Fiamnak.
Köszönettel Pál Andreának és Schlosser Juditnak,
akik vállalták a lektorálás nehéz és hálátlan feladatát
és észrevételeikkel segítették az írást.
És végül köszönöm mindenkinek,
aki megosztotta velem sorsát és történeteiket,
amikből ez a regény végül összeállt.
Az öregember és a halál
Damnát túl minden ész- és IQ-szerűségen, racionalitáson, számításon és logikán, boldog volt. Ha belegondolt volna a sorsába, talán elszomorodik, de nem akart semmin sem rágódni, csak élvezni a pillanatot. Mintha mázsás súlytól szabadult volna meg: a régi, egyéjszakás szerelem varázsa és vonzása semmivé foszlott. Az évekig hurcolt lelkiismeret furdalás elszállt. Most ebben a pillanatban értette meg, hogy eddig egész élete a semmiből tartott a semmibe, mint egy űrhajós, aki elsodródik a biztonságot jelentő űrkabintól, s csak a mélység és a sötétség öleli körül. Az asszonytól, aki az élete volt, a lányig, aki egy pillanatra többet jelentett neki, mint bárki más: most már látta, hogy valójában egyik sem jelentett semmit sem a számára, csak álomképek voltak, amikben megtestesült mindaz, amit az élettől szeretett volna.
Tudta, hogy hazugság volt mindkettő, s érezte, hogy bűnt követett el Vera ellen, mert nem merte elmondani neki, amit még saját magának sem mert bevallani: az életét átjáró, lelkét kiszürkítő ürességet. Túl volt minden vágyon, de annyira jó lett volna elmondani Verának, hogy szereti. „Szeretlek, szeretlek” – ízlelgette magában a szót, mintha még soha nem mondta volna ki, vagy ha ki is mondta, soha nem volt benne akkora békesség, mint ebben a pillanatban. „Míg a halál el nem választ…” – néhány napja még keserűek, a csendbe kiáltóak voltak ezek a szavak, de ma mégis nyugalom áradt belőlük, hiszen megértette, hogy nem a halál, hanem az élet választotta el őket egymástól: a napi rutin, a megszokásból mondott szavak és ölelések, a kihűlő csókok, naponta foszították azt a valamit, amit a kezdet kezdetén még szerelemnek hittek. Az élet volt az, ami elválasztotta őket, s pont a halál volt az, ami megértette vele, hogy mit jelentett neki, csendesültebb formában, mint bármikor az első csók óta, s az elmúlás volt az, ami újraélesztette benne a szerelmet Vera iránt.
Nevetséges volt, de az egész arra emlékeztette, mint amikor a fogorvos érzéstelenítő injekciót ad be, s órák múlva kezd visszatérni a húsba az élet: először csak egy-egy ponton, kicsit zsibbadva, aztán, Isten tudja mikor, hirtelen újra érzi az egészet, mintha az a bizonyos, tudományosan bőven cáfolt vis vitalis áradna el benne újra. Újra él és újra fáj. De még a pokoli fájdalom is jobb, mint az azt megelőző élettelenség. Pár napja még nem tudta felidézni magában Vera arcát, most pedig özönlöttek rá az emlékképek: ahogy fiatal lány korában nevetett, hirtelen elhallgatott, nyaka köré fonta a karját, szemébe nézett és lassan összezárták ajkaikat… Ahogyan szerette a kivi fagylaltot s nagyokat harapva ette…A mozdulat, ahogy felhúzta magára a pulóvert… Ahogy fél kezével hátrasimította a haját, a másikkal pedig csatot helyezett rá… Ahogy néha elfintorodott, ha valami nem tetszett neki. Vajon, most a halál milyen arcot vésett rá? Megborzongott. Nem akart kihűlt testére gondolni, azt akarta, hogy emlékében az élő Vera maradjon meg.
