BELÉPÉS
REGISZTRÁCIÓ
Legfrissebb történetek:
Két tinédzser lány ismerkedése az erotikus birkózás világával. FIGYELEM! A történetet, jobb híján,...
Van egy könyv, aminek ugyanez a címe: Stepbrother Dearest. Nem könyvajánlót írok, hanem egy...
(szex, erotikus kannibalizmus) -Bob! -Igen kicsim? -Mmm..nem érdekes. -Mi nem érdekes? -Gondoltál...
(Szex, halál) GYALOG ÜTI A FUTÓT, E5 Elda idegesen mosolyogva nézte ahogy William a négyzetének...
A vég kezdete - mint a legtöbb fontos dolog az életben - a szenvedély pillanatában hirtelen...
Legnépszerűbb írások:
pff
Barbara, Kedves! A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor határoztam el,...
Legnépszerűbb szerzők:

Élettánc – a tér. 02

Folyóvár

Éjfél jóval elmúlt, amikor megérkeztek. A buszpályaudvart már bezárták éjszakára, s Damnátnak eszébe jutott, hogy nem tud hová menni. Nem volt kedve a pályaudvaron is próbálkozni: emlékezett rá, hogy azt éjszakánként mindig megszállják a hajléktalanok, s ő politikailag meglehetősen inkorrekt módon nem akart közöttük éjszakázni. Különben is, ha le is tudná győzni a viszolygását attól a szúrós szagtól, ami ilyenkor megszállja a várótermet, reménytelen lenne ott ilyenkor üres padot vagy bármi más alvóhelyet találni.
Szerencsére jól ismerte Folyóvárat: pár évig itt tanult, ide kötötték a boldog főiskolás évek, s tudta, a folyóparton és a szigeten csendes parkok terülnek el. Csak keresztül kell mennie a belvároson, talán csak húsz-harminc perc.
A főutcán azonban kicsit lassított. Minden annyira megváltozott, hogy szinte rá sem ismert. A kopottas aszfaltot feltörték, helyette műkövet raktak le, s ha nem lett volna éjszaka, még talán azt is kivehette volna, hogy a színes műkövekből milyen ábra áll össze.
A régi kis üzletek mind bezártak. Érezte, hiába keresné azt az öreg, talán még a világháború előtti időkből itt maradt fényképészmestert, aki régimódi masináját percekig állítgatva, azt a jó igazolványképet készítette róla. Hosszú ideig igazgatta a vállait, a fejtartását. Látszott rajta, hogy Michelangelo sem állította be nagyobb gonddal a modelljeit, mint ez a bácsi, furcsa, fakult csokornyakkendőjében. Már a házat sem tudta beazonosítani. Régen könnyen fel lehetett ismerni, mert az utcán egy üvegvitrinben kiállította a legjobban sikerült fotókat. Esküvői képek, ballagó diákok, keresztelők, író-olvasó találkozókra a városba érkezett hírességek… Hírességek: használja még valaki ezt a szót, vagy csak sztárok és celebek vannak forgalomban? Mint cseppben a tenger, azokban a fotókban benne volt az a világ, ami már végérvényesen eltűnt, mint az ő fiatalsága. A régi polgári világ, ami a kommunizmus éveiben még nyomokban érződött a belvárosi házak zárt ajtajai mögött, az öregurak nyakkendőkötésében, az öregasszonyok mozdulataiban, ahogy megfogták a kávéscsészét, a templomok ódon idő illatában, cizellált szivartárcákban, hiányos ezüst étkészletben… A régi világ, ami lassanként feloldódott, hogy a piacgazdaságban legfeljebb reklámfotók meghamisult képeiben köszönjön vissza.
Az órásnak nem volt ilyen szerencséje, ő még régebben, mikor itt élt, bezárta a boltot. Először egy öreg házaspár működtette a pár négyzetméteres üzletet. A nevükre nem emlékezett már, csak arra, hogy valami furcsa, németes hangzása volt. Emlékezett, még a gólyatáborban törte össze az óráját, egy átvadult éjszakán (– hogy is hívták azt a lányt, akit tánc közben a vállára dobott? – abban a pillanatban ő volt a legfontosabb az életében, a legbiztosabb pont, de már sem a nevére, sem az arcára nem emlékszik, csak arra, milyen jó volt ölelni és milyen kemények voltak a mellei), s mert az üzlet útba esett, betért hozzájuk újat venni. A bácsi olyan nagyon idegenszerűen képezte a szavakat, néha alig értette, amikor azt mondta:
- Fiátálember, ne elemes órát vegyen. Vegyen mechánikust, áz jó örökre, há vigyázzá. Áztát gondozni kell, simogátni, mint áz egy kicsi állátot.
Most már sajnálja, hogy nem hallgatott rá: elemes órát vett, igaz, nem túl drágán, de persze félévente mindig elromlott. Olyankor persze mindig betért az üzletbe, s a bácsi kicsit elszöszmötölve megjavította. Fizetségül csupán végig kellett hallgatnia méltatlankodását a modern óraipar hanyatlásáról. Aztán egyik nap hiába kereste, csak egy kis cédulát talált a kirakatban, hogy haláleset miatt az üzletet az özvegye vette át. Később, talán egy év múlva, mikor újra vissza akart menni, már ő is eladta a boltot, s a helyén egy elegáns óraszalon nyílt. Az eladó vagy nem tudta, vagy nem akarta megmondani, hogy mi történt az előző tulajdonossal. Nem volt hajlandó átvenni javításra az órát, azt mondta, az többe kerülne, mint újat venni, s rábeszélte egy svájci kronométer megvásárlására. Ma már ez az óraszalon is bezárt.
Ott volt az önkiszolgáló étterem, ahol minden nap csontlevest és grízes tésztát evett, hiszen a húspénze éppen csak erre volt elég - átadta helyét egy amerikai stílusú gyorsétkezdének. Emlékezett a hajléktalanoknál alig jobban élő munkásokra és nyugdíjasokra, akikkel együtt ebédelt, az ő arcukban legalább fáradtság volt, de az is emberibb volt, mint a jelen idejű világ: most már csak üres arcú fiatalok ültek ott, és bamba képpel majszolták a szendvicseket.
Csüggedten hagyta ott a belvárost: ez már nem emlékeztette őt arra a helyre, ahol évfolyamtársaival boldogan múlatta a diákéveket.
S még egy furcsaság: a város kihalt volt. Régente éjféltől hajnalig nem lehetett úgy keresztül menni a főutcán, hogy legalább két mulatozó diákcsoporttal ne találkozott volna az ember, s legalább minden negyedik padon ne ült volna egy szerelmespár. Ma, meg mint a halottak városa. A kísérteties hatást csak fokozták az ablakokon táncoló tarka monitorfények és a bankok üvegfalain kiszűrődő fémes fényszennyezés.
Talán csak a park maradt a régi. Igaz, a műkőből készült szocreál padok helyett már kovácsoltvas utánzatok őrizték az éjszakát, de a legtöbbnek ugyanúgy hiányzott egy-két deszkája, mint régen. A virágok talán tarkábbak lettek, a fák kicsit megnőttek, de a parkban álló női akt egy napot sem öregedett azóta, hogy utoljára jött ki ide tételeket magolni.
Későn vette észre, hogy nincs egyedül a parkban. A lámpafénysugarától kicsit távolabb, egy fa árnyékában szeme sarkából egy kis mozgást érzékelt. Önkéntelenül is odakapta a fejét, de a következő pillanatban már tisztában volt azzal, hogy ez semmiféle veszélyt nem jelenhet a számára: csupán egy pár csókolódzott. Bár valószínűleg, akkor sem észlelték volna, ha hangos csattogással, énekelve megy el mellettük, inkább csendben visszafordult.
Nem láttak, nem hallottak semmit. A fiú a hátát a pad támlájának vetette, a lány az ölében vele szemben ült, lábaival átölelve a fiú derekát, karja a fiú nyakában, a fiúé a lány blúza alatt fogta át, ajkaik egy pillanatra sem váltak el egymástól. Aztán a lány lassan kigombolta a fiú ingét, s anélkül, hogy a saját blúzát levette volna, kibújt a melltartójából, félredobta a földre, s immár a bőr simult a bőrhöz. Olyanok voltak, mint egy megelevenedett Rodin szobor.
Igazi holdfénytánc volt, amit a park magányában műveltek. Damnát nem értette a szenvedélyt, ami mozgatta őket. Amikor egy pillanatra újra feléjük nézett, először azt hitte, hogy csak egy testet lát, olyan szorosan egyesültek az ölelésben, s mintha szívdobbanásuk ütemére, alig észrevehetően ringatták volna egymást. Biztos, ha az utcán látta volna a lányt vagy a fiút, nem figyelt volna fel rájuk, de így a szenvedélyes szerelem szobrai is lehettek volna. Hirtelen kínzó irigység szállta meg, hogy ő nem lehet része ennek a tökéletesnek tűnő szerelem-közösségnek. Legszívesebben visszarohant, s rájuk kiabált volna, hogy hagyják abba, hogyan lehetnek ilyen boldogok. Egy pillanatra mintha kívülről látta volna magát, s értetlenül nézte saját gyűlöletét, ahogy legszívesebben elpusztította volna végleg azt a boldogságot, amit ő maga soha nem élhetett át. Igen, szíve szerint erőszakkal, cselvetéssel vagy bármi más módon elválasztotta volna egymástól azt a két embert.  De nem tette: inkább csak a tompa ürességbe merült, amikor arra gondolt, hogy eltekintve attól az egyetlen forró szerelmes éjszakától, ő soha nem érezte át ezt a szenvedélyt, vagy legalább valami hasonlót. Vagy talán még akkor sem? Szerette Verát, de most nem tudott volna visszaemlékezni, vagy inkább nem akarta feltenni magának a kérdést, félve a választól, hogy valaha is csókolóztak-e ilyen szenvedéllyel. De annak sem tudta idejét, hogy mikor beszélgettek volna bármi másról, mint pénzről, munkáról, autóról, lakásról, ismerősökről vagy a nyaralásról. Most, hogy Vera ilyen megdöbbentő váratlansággal meghalt, nevetségesen feleslegesnek tűntek ezek, akkor oly fontosnak tűnő dolgok.
A szoborral szemben, aki szinte egyedül nem változott meg a városban, keresett egy aránylag ép padot, s összehúzódva leült rá. Nehezen tudta kiverni a fejéből azt a párt. Legalább egyikkőjüknek nézte volna meg az arcát. Nem tudott, nem emlékezni rájuk, csak arra a földöntúli arckifejezésre, amit viseltek.
Eszébe jutott, hogy jó lenne imádkozni, úgy ahogy az asszonyok is tették a templomban, néhány órával azelőtt. Nem hitt abban, amit Péter mondott, hogy valaki is meghallja, de nem lett volna rossz, valami primitív ritmussal, mint egy imádság, pihentetni az agyát, hogy ne gondoljon semmi felkavaróra.
Nem tudott jobbat kitalálni, elkezdte felsorolni, maga elé duruzsolva a hangokat, személyi azonosító adatait: igazolványszám, TB szám, adószám, bankszámlaszám, PIN-kódok, jelszavak…

Búcsú Folyóvártól – Vörös Róka

Damnát üres alvásból ébredt reggel, gémberedett tagokkal. Kissé szédült, amikor az előző nap összevisszaságára gondolt: a temetésre, a beszélgetésre Péterrel, a templomi közjátékra, a szerelmeskedő párra a parkban és az elhatározásra, hogy megkeresi a névnélküli lányt, akivel egyszer átélt valami mocskos, mégis csodálatos dolgot. Valamit, ami talán kicsit hasonlít ahhoz, aminek előző éjszaka tanúja volt.
A reggeli fényben őrültségnek tűnt az egész ötlet, a múltkutatás, de még nappali ésszel sem tudott jobbat kitalálni. Csak azt tudta, hogy ha valahol, akkor Csillagváron kell kezdenie a keresést.
Szívesen maradt volna Folyóváron, de tudta, hiába: nem tudja visszaforgatni az idő kerekét. Egyedül a szobor nem változott meg azóta, hogy itt élt. Ugyanolyan, kissé kihívó szemmel néz a sétálókra, feltárva teljes meztelenségét. Az ő hajában az ősz szálak egyre jobban gyarapodtak, de a szobor a reggeli napfényben ugyanolyan fehéren vakított, mint tíz vagy húsz évvel ezelőtt, ugyanúgy, ahogy tíz év múlva is fog, ha nem jönnek festékszórós fiatalok, akik képtelenek elviselni, hogy valami szép és mocsoktalan legyen. Akik nem rosszabbak valójában, mint ez az egész mai világ. Szerencsés lehet az a nő, akit a szobrász ilyen tökéletes formába öntött. Lehet, hogy azóta ő is megöregedett, lehet, hogy magányos, lehet, hogy szépségét az élet már régen elcsúfította, de ha kijön ebbe a parkba, találkozhat örökké tartó fiatalságával. Ő már nem. Vera meghalt, s soha többet nem fogja élvezni a fiatalság bolondos szerelmét és merészségét.


Emlékezett, a kedvenc évfolyamtársnőjével, Vízitündérrel is mindig ez előtt a szobor előtt találkoztak. Vízitündérnek talán nem volt olyan boldogságtól sugárzó az arca, mint a szobornak, de a hideg napokon soha nem a padot választotta, hanem Damnát ölébe ült, s átölelve a nyakát, beszélgettek. Nem volt ez szerelem, nem „úgy” ült oda, de ahogy ölében tartotta, egymást átölelve, teljesen megnyíltak egymás előtt, s legtitkosabb gondolataikat is meg tudták beszélni. Tetszetős, de tartalmatlan szavakkal azt mondogatták, több mint barátság, kevesebb, mint szerelem. Annyi év után rájött, el kellett telnie tucatnyi évnek, hogy rájöjjön: ő volt az utolsó igazi barátja az életben, - talán Pétert kivéve, de az ő világa valahol mindig idegen maradt. Vízitündérrel éppen akkor fordultak át a tízes évekből a kettővel kezdődőkbe, ebben a kapcsolatban még a kamaszkor íze érződött. Amikor a barátságságot nem mérgezi az érdek, nem tompítja a napi robot, s a mikor a szexualitás még csak ízesít, de nem határozza meg a lényeget. Amikor még nyomokban él az a naiv elképzelés, hogy lehet boldog az ember, megtalálhatja a boldogságot és a szeretet-szerelem nem csak a Karácsony-Bálint nap között értelmezhető kifejezéspár.
Nem tudta még akkor, hogy mennyit jelent neki ez a lány, s mikor utolsó közös napjukon egy üveg pezsgővel elbúcsúztatták a múlt időt, még nem tudta, hogy később mennyire fog hiányozni.
Akkor ittak először és utoljára alkoholt. A lány kollégiumi szobájában kezdték a délutánt, de a morcos szobatársnők, akik még nem voltak túl az utolsó vizsgáikon, kiparancsolták őket. Egy takaróval és a pezsgő maradékival kiültek a kolesz hátsó teraszára, nézték egymást és a vén folyót, s valami olyasmit éreztek, amit boldogságnak is lehetne nevezni – pedig tudták, hogy az utolsó perceiket töltik együtt. Az egyik szobatársnőt bánthatta a lelkiismeret, utánuk jött szólni, hogy ha akarnak, visszajöhetnek, de akkor már a világ minden kincsiért se mentek volna vissza – de megkérték, csináljon róluk egy fotót. A képet később sokáig a tárcájában hordta, maga sem tudta miért. Pedig nem volt rajta semmi különös: egy nevető, göndör hajú lányt átkarol egy fiatalember, mindketten egy piros pokrócon ülnek egy diákszállás teraszán. Olyan fotó, amilyenből ezer készül naponta, mégis, neki, talán nekik, az élet megismételhetetlen pillanatát jelenti, amivel búcsúztak a fiatalságtól.
Vízitündért utoljára három éve látta egy fogadáson. Pasztellszínű kosztümöt viselt, fényképes kitűzőt, s sminkje páncélja mögé bújva el tudta titkolni minden érzelmét, mint egy panoptikumbeli viaszbaba. Damnát megpróbált beszélni vele, de Folyóvárról már csak a különböző karriert befutott évfolyamtársai jutottak eszébe („hogy van az, hogy ő is többre vitte, mint pedig se okosabb, se szorgalmasabb nem volt nálunk, szóval, hogy is van ez, Damnát?”), s nem emlékezett arra, hogy bármilyen park is lett volna a városban. Elképzelhetetlen volt, hogy egykor ennek a nőnek a húsát érezte egykor a karjaiban és az ölében. Lelkét pedig lelkében.
Damnát önkéntelenül is odalépett a szoborhoz, s megsimogatta az arcát. Bőrsima márvány volt. A kő érintése felidézte mindegyik nőnek az arcát és bőrét, akit valaha szeretett.
A pályaudvarra menet látta, hogy a főutca benépesült, de a nappali fényben még idegenebbnek tűnt. Éjjel még valahogy bele tudta képzelni ifjúsága helyszíneit, de a könyörtelen nappali fény véget vetett minden álmodozásnak.
Az állomáson felszállt az első csillagvári vonatra. Személyvonat volt, abból a fajtából, amely minden állomáson és állomáshelyen megáll, ami három egymás mögé kapcsolt kocsiból áll, csak valami véletlen folytán kímