hangok és könnyek nélkül zokog. Még egyetlen férfi sem ölelt olyan erővel, olyan kétségbeeséssel, mint ő. Pedig már csak egy csontsovány öregasszony volt, akit alig egy cérnaszál kötött az élethez.
Egyszer egy barátnőm azt mondta, ahhoz, hogy az ember boldog legyen, napi tizenhat ölelés szükséges. Akkor nevettem, mert, emlékszem, már késő ősz volt, de nekem még az öt is alig jött össze abban az évben, beleszámítva a részeg, a baráti és a szexuális célzatú öleléseket is. Ugye elég finoman mondtam? De abban a pillanatban az az egy ölelés, amit az anyámtól kaptam, boldoggá tett. Azt hiszem, még senki sem ölelt olyan kétségbeesett szeretettel, mint ő.
Aztán még volt néhány boldog napunk, ami alatt azt hiszem, megkaptam tőle azt a szeretetet, amit évtizedeken keresztül megtagadott tőlem. Olyan furcsa. Tulajdonképpen nem kaptam semmit, csak beszélgettünk, előtte pedig gyötrelem volt minden egyes szó, amit hozzám szólt. Te érted ezt, hogy egyszer miért gyötrelem, máskor meg miért esik jól?
Mit mondjak még? Egy nap jött egy telefon, hogy vége. Sírtam. Azóta egyedül vagyok. Igazán és végleg. Felszedhetnék most már, akit csak akarok, nem kell szégyenkeznem miatta az anyám előtt, de nincs kedvem. Ugyan kinek kellenék? Egyedül vagyok. Megöregedtem, kiégtem.
Szabadok a délutánjaim és a hétvégéim, nem kell az anyámat látogatnom. Ha olyanom van, kijövök ide a partra és nézem a vizet és igyekszem semmire sem gondolni, legfőképpen a jövőre nem. Csak nézem, ahogy folyik és vele az életem. Értelmetlenül. Mégis, ahogy nézem a sodrást, kicsit megnyugszom. Béke tölt el. De csak én beszélek. És te?
Ábrám érezte, hogy nem közömbös a számára a lány. Nem szerelem volt benne vagy vágy, hanem az a felismerés, hogy a másiknak szüksége van rá, hogy ha szeretetben élnének, lenne már célja az életének. De ezt nem lehet elmondani, mert ha nem érzi a másik, úgyis hiába.
- Eltemettem a feleségemet. Már nem csak a földbe, hanem magamban is…
- Akkor mégiscsak igaz volt? Ne haragudj, hogy nem hittem el, de olyan hihetetlen volt, azt hittem, hogy csak valami kegyetlen tréfa a részedről. Bunkó voltam. Részvétem. Ha akarsz, beszélj róla, talán úgy könnyebb. De ha tényleg eltemetted magadban, akkor nem kell. Ahogy jobb neked.
- Nem hibáztatlak, néha még én magam sem tudom elhinni. De azt sem, hogy hogyan éltem előtte. A munkám, a város, ahol éltem. Olyan, mintha mély álomból ébredtem volna fel, s nem tudom, hogy mi a valóság: ami ebben a pillanatban körülvesz, vagy amire emlékezem.
- Nagyon rossz? Én sem hittem volna, hogy ennyire tud hiányozni egy másik ember.
- Én nem voltam, olyan szerencsés, mint te. Nem tudtam elbúcsúzni tőle. Még az utolsó nap is csak rohantam. Pedig, ha legalább az ajtóból visszafordultam volna, hogy kimondjam: szeretlek. De nem. Elmentem. Ő sem nézett utánam. Csak egyszerűen meghalt. Egyik nap még élt, még nevetett, tervezgetett, aztán jött a hír, hogy halott. Nem emlékszem semmire arról a napról, csak arra, hogy olyan volt, mintha hirtelen egy hegy súlyát kellene magamon cipelnem. Mintha a Jupiteren sétálnék. És én nem tudtam neki elmondani, hogy mennyire szeretem, s hogy mennyire hiányzik. Igaz, erre én is csak később jöttem rá. – S magában hozzá tette: úgy látszik, ezzel átkoztak el, hogy soha nem tudom senkinek sem elmondani, hogy mennyire szeretem és mennyire fontos nekem. Se Verának, se az Álomlánynak, de talán egyszer, talán percek, akár évek múlva, de Neked el tudom mondani. Talán Te leszel az első, aki elhiszi és talán igaz is lesz. Még ha ez a szeretet nem is lesz olyan tüzes, ahogy az Álomlány szeretett engem, olyan hű, ahogy az Öregember szerette a világot, vagy olyan bölcs, ahogy Glinda szeret engem.
A lány lassan a férfi felé fordult és a szemébe nézett:
- Nekem te segítettél. Ha akkor nem találkozunk, akkor az anyám keserűen halt volna meg. Tartozom neked. – Behunyta a szemét és kicsit, éppen csak jelzésértékűen, szétnyitotta a lábát – Ha akarod elveheted. De azt hiszem, – nézett újra a férfi szemébe, és összehúzódott – te nem vagy olyan. Neked talán más is számít. Tartozom neked.
Ábrám érezte, hogy most egyetlen rossz szó tönkretehet mindent.
- Csak egy dolgot szeretnék kérni… Látogass meg. Gondolom nincs ma délután semmi dolgod sem. A túlparton van egy tanyám. Szeretném, ha megnéznéd. Semmi több. Jössz? – A lány válaszul a kezét nyújtotta. A férfi elértette a mozdulatot és felsegítette, és egy könnyű csókot lehelt a lány kezére. Közben arra gondolt, hogy milyen szerencse, hogy tegnap kitakarított a házban. Puha, hideg keze volt. Mint egy halottnak, vagy ahogy hideg a zsibbadt, éppen újraéledő végtag.
Az úton könnyebben mozdult a lábuk, mint a nyelvük, mégis a hallgatásban, ahogy egymás mellett haladtak, s gondolataik egymásba fonódtak, jobban megismerték egymást, mintha évek óta éltek volna egymás mellett. Lassan közeledtek a tanyához.
Remény
Ahogy rátértek a bekötőútra, Ábrám lassan beszélni kezdett, arról, hogy diófákat szeretne ültetni az úttól a házig.
- Miért pont diófákat? Nem akarsz enni már a gyümölcséből? – nevetett fel a lány.
- Éppen ellenkezőleg. Addig akarok élni, hogy ehessek belőle. Azt akarom, hogy ha reggel felkelek és látom a diófákat, arra gondoljak, hogy már nem vándorlok tovább, hanem halálomig itt maradok ebben a házban. Hogy megtaláltam a helyemet a világban, gyökeret eresztettem. Ne nevess ki, de az az álmom, hogy egyszer valaki ebből a dióból készít majd karácsonyi süteményt.
- Hát az nem én leszek. Anyám szerint pocsék háziasszony vagyok, aki legfeljebb ahhoz ért, hogy a mikron megnyomja a gombot.
Ábrám körbejárva a tanyát elmondta terveit: hogyan lehetne rendbe hozni, hol lehetne újabb szobákat kialakítani, hova tervez lugast, hova érdemes tenni a széket, ha gyönyörködni akar a naplementében…
Főzött egy kávét és a kerti asztalnál felszolgálta a lánynak. Egy pillanatig szentségtörésnek érezte, mert Vera jutott az eszébe, mert ha nem is mondta ki sohasem, valami olyasmit gondolt, hogy soha többet nem fog senkivel sem kávét főzni – de nem megkínálni valamivel a vendéget, faragatlanság lett volna. Mert igaz, hogy az az élet rendje, hogy Vera helyét egyszer valaki betöltse, de kávét akkor sem szabad senkivel sem főznie. Az örökre tiltott szertartás.
Kereste a szavakat, de végül nem maradt más, mint a legcsupaszabb tények.
- Van egy lakásom a városban, amit bérbe adtam. Nem sok pénz, de elég a megélhetésre. Egy barátom vállalkozásába is bedolgozom, ami abból bejön, tisztán félre tudom rakni. Igaz, kocsim nincs, de ha kell, tudok venni egy használtat. Csillagvár kocsival háromnegyedóra, Érseki fél óra sincsen. A ház most kicsit ijesztő, de szerintem egy év alatt egész emberivé tudnám varázsolni. Katolikus vagyok, szeretném majd a gyermekeimet is, ha lesznek, ebben a hitben felnevelni.
A többi lényegeset meg úgyis tudod rólam. Ezek után, mit válaszolnál, ha azt kérdezném, hogy hozzám jönnél-e feleségül? Tudom, hirtelen a kérdés, de én azt hiszem, hogy együtt boldogobbak lennénk, mint külön, vagy legalábbis kevésbé boldogtalanok.
A lány felelet helyett felállt, a férfi ölébe ült, s olyan erővel ölelte át, hogy alig kapott levegőt. Szájon puszilta. Szájaik percekig egymáshoz tapadtak. Nem szenvedéllyel csókolt, nyelveik nem értek egymáshoz, nem hullámzott a teste, inkább mintha egy eleddig ismeretlen ételt kóstolt volna, de benne volt a teljes lelki önátadás s lecsurgó könnycseppjeinek sós íze. Aztán beszélni kezdett, anélkül, hogy a szorításán engedett volna, de nem nézett Ábrám szemébe.
- Szeretlek. Azóta, hogy találkoztunk és az anyám meghalt mindig rád gondoltam. Na jó, nem mindig, de sokszor. Hogy ki lehetsz, hogy mit csinálhatsz, hogy hol vagy, hogy látlak-e még… Ha féltem az élettől, rád gondoltam. Ha egy kis időm volt, kimentem a folyópartra, hogy hátha ott vagy. Ott maradtam sötétedésig, de egyszer sem jöttél el… Volt, hogy az éjszaka közepén felébredtem, nem tudtam, hol vagyok, de mintha valóság lenne, azt képzeltem, hogy ott vagy mellettem és a tested melegét érzem. Tudom, egy szexológus ebből mit hozna ki, de hidd el, semmi olyasmi nem volt benne. Csak vágytam arra, hogy valaki mellettem legyen, aki biztonságot és meleget ad, Néha átkoztalak, néha elhatároztam, hogy soha többet nem megyek ki, meg hogy milyen bolond vagyok, biztos van családod, el is felejtetted azt a bolond lányt, akivel összefutottál a buszon.
Gyűlöltelek, hogy nem vagy mellettem, hogy nem jelentek neked annyit, mint te nekem.
Ma, amikor hallottam, hogy valaki jön, tudtam, hogy csak te lehetsz, de nem mertem elhinni. Meg sem mozdultam, úgy vártalak, féltem megfordulni, mert akkor pár másodperccel korábban véget ér az a boldog várakozás, hogy te vagy-e…
Össze-vissza beszélek, ne haragudj… És akkor megjelensz és megkéred a kezemet… Hát persze, hogy igent mondok, de olyan, mintha álmodnék. Ígérem neked, hogy nagyon boldogok leszünk, mindent megteszek, csak hogy visszaadjam neked, amit tőled kaptam. Azt hiszem, – és egy kicsit elmosolyodott, – hogy nem rossz üzlet neked: egy óráért cserébe egy élet.
Még most sem tudom, hogy ki vagy, de igen, igen, a feleséged leszek! – s nevetve újra a férfi nyakába borult.
Órák teltek el. Néha hallgattak, néha beszéltek, de ha valaki megkérdezte volna, hogy miről, nem tudtak volna felelni.
Csak ült a férfi ölében és csacsogott, soha egy pillanatra sem engedett a szorításból. Boldog volt a lány, és boldog volt a férfi, de egyszer egy pillanatra Ábrám eszébe jutott egy emlékkép. Amikor Glindával a moziban ültek és az a pár mellettük szerelmeskedett. Akkor Glinda könnyezett és akkor még nem értette, hogy miért. Most végre tudta: Glinda akkor azért sírt, mert tudta, hogy ő sohasem fog így ülni egy férfi ölében, őt sohasem fogják így csókolni és így ölelni. Az a vonat már sohasem fog megérkezni, vagy ha jön, hát üresen.
Most egy lány ült az ő ölében is, és olyan szeretettel és igen, talán szerelemmel is ölelte, mint még senki – de érezte, sőt teljes bizonyossággal tudta, hogy ez egy lány sohasem fogja halálra perzselni a szenvedélyével. Igaz, ellenben, úgy fogja szeretni, hogy az életben már sohasem kell fáznia.
Este éppen hogy csak elérte az utolsó buszt Csillagvár felé. A csillagok olyan szépen ragyogtak, mint talán még sohasem. Ábrám éjszaka sokáig nem tudott elaludni. Csak nézte a plafont és közben úgy izgult, mint kamaszkorában. Furcsa érzés volt: egyszerre volt benne félelem és öröm, hogy már nem hiába él, mert hozzákapcsolta valakihez a sorsát. De valóban szereti-e a lányt? S ő valóban szereti-e őt, vagy csak huszonvalahányévi magány után kétségbeesve veti magát az első ember karjaiba, akiről elhiszi, hogy szereti? Nem csak mondja, hanem komolyan is gondolja. S ha így van – mert senki sem tudja, hogy nem így van – nem hazugság és nem csalás-e, ha egy életre magához köti? Szabad-e a szavát vennie, hogy soha nem fogja elhagyni, s hogy haláláig kitart mellette?
Jó lett volna madárként felülről látnia az életét, kitörve a napok korlátoltságából. De nem lehet. Neki itt, ebben az időben és élethelyzetben kell döntenie a sorsáról. Jól vagy rosszul, de döntenie kell. S nincs jó és helyes megoldás.
Nehezen aludt el, s gyakran fölriadt, de mindvégig érezte, helyes úton jár. Először évek óta.
Szakítás
Másnap nehezen ébredt, mintha lelkében másnapos lenne. Szokása szerint a faluba vette az irányt, de a napi rutinnal ellentétben ellenére nem az üzletbe ment be először, hanem a plébániára. A pap barátságosan köszöntötte, s egyből a tárgyra tért:
- Meggondoltad magadat? Vállalod mégis?
- Nem, búcsúzni jöttem. Azt hiszem, a jövőben nem jövök áldozni, sem gyónni.
- Miért?
- Tegnap megkértem egy lány kezét, de nem akarom templomban is elvenni. Tudom, ez félmegoldás. Mindennel számot vetettem. Ezután is el akarok jönni minden vasárnap a templomba, de nem akarok a szentségekkel élni.
- A lány nem vallásos? Talán meg lehetne győzni, hogy neked ez milyen fontos…
- Nem. Én nem akarom elvenni oldhatatlan kötéssel.
- Akkor végleg nem értelek. Hiszen tudom, hogy neked milyen fontos a hit.
- Nehéz döntés volt, atyám. Félek a hazugság bűnétől. Érzem, hogy szüksége van rám, érzem, hogy nélkülem árva lenne a világban. Olyan, mint egy gyerek, akire vigyázni kell, akit óvni kell a világtól, ami eleddig csak bántotta. Érzem, ez életem célja. Szeretem, de félek azt mondani, hogy szerelemmel, úgy ahogy az embernek azt kell szeretnie, akit feleségül vesz. Amikor az ajkaink egymáshoz érnek, boldog vagyok, mert érzem benne a tiszta szeretet, ami belőle árad, de nem érzek szenvedélyt… Ha az Úr oltára előtt kellene azt mondanom, hogy szeretem, félek megbicsaklana a hangom. Tudom, ez patetikus…
És ott van ő. Állítja, szeret, és érzem, hogy őszintén mondja. De nem tudom, hogy nem csak a szeretetvágy beszél-e belőle, s bárkihez odakötné az életét, akitől szeretetet remél. Ha végleg összekötném az életünket, lehet, hogy börtönbe zárnám. Mert lehet, hogy évek múlva megtalálja azt, akit igazán tud szeretni, s aki valóban szenvedéllyel tudná ezt viszonozni, s akkor pont én lennék az, aki a boldogsága útjába áll. Én már kiégtem, nem tudom megadni senkinek sem azt a szenvedélyt, amire joga lenne. Azt szeretném, hogy boldog legyen. Ha ehhez én tudom hozzásegíteni, vállalom, de ha nem én, akkor meg akarom hagyni a lehetőséget, hogy félreálljak.
Azt kérdezte atyám, hogy hisz-e Istenben. Nem. Remélem nem. Mert eddig olyan reménytelen volt az élete, hogy biztos vagyok benne, egyszer sem tudott sírva odabújni Istenhez. Ha van is vallása, csak formális, nem olyan, ami tényleg áthatná mindennapjait.
Talán egy nap ő is megérzi a hit ízét. Talán egy nap megerősödik a szerelmünk annyira, hogy ki merjük mondani Isten előtt is az igent. Talán ki merjük majd mondani, hogy szerelemmel szeretjük egymást. De addig nem.
- Miért félsz?
- Félni, atyám?
- Igen. Mintha félnél magadtól… vagy Istentől. „Futván az Urat, mint tolvaj a hóhért”. Téged megérintett az Isten. Ne hidd, hogy vak vagyok, én is látom, nap, mint nap, hogy mennyire üres a mai világ, pont úgy, ahogyan te is mondtad. De te nem vagy az. Neked meg kell harcolnod Istennel. Döntened és választanod kell a rossz és a jó között. Mások egyszerűen elhagyják a hitet, s élik a maguk köznapi életét. Te azonban vagy jó, vagy rossz leszel. A közepesek könyvét nem neked írták.
- Én nem akarok sem tökéletes, sem rossz lenni. Szeretném csak a magam kis életét élni, s boldoggá tenni azt, akit tudok, és ezáltal, és így, én is boldog szeretnék lenni. Szeretnék szürke lenni, akit senki sem szeret annyira, és senki sem gyűlöl annyira.
- Mennyire?
- Hogy ez az érzés teljesen betöltse. Nem akarom, hogy bárki is annyira szeressen, hogy értem éljen vagy meghaljon, vagy annyira gyűlöljön, hogy az, hogy elpusztítson, fontosabb legyen neki, mint a saját boldogsága.
- Nem fog sikerülni. Nem látom pontosan az utat, amit választasz magadnak, de azt hiszem te sem. Nem tudod még, hogy mi lakik benned. De egyet tudok: egy nap vissza fogsz térni. Hogy azért, hogy megölj, vagy azért, hogy megtérj, még nem tudom. De vissza fogsz térni. Lehet, hogy akkor sokkal szegényebb leszel, mert mindent elvesztesz, amiről ma azt hiszed, hogy a tiéd. De akkor, ha nem azért jössz vissza, hogy elpusztíts, talán megnyered Istent.
Ábrám nagyon szeretett volna védekezni, hogy ő soha nem fog a jó, azaz Isten ellen küzdeni: ő csak szeretne természetes harmóniában élni. Ahogy a föld sem lázad soha Isten ellen, miért vetette mindenki lába alá, csak terem, ő sem fog. Miért kényszerül az ember a harcra, amikor az emberben lakozó jóság elég lehet a boldogsághoz? Miért kellene szentnek vagy kárhozottnak lennie? De nem tudott semmit sem mondani.
Felkészült arra, hogy a pap szidni fogja, hogy lehordja a sárga földig, de arra nem, hogy azt mondja: még visszavárlak, vagy így, vagy úgy. Végül csak annyit tudott mondani:
- Atyám, még sok mindent nem tudok. Nem tudom, hogy az embernek van-e szabad akarata, hogy nekünk a dolgunk-e a jó és rossz között dönteni. Nem tudom, hogy Isten tervében van-e helye a bűneinknek. Ha a saját kezükben van a sorsunk, akkor nem akarok összevisszaságot az életemben. Ha nem, akkor nem tudom. De én nem vagyok hajlandó elfogadni a választást, hogy valami csak jó, vagy csak rossz lehet. Nem tudom, mi az a könyv, amit említett, a közepesek könyve, de talán mégiscsak igaz lehet. Lehet, hogy jobb abban szerepelni, mint a jókéban vagy a rosszakéban.
Hinni akarok abban, hogy nincs végzet, hogy Isten szabad akaratot adott nekünk arra, hogy a sorsunkat a kezünkbe fogjuk. Hogy ha két emberben meg van az akarat, akkor együtt tud élni, bármennyire is különbözzenek, bármennyi seb és fogyatékosság is van a lelkükben. Ki akarom hívni a végzetet párbajra és be akarom bizonyítani, hogy erősebb vagyok, vagy akár azt is, hogy én létezem, ő pedig nem.
- És Isten?
- Azt hiszem Isten türelme végtelen, megbocsátja nekünk, ha törvénye ellen vétkezünk. Mindent lát, talán mindent meg is bocsát. De azt én nem bocsátanám meg magamnak, ha hagynám elveszni azt a lányt, ha magára hagynám. Istennek nem tudok ártani, de ha hagyom őt elveszni, akkor azt már soha nem tudnám helyrehozni.
- Nem gondoltál arra, hogy Isten törvénye, amit most egy külső értelmetlen kényszernek érzel, pont arra jó, hogy ne csak látszatban, hanem ténylegesen tudjál segíteni a másikon? Hogy nélküle minden boldogság csak látszat és átmeneti? Ha nem Isten az alapja egy kapcsolatnak, akkor nem lehet örök, legfeljebb a halálig tartó?
- Nem és nem is akarok. Ez túl bonyolult. – s ezután udvariasan befejezte a beszélgetést és igyekezett nem is gondolni rá többet. Vagy legalább igyekezett elfelejteni, de a szíve mélyén tudta, hogy ez a kérdés is olyan kivethetetlen volt, mint Glinda kérdése.
Attól a naptól kezdve valami megváltozott az életében: ezután is elment minden vasárnap a misére, de megállt a templomkapuban, s onnan hallgatta a szertartást. S alig várta meg elbocsátó áldást, máris indult haza. S bár néha-néha érzett is valami lelkiismeretfurdalás-félét, de összeszorította a fogát, s a konok emberek makacsságával folytatta, amit elkezdett.
A lánnyal, amilyen gyakran csak lehetett találkozott; hét közben ő látogatta meg Csillagváron, a hétvégéket pedig a lány töltötte nála. S közben egyfolytában tervezgették, új, közös életüket.
Nehéz a boldog időszakokról írni, mert úgy elillannak, mint játszi gyermekdalok hangjai a levegőben. Mert mindenki órákig tud mesélni a keserves napokról, de szóra sem méltatja csendes örömben megélt éveket. Ábrám és a lány számára ilyen volt ez az ősz és a tél. Pedig nem történt semmi különös: ha találkoztak, megcsókolták egymást, csendes szeretettel, nem szenvedéllyel, hosszan sétáltak kéz a kézben, ujjaik szerelmi táncot jártak egymással, némán, nem kellett beszélniük ahhoz, hogy érezzék, értsék a másikat.
Ha betértek a tanyára, Ábrám befűtött, dió és alma illatú estéket töltöttek együtt, majd lefekvéskor külön szobába feküdtek, de a csukott ajtón keresztül is érezték a másik lélegzését. A lány talán hajlandó lett volna többre is, de Ábrám úgy érezte, ha újra akar kezdeni mindent, akkor most erősnek kell lennie a jóban, s talán vezeklésként azért az éjszakáért, talán hogy ne rontsa el a későbbi életüket ragaszkodott ehhez, a lány szemében talán idejétmúlt szokáshoz.
Lassan, lassan ízlelgették egymást. A férfi kérte a lánytól, hogy ne lépjen be abba a szobába, ahol a Verától maradt emlékeit őrizte a kartondobozokban.
- Te Kékszakáll, csak nem a meghalt feleségeid szellemét őrzöd abban a szobában? – nevetett rá, s többé nem is tért rá vissza. Ábrám pedig képtelen volt elmondani neki, hogy mennyire a fején találta a szöget. Néha, néha, amikor egyedül volt, bement a szobába, s kiválasztott egy könyvet, hogy odaadja a lánynak, hogy vajon ő is ugyanazt látja-e bennük, amit ő, vagy Vera, de mindig más olvasott ki belőlük. Olyan részletek ragadták meg, melyekre Ábrám nem is emlékezett, mégis jó volt ezekről beszélgetni. Egészen pontosan mindenről jó volt beszélgetni, mert igaz és lényeget mondó volt minden szó, ami elhangzott közöttük.
Valaki egyszer azt mondta, hogy az ember három részből áll: lélek, szellem és test. Testben még nem egyesültek, szellemük, eszük más utakon járt, de ahogy a tűz fényénél egymás arcélein táncoltak a lángok, úgy érezték, hogy minden ellenére, minden dacára egymásnak teremtettek.
Ábrám igyekezett megőrizni a józanságát és nem hazudni, így nem merte azt mondani, hogy a lány intelligens, vagy kiemelkedően okos, de jó volt vele beszélgetni, ha kérdezett tőle valamit, elgondolkozott rajta, ahelyett, hogy egy közhellyel válaszolt volna, s ha ő kérdezett, néha napokig kellett gondolkodni a válaszokon.
Jó volt tervezgetni, rajzolgatni, hogy építik át a házat, hol lesz a dolgozó, hol a gyerekszoba, hol a kamra, s mi kell még a konyhába. A lány el akarta adni csillagvári lakását, de Ábrám nem engedte: nem akarta, hogy a lány teljesen kiszolgáltassa magát neki, így inkább abban maradtak, hogy kiadják, s a pénzt félreteszik.
Ha visszagondolt arra a nyárvégi napra, amikor megkérte a kezét, egyszerre tűnt őrült vakmerőségnek, és egyszerre kellett bevallania magának, hogy kevés józanabb választása volt az életben.
Csodálatos volt, amikor öreg októberben beszínesedett az ősz, s elkezdték tervezni házasságukat: kiket hívjanak meg (nem került elő sok név), hova menjenek nászútra (bárhol, ahol kettesben lehetnek). Ezekben a hónapokban a Péter-féle vállalkozás is szépen beindult, így olyan reménnyel tudtak a jövőbe nézni, mint talán még soha életükben. A legszembetűnőbb változás talán a lány arcán történt: vonásai kisimultak, s eltűntek a keserűség ráncai az arcáról. Éveket fiatalodott, fiatalosabban, nőiesebben öltözködött, járásából eltűnt a fáradtság, s dallamossá vált. Szemmozgása élénkebb lett, mint aki rá jött arra, hogy érdemes körbenéznie a világban, az még tartogat neki jót. Tartása büszkébb, egyenesebb lett, mint aki már tartozik valahová, van valakije, aki érte hal és él. Már nem beszélt ideges, zaklatott hangon, kicsit mélyebbé vált a hangja, mint aki már mer őszinte lenni. Ha ott töltötte az éjszakát a tanyán, Ábrám, kicsit bosszankodva, de mégis boldogan megállapította, hogy mindig félórákat tölt a fürdőszobában, olyan kenceficéket használva, amikről korábban még nem is hallott. Boldogan: mert tudta, hogy a lány Neki akar tetszetni – s ő volt az első nő, akin érezte, hogy neki akar tetszeni, neki szépíti magát, aki meg akarja hódítani. Hódítani, nem csábítani. Ha nem hazaindult, megkérdezte, melyik ruháját vegye fel, s Ábrám bármit is választott, azt viselte. Egyszer megdicsérte, hogy milyen selymes a combján a bőre, felragyogott az arca. Megfiatalodott. Nem volt az a szépség, akit festeni szokás, de néha megfordultak a férfiak utána az utcán, s aki csak látta, megérintette a belőle áradó boldogság. Amikor először találkoztak, olyan volt, mint egy időtlen viaszbábu, ami lehet száz vagy ezer éves is, de ahogy telt az idő, visszafiatalodott, néha már szinte kamaszlányossá boldogodott vissza, hogy megélje azokat az éveket, amiket az eddigi kegyetlen sors megtagadott tőle.
Talán Karácsonytól kezdve, a lány is elment vele vasárnaponként a templomba. Nem merte megkérdezni, hogy miért: valóban hisz-e, vagy csak teljesen meg akarta élni leendő férje életét, de tény, hogy ott volt, figyelt, s szemei nem kalandoztak el. Igaz, soha nem hozta szóba, hogy miért nem akar Ábrám templomban esküdni, de néha beszélgetéseik fonalát Isten felé gömbölyítette, s egyszerre tükröződött benne a hinni akarás és a hitre való képtelenség.
Ábrám csak úgy mellékesen, minden ceremónia nélkül adta oda neki a jegygyűrűt, a lány mégis sírt a boldogságtól, nem vette le soha többé.
Teltek a hónapok. Az első időkben Ábrám még félt, hogy vajon nem csak azért választotta a lányt, mert „ez mégiscsak megoldás valahogy”, de ahogy telt az idő, kénytelen volt bevallani magának, hogy valóban szereti.
Karácsonykor Ábrámnak nem volt szíve holt fát díszíteni, inkább bement a városba s megvette a legszebb gyökeres fát. Kicsi volt, de élt, mint a remény. Nem raktak rá giccses üveg vagy műanyag díszeket, csak olyat, amit maguk készítettek az ünnepre. Nem sokkal később, amikor a hó már visszahúzódott, s a szél sem volt olyan kegyetlen, amilyen csak az Alföldön tud lenni a téli szél, Ábrám elültette a fát. Ott volt mellette a lány is, s ahogy végeztek a munkával (mert kegyetlenül kemény volt a fagyos föld), elcsendesültek pár percre. Ábrám nem merte kimondani, amit gondolt, mert annyira közhelyesnek és elkoptatottnak tűnt, de legalább magában mormolta az a pár szót, ami talán ima volt, talán útrabocsátás, esetleg őspogány szertartás, hogy a fa gyökerei örökre megkösse a múltat:
„Légy nagy, kicsi fa, s ahogy nősz, növekedjék a boldogságunk is, ha új hajtást hajtasz, családunknak hajtsál újabb ágat. Kösd meg gyökereiddel nyugtalanságunkat. Örökké zöld leveleid ijesszék el a rossz szellemeket, melyek mérgezik a lelket. Érintsd meg az eget, s vidd magaddal imáinkat, s harmatozd ránk a reményt. Benned jövőt ületetek.”
Önkéntelenül is megsimogatta a fát. Összerezzent, mint akik titkos bűnön kaptak, s szégyenkezve a lányra pillantott, de annak szemében látta, hogy talán más kifejezésekkel, de ő is ugyanezt az imát mondta magában
S ahogy fordult egyet-egyet az idő kereke, s rápillantott a fára, mindig eszébe jutott ez a pillanat, s békesség töltötte el. Egészen addig a napig, amikor minden elveszett, de az sokkal később történt, s nem szabad a mese fonalát túl gyorsan gombolyítanunk, nehogy elszakadjon.