A lezárult múltban még nem tudta, hogy ezek voltak a boldogság pillanatai. Valaki egyszer azt mondta, hogy a „boldogság” szó egy olyan ige, aminek nincs jelen, csak múlt és jövő ideje. Tévedett. Mert Damnát érezte, hogy most boldog. Boldog, mert végre vissza tudott emlékezni. Az élet választ el, s a halál köt össze…
Damnát nem hitt Istenben, pokolban, mennyországban, abban, hogy szeretteinket nem veszítjük el véglegesen, hanem egyszer még találkozhatunk velük, de érezte, hogy jó lenne mégiscsak hinni, még akkor is, ha pár héttel korábbi agyával még tudta, hogy nem igaz az egész, csak egy édeskés hazugság. De ha hazugság is, olyan hazugság, amiért érdemes élni: mert az ember nem tehet bölcsebbet, mint hogy vár valami boldogságot, vagy legalábbis hisz abban, hogy lehetséges. Olyan hazugság a halál utáni élet, mint a szerelem – lehet, hogy nem igaz, de aki tagadja, halott lélekben. Aki nem tud várni, már nem is él, legfeljebb létezik.
Damnát ezért akart visszamenni az öregemberhez. Csak hazugság volt, hogy az elemet akarja elvinni a rádiójába, az igazság az, hogy tanulni akart tőle. Ő volt az, aki mindent elvesztett: fiat, feleséget, lányt, mégis tudott várni. Minden héten várta a vasárnapot, s minden pillanatban a lányát, aki egyszer talán visszatér hozzá… Pedig, józanésszel nézve a dolgot, mind a kettő ésszerűtlen volt: a vasárnap ugyan miben különbözik a hét többi napjától, s ha a lánya visszatérne egy napra meglátogatni, ugyan mitől lenne más az élete? Mégis érezte, hogy van valami nagyon bölcs ebben a butaságban.
Damnát igazából soha nem ismerte az apját. Soha nem beszéltek őszintén egymással, apja soha nem árulta el neki a titkot, hogy miért érdemes élni. Mire érdemes várni. Nem tanította meg a szeretetre, sem a Sömá Jiszráélre, a Credo in unum Deumról csak az elsőáldozás előtt hallott a hittanórán. Aztán csendben, atyai áldás vagy utolsó szó nélkül elment. Buta halála volt, nem volt benne semmi szent, semmi tragikus. Öreg volt, nem volt igazán beteg, csak egyszerűen megunta az életet. Anyja már korábban elhagyta őket, valahol az ország másik végén élt, de a temetésre visszajött. Megkérdezte, hogy van, de amikor elmondta, szórakozottan bólogatott, megkérdezte, hogy tud-e valamit segíteni, mert van egy jó ügyvéd ismerőse, aki járatos a hagyatéki ügyekben… Egy órán keresztül beszélt, de egyszer sem mondta ki, hogy sajnálja az öreget, vagy, hogy azért mégiscsak rendes ember volt. Nem mondta, hogy valaha is szerette volna. Idegen volt: csak egy nő, akitől kapta a létezés ajándékát vagy nyűgét, de nem az a valaki, akire illene az a szakrális értelemben vett szó, hogy anya. Az életadó. Damnát sokszor hallotta, hogy az öregedést ellenségnek tekintő asszonyok azzal hencegnek, hogy őket a lányuk nem az anyjuknak, hanem legjobb barátnőjüknek tekinti. Valahányszor ezt hallotta, érezte, hogy az ő életükből is visszaköszön az a végtelen üresség, amit néha saját sorsában is sejtett: hogy az idő, nem érleli a létet, hanem pusztítja, s hogy rettegni kell az olyan végzetes kapcsolatoktól, mint a papírral vagy az Isten szavával megszentelt házasság vagy a szülővé válás. Mert az ember idővel meg tud szabadulni a legjobb barátjától, vagy barátnőjétől, de a gyermekétől nem – nem egyszerűbb hát ez utóbbiakat is inkább az előző kategóriába sorolni? Nulla felelősség, kötetlenség. Persze csak akkor, ha nem lehetett elkerülni azt a balesetet, amit egy gyermek foganása és világra jötte jelent.
Damnátot az öregemberben ez vonzotta: nem menekült az idő, az öregedés elől, hanem megélte, s bár elvesztette feleségét, fiát és végül a lányát is, mindörökre kötődött hozzájuk, s jobban volt férj és apa, mint bárki, akit ismert. Nevetséges volt, de szerette volna, ha az öregember csak egy pillanatra úgy gondol rá, mint a fiára. S elmondaná azt, hogyan lehet hittel várni, arra, ami talán soha nem jön el, ami már talán nem is létezik…
A busz lassan közeledett a faluhoz. Vasárnap este volt. A földeken nem dolgozott senki, a buszon is alig voltak. Az ülések kárpitjából még mindig gőzölgött a hétköznap hajnali munkábajárások illata: az olcsó cigaretta füstje és az ébresztőnek szánt kaparós pálinkától keseredett lehelet, amit semmi szappan nem tud kimosni a munkásemberből. Damnát egész életében védett életet élt: ha fizikai munkát végzett is, nem volt több mint kis kirándulás, hétköznapi kalandtúra a bennszülöttek világába. Valahogy önkéntelenül is, mindig lenézte azokat, akik reggel fásultan kelnek ki az ágyból, lehúzzák a nyolc-kilenc órát a gyárban, órányit zötykölődnek haza, otthon újra dolgoznak kifulladásig, beesnek az ágyba, hogy néhány óra álomtalanul fekete alvás után kezdődjék minden újra. De ők legalább tudták, hogy van otthonuk, ahová haza tudnak térni, még akkor is, ha az az otthon nyomorodott – míg ő tulajdonképpen mindenhol kellemes körülmények között lebegett: légkondicionált iroda, gyorsétterem, halkan surranó személygépkocsi, trendi otthon, este színház vagy társaság. Mégis csak tengés-lengés volt az eddigi élete, mint egy fakult kép, amiben minden csak díszlet, szerep, árny nélküli árnyjáték. Ahogy fejét az ülésre hajtotta, s orrába betüremkedtek a szagok, behunyta a szemét, s vágyott arra, hogy ő is élhesse a pirkadat előtt induló, naplemente után érkező szerencsétlenek életét, akiknek talán semmi öröm nem jut az életből, mégis, ha mást nem is, de tudják várni a lefekvést, s tudják azt, hogy minden este hazaérkeznek.
„Hazaérkezés”, „otthon” – csupa olyan szó, amelynek eddig csak szótári jelentését ismerte.
Az eddigi élete csak látszatélet volt, nem több mint csak a látszólag megélt, valójában csak elszalasztott lehetőségek sorozata: apját évtizedek alatt sem értette meg, anyja idegen maradt, Vera mellett is csak élte az életét, addig a borzalmas pillanatig, amíg barátja nem telefonált neki… Borzalmas volt, mert nem érzett semmi fájdalmat, csak a rátörő ürességet, de most vége az elszalasztott lehetőségeknek: visszamegy az öregemberhez, s addig fog vele naponta beszélgetni, amíg megérti, hogy honnan vette az erőt. Ha egyszer megérti, akkor mindent újra tud kezdeni. Nem tudta hogyan, mi módon s milyen lesz majd az az új élet, csak a bizonyosság égett benne, hogy most végre keményen a kezébe fogja markolni az életét, és véget ér a születése óta tartó sodródás. Élni fog és ennek az életnek lesz értelme.
Fáradt sziszegéssel nyílt ki a busz ajtaja. Újra, mint pár órával azelőtt, ott állt a falu főterén szemben a templommal. A lemenő nap a szemébe sütött, a ragyogáson kívül semmit sem látott. Elbizonytalanodott: mit mondjon, miért jött vissza? Ugyanolyan bután érezte magát, mint kamaszkorában, amikor telefon hívta a szeretett lányt: érezte, hogy beszélnie kell vele, mert jó, de nem tudta, mit mondjon. Még magának sem tudta volna épeszűen megmagyarázni, mi hajtja őt, de teljes bizonyosság élt benne, hogy vissza kell mennie.
Tudta, kívülről nézve nevetséges és érthetetlen, amit csinál, s ha az öregember megkérdezi, mit keres, nem fog tudni válaszolni. Talán jobb lenne várni, s csak holnap reggel visszatérni, s közben kitalálni valami épeszű indokot (talán itt felejtett valamit) – de, ha erre szükség lenne, akkor mi értelme az egésznek? Nem, többet nem akar hazudni sem magának, sem másnak. Ha valaki, akkor az öregember megérti.
A lebukó nap fénye mindennek furcsán hosszú árnyékot festett: ezerszer látta már, most mégis valami megfoghatatlan fenyegetés áradt belőle. Fájt a szeme, ahogy nyugat felé ment, de nem mert várni. Alig látott valamit. Bizonytalan volt, hogy hol merre kell fordulnia. Már jó órája csak bolyongott, amikor végre megtalálta a patak medrét.
Mintha egészen máshol lett volna. Szerencsére tegnap este a rádiótelefonba elmentette a ház koordinátáit, buta szokás, most mégis hasznos, s így legalább azt tudta, a patak mellett melyik irányba kell elindulnia.
Igaza volt az öregembernek. Jobb volt a tanyákat messziről elkerülni. Az egyedüllét kutyát is, embert is megvadít, és csak néha nemesít. De közben arra is vigyáznia kellett, nehogy véletlenül a mocsárba tévedjen. Nem mintha félt volna attól, hogy elsüllyed, de nem szívesen cipelt volna még néhány kiló sarat is bakancsnak nem nevezhető cipőin.
Óvatosan lépkedett, megpróbált a csapáson haladni. Végre, mielőtt teljesen besötétedett volna, feltűnt a tanya. Az esti szél hirtelen feltámadt, s mintha a távolból egy kiöregedett szekér nyikorgását sodorta volna felé. Képzelgés csak, biztos valahol nyitva maradt egy öreg ajtó, amit a légmozgás ide-oda csapkod, de legalább táplálja a helyi mitológiát. Damnát pár mozdulattal megigazította öltözékét, s határozott léptekkel indult a ház felé. Jó érzés volt arra gondolnia, hogy néhány perc, s ott ül az öreggel szemben és beszélgetni fognak. Biztos érdekli, hogy mi történt vele. Végre valaki, akinek elmondhatja…
A ház csendes volt. Kint még színe volt a világnak, de belül már minden csak a fekete különböző árnyalataiban sejlett.
Legszívesebben hahózott volna, de valahogy nem illett a pillanathoz. A ház előtti padra letette a táskáját, s bekopogott az ajtón, jó estét kívánva.
Csak a szél susogott körötte. Belépett, át a szobákig, de üresek voltak. Lehet, hogy az öreg a faluban maradt valami barátjánál vagy rokonánál, esetleg a lánya jött hozzá végre, s elvitte a gyerekeihez, de ezt Damnát maga sem hitte el. Gyorsuló szívveréssel ugrott ki a ház elé, s nézett körbe. Talán…
Berontott a konyhába. A szék, az asztal, a tűzhely üres volt… Szeme a földre siklott, s úgy érezte az idővel együtt a szíve is megáll… A földön feküdt az öregember.
A következő percekre később nem tudott visszaemlékezni. Vannak pillanatok, amikor nem a józanész, hanem a jó és a rossz ösztön irányítja az ember tetteit.
Az a jelenet azért megmaradt benne, amikor az öregember mellett térdelt, s vizet próbált a szájába tölteni. Egy pillanatra kinyitotta a szemeit, s mint aki már csak félig lát ebbe a világba, megkérdezte: - Éva, te vagy az…
Aztán visszahanyatlott. Damnát nem tudta, hogy ezek voltak utolsó előtti szavai. Nem tudta visszaidézni azt sem, hogy elővette a telefonját, s talán idegesen és durván a mentőket hívta.
Óráknak tűnt, amíg megérkeztek.
A mentős először talán csak legyinteni akart, hiszen az öreg élet nem sokat ér, még annyi benzint sem, amennyivel eljutottak idáig, teher az már mindenkinek, neki magának is, de Damnát szemébe nézve jobbnak látta, ha a lehetetlent is megpróbálja.
Végig az öregember mellett maradt. A mentőautó lassan zötykölődött a földút göröngyein. Egy nagyobb zökkenőnél pillanatra magához tért, s alig hallhatóan csak annyit mondott: - várj… Aztán örökre elnémult.
Az adminisztráció az embert a születéstől valamivel a halál beállta utánig elkíséri. Damnátnak néhány héten belül már másodszor kellett ugyanannak a lelketlen folyamatnak a stációit végigjárnia.
Már hajnalodott, amire mindennel, legalábbis az azonnali teendőkkel végzett. Szédült az álmosságtól. Önkéntelen mozdulattal is a kávéautomatához lépett, s miközben az aprópénzt kereste, jóindulatúan odalépett hozzá az orvos:
- Szép kort megélt a bácsi. De a szíve, már nem bírta. Érte valami megrázkódtatás az utóbbi napokban? – majd a választ meg sem várva, témát váltott – Haza tud menni? Nekem is lejár a műszakom, egy darabon el tudom vinni…
Miért is ne? Lepakol, aztán bemegy a faluba, hogy elmondja… kinek is? Csak kell szólni valakinek a faluban. Egy ilyen embert csak szeretni lehetett, biztos sokan keserednek neki a hír hallatán.
A kocsit megülte a csend, de ez a hallgatás nem fojtogató, inkább körülölelő volt. A város felől derengett a fény, amikor a doktor kirakta egy útkereszteződésnél. Búcsúzóul kérdezett valamit, amire Damnát önkéntelenül is bólintott: talán azt kérdezte, egyedül is haza tud-e menni.
Újra nekiindult az útnak. Mintha egy ókori mítosz szereplője lett volna, akit az istenek arra ítéltek, hogy végtelenszer megtegye ugyanazt az utat, anélkül azonban, hogy bármit is találna a végén. Mint Sziszifusz, aki örökké csak görgeti maga előtt a követ, egyre fogyó, mégis örökre kitartó erővel, ő is úgy görgette maga előtt élete minden terhét, minden fáradtságát, minden reménytelenségét, de ez, mint a hógolyó, soha nem kopott, mindig csak hízott. De ez a sors, amit viselni kell. Mindig újra kezdeni, értelem és cél nélkül.
Szerencsére nem az eszével, hanem az ösztöneivel ment, így viszonylag hamar elérte a tanyát.
Az ajtó nyitva volt, ahogy hagyta. Pillanatra megrettent attól, a gondolattól, hogy belépjen. Talán ezt érezhették azok a régészek is, akik a fáraó sírboltjába nyitottak utat. Csak egy lépés az élők és a holtak birodalma közötti válaszvonal. Kint még fújt a reggeli szél, kutya ugatott a távolban, bent meg sötét és csend. Ha élt volna még, talán nem mert volna belépni, de már háromszor is el kellett temetnie azt a valamit, amiről addig azt hitte, hogy ő volt: először Vera halálakor, másodszor, amikor újra meglátta az Álomlányt és végül, tegnap éjjel, amikor szinte a kezei között halt meg az öregember.
Bent az öregember szobájában, az asztalfiókban katonás rendben sorakoztak a levelek, mellette külön nylonzacskóba tekerve a hivatalos iratok, s egy kis fadobozkában családi fotók. Legfelül egy fáradt arcú asszony képe volt, abból a kortalan fajtából, aki soha nem öregszik meg, hiszen talán soha sem volt valójában fiatal. Talán ő lehetett a felesége. Anélkül, hogy a többi képet is megnézte volna, visszahajtotta a fedelet. Jobb volt visszazárni a szellemeket. A hivatalos iratokat átfutotta, megjegyezve a legfontosabb adatokat, majd visszagöngyölgette a zacskóba és berakta a táskájába.
Órákig ült mozdulatlanul és gondolattalanul a szobában.
Már magasan járt a nap, amikor kicsit rendbe szedte magát (az alvásvágyat friss vízzel mosva le), s mint egy elátkozott lélek, újra elindult a falu felé.
Ábrám
Az önkormányzatnál egy fiatal lány fogadta. A hivatalos ügyeket gyorsan és tapintatosan intézte, anélkül, hogy megkérdezte volna, hogy ki is ő. Végül megköszönte, hogy szólt, majd köszönésképpen csak annyit mondott: - Évának meg mondja meg, hogy nagyon sajnáljuk, és együtt érzünk vele, s ha máskor nem, majd a temetésre jöjjön haza.
- Éva?
- Persze, hisz maga a férje, nem? – Damnát legszívesebben elmosolyodott volna, de mégsem illett a helyzethez. – Nem, én csak barátja voltam a megboldogultnak. Épp meglátogattam, amikor rosszul lett.
- Ne haragudjon, azt hittem, hogy a férje…
- Nem történt semmi.
- Nem tudja véletlenül a címét? Tudja, írnánk neki. De ha esetleg maga is tudna neki írni, jó lenne. Mégiscsak maga volt mellette, amikor meghalt.
- Azt hiszem, nincs semmi akadálya. – Valójában kevés kedve volt levelet írnia, annak alapján, amit hallott és ennek alapján hozzáképzelt arról a nőről, de eszébe jutott, hogy az öregember milyen szeretettel beszélt róla, s érezte, ennyivel tartozik neki.
Ahogy kilépett a polgármesteri hivatal árnyas hűvöséből, megcsapta a nyármeleg. Le kellett ülnie egy padra. Eszébe jutott, hogy szinte egy életet leélt azóta, hogy utoljára evett és aludt volna. Biztos van valami élelmiszerbolt a közelben, ha nem is valami szupermarket, de előtte… A szemben lévő ház kapuján egy kovácsoltvas-utánzat kereszt volt, s mellette a felirat egy befóliázott kartonpapíron: „Római katolikus plébánia – tessék hosszan csöngetni!”. Az öregember hitt benne, s biztos örülne neki, ha a pap is tudna róla, s ellátná a szükséges dolgokat, temetés meg gyászmise, meg ilyesmi. Talán nyugodtabb lenne, ha Vera temetésén is lett volna pap, nem csak a kiüresedett forma és unalomba kopott szavak. Illetve, lehet, hogy az is csak üres forma, de legalább többet is bele lehetett volna képzelni, mint a rögök kopogása a koporsón. Borzalmas volt. Nem halál, csak elmúlás. De most már tudja, hogy kell a szertartás. Nem azért mert igaz, hanem azért, mert van benne valami kialakult rend, ami segít átélni a csapásokat.
Vannak különös véletlenek az életben, amelyek könnyen új pályára tudják állítani az ember életét. Hogy a plébános éppen otthon volt, s nem valamelyik filiájára tartott éppen, ilyen különös véletlen volt. A plébános, mint pap, minden pillanatban felkészült minden váratlan hírre. Annyi lélek fordult hozzá ügyes-bajos dolgaival, hogy úgy tűnt, nem tud már semmin sem meglepődni. Barátsággal üdvözölte az idegent, s anélkül hogy egy pillanatra is hátat fordított volna neki (hisz tavaly is meggyilkoltak egy plébánost a környéken) hellyel és innivalóval kínálta.
Az udvarias szavakon kívül nem mondott semmit sem: türelmesen várta, mikor tárja elé gondjait a másik. Tapasztalta, hogy egy éppen megnyíló lelket végleg magába lehet zárni egy türelmetlennek érzékelt kérdéssel.
Damnát hálás volt azért, hogy maga választhatja a pillanatot, amikor ki tudja mondani, hogy az öregember az éjjel meghalt.
- Ábrám bácsi? Nyugodjék békében. Nagyon szerettük, szerettem őt.
- Szeretnék neki misét meg temetést vásárolni.
- Nem kell. Az egyházközség egyik legaktívabb tagja volt. Jár ez neki enélkül is.
- De szeretném neki meghálálni, hogy jó volt hozzám. Mindig megfizetem a tartozásaimat. Márpedig úgy érzem, hogy neki rengeteggel tartozom.
- Ön az a fiatalember, aki tegnapelőtt nála aludt?
- Honnan tudja?
- Tegnap szentmise után még nálam maradt egy kicsit beszélgetni. Elmondta, hogy meglátogatta egy fiatalember, aki meghallgatta őt. Elmondhatta önnek az életét, s úgy érezte, hogy kicsit helyreálltak benne a dolgok. Ha nem haragszik… Tényleg meghalt a felesége a múlt héten?
- Igen. Akkor döntöttem úgy, hogy otthagyom az eddigi életemet, s megkeresem azt, amiért érdemes élnem.
- Requesqat in pace. Megtalálta?
- Nem. Azaz, talán igen. Ábrám bácsi mellett egy pillanatra úgy éreztem, hogy ő tudja a titkot, hogy miért érdemes felkelni mindennap és folytatni, akkor is, ha látszólag nincs miért. Azt mondta: minden héten van vasárnap. Nos, én irigyeltem tőle a maga vasárnapját, s elhatároztam, hogy visszajövök hozzá, s megkérdezem, hogy hol lehet az én vasárnapom. Talán valamikor még megvolt, de most már elveszett, s egészen tegnapig el is felejtkeztem róla.
- Ábrám bácsi sokat beszélt önről tegnap. Azt mondta, hogy ha megélte volna, akkor a fia is pont ugyanilyen ember lenne. S megkérdezte, hogy vajon használ-e, ha imádkozik önért, vagy csak árt vele.
Pogány kérdés volt, de azt hiszem megértettem, hogy mire gondolt. Szerencsétlen öreg mindent elvesztett az életében, s néha úgy érezhette, hogy bármit is kér az Istentől annak az ellenkezője teljesül. A maga életében ezt el tudta viselni, de félt, ha valaki másért imádkozna, akkor annak csak rosszat tenne.
Persze ezt úgy is lehet mondani, hogy nem bízott eléggé Isten irgalmasságában, de aki ismerte, tudta, hogy csak feltétel, viszonzás-várás nélkül szerette Istent. Talán még a mennyországra sem gondolt soha életében, csak örült annak, hogy szeretheti Istent, imádkozhat, s van valaki, aki állandóan mellette van. Néha, amikor beszélgettem vele, arra gondoltam, hogy csak vallja az örök életet, de nem hiszi. Elfogadja a tényt, hogy a fizikai halál után folytatódik az élet, de nem várta. Talán könnyebben elfogadta volna a semmit, az ürességet, az ébredés és álom nélküli alvást. Nem azért, mintha nem vágyott volna arra, hogy Isten közelébe legyen, de annyira jó lélek volt, annyira hozzászokott ahhoz, hogy mindent elveszítsen, hogy mindent odaadjon viszonzás nélkül, hogy nem vágyott az örök életre. Annyira szerette Istent és az általa teremtett világot, hogy még az örök életet sem kérte jutalmul. Neki viszonzás nélkül is természetes volt, hogy jónak kell lenni.
Bevallom, néha csodáltam a hitét és arra gondoltam, amire ön is: jó lenne, ha meg tudta volna mondani nekem is, hogy hol lehet az én vasárnapom. Pedig én voltam a pap. Vagy nagyon zavaros volt, amit mondtam?
- Nem, azt hiszem, értem.
- Mondja, katolikus? Úgy értem, megkeresztelték és volt elsőáldozó?
- Igen, de nem mondanám azt, hogy hívő vagyok. Persze, azt sem mondanám, hogy hitetlen vagyok. Egyszerűen nem foglalkoztam Istennel gyermekkorom óta.
- Nincs kedve gyónni? Talán megkönnyebbülne tőle. – Bár nem látszott semmi a papon, ugyanolyan természetességgel kínálta fel a megtérés lehetőségét, mint az előbb egy pohár vizet, belsőleg remegett és fohászkodott, hogy ne riassza el ezt a még denevér-lelket.
Damnát nem akart udvariatlannak tűnni ezzel a kedves emberrel, no meg úgy gondolta, talán az öregember is ezt szeretné. És ki tudja? Olcsóbb, mint egy pszichológus, és hátha valóban segít.
- Kezdhetjük. De kérem, mondja meg, hogy mit kell tennem, mert már nem emlékszem semmire. Le kell térdelnem?
- Ahogy jól esik. Ha gondolja, átmehetünk a gyóntatószékbe, de itt is maradhatunk… Mikor gyónt utoljára?
- Isten tudja, – majd eszébe jutott, hogy talán nem pont ezt a kifejezést kellett volna használnia – bocsánat, csak a megszokás…
- Nem tesz semmit, remélem ez a mondata lesz a legsúlyosabb bűne… – mosolygott rá a pap. Maradjunk itt, vagy menjünk át a gyóntatószékbe?
Damnátnak eszébe jutott, hogy előző nap milyen jól esett neki bemennie a templomba: - Ha lehet, menjünk inkább át. Tudom, nem számít, de valahogy úgy érzem, hogy csak ott lesz teljes a szertartás. Talán a hely szelleme.
Várta a megkönnyebbülést, ahogy sorolta a bűneit, de nem érzett semmit. Persze jó volt kimondani azokat az életcserepeket, amiket eleddig csak magában hordozott, de nem érzett semmi megkönnyebbülést, amit alig bevallva magának, várt. Miközben beszélt, korholta is magát: hogy képzelhette, hogy történni fog valami. De legalább ezt is megpróbálta. Egy újabb bezáruló kapu. Vagy egy csepp bor, amit az ember meghalt barátja kedvéért a földre csöppent, pogány szokás szerint.
Később nem tudta felidézni, hogy pontosan mi is történt.
Befejezte, a pap elmorzsolt néhány kegyes szót, úgy tett, mintha figyelne, de valójában csak sajgó térdeit fájlalta. Aztán a pap hangja megerősödött, mintha hirtelen más emberré vált volna: „És én feloldozlak téged, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében!” – és a rács túloldalán keresztet rajzolt felé a levegőben. Nem akart hinni benne, legfeljebb, mint egy ingyen pszichiáterben, de mégis valami furcsát érzett. Mintha valami átjárta volna, mintha lebegni kezdett volna. Ebben a pillanatban egy furcsa, kitekeredett, perverz gondolat ötlött fel benne…
Olyan boldogság töltötte el, mint talán egyszer életében: amikor az Álomlány először nézett a szemébe és csókolta meg – de amíg az a pillanat felkavarta, darabokra tépte és újra összerakta, addig most a boldogsághoz csak a végtelen béke és nyugalom társult.
Legszívesebben nevetett volna, mint egy részeg, s csak azt a szót ismételgette volna, hogy béke, béke, béke, s sajnálta, hogy felnőttségtudata nem engedi meg ezt. Béke, béke, béke – ahogyan aznap éjszaka azt szerette volna hajtogatni, hogy szeretlek, szeretlek, szeretlek. Nem a megtérés pillanata volt ez, hanem a boldogságé. Ha bárki megkérdezte volna, nem mondta volna azt, hogy mostantól kezdve keresztény, hívő, akinek személyes isten-élménye van – de vágyódott arra, hogy újra átélje ezt a pillanatot. Nem tudta, de nem is akarta megtudni, hogy ez a boldogság önhipnózis, vagy isteni csoda. Nem számít. A hitnek nem pont az a lényege, hogy nem vágyik bizonyosságra, elég neki a remény is. Csak az élt benne, hogy megtalálta, igaz más formában, mint ahogy el tudta volna képzelni eleddig, azt a boldogságot, amit keresett az Álomlányban, vagy amiért megpróbált visszatérni az öregemberhez.
- …az elégtétel. Igen. Egy életről kell, hogy szóljon. Akkor legyen ez: valakinek add tovább a reményt, amit Ábrám bácsitól tanultál. Fiam, hogy is hívnak?
- Hivatalosan Damnátnak, de jobban szeretném, ha Ábrámnak szólítana. Tudja, arra gondoltam, hogy Damnátként megpróbáltam a saját utamat járni, a saját utamon keresni a jót és a boldogságot. Nem sikerült. De Ábrám bácsi mutatott nekem valamit, ami több, ami értékesebb, pedig egy napig sem ismertem. Most nevet akarok változtatni, mert azon az úton akarok járni, amin ő is. Talán, ha ugyanúgy hívnak, akkor könnyebb lesz úgy és azért élnem, ahogyan ő élt. Azt akarom, hogy szűnjön meg minden, ami eddig voltam és valami jobb, valami szebb kezdődjön el.
- Nos, Ábrám fiam, menj békével, őrizd meg és keresd lelked nyugalmát, s lelj vigasztalást Isten szeretetében!
Tetszett!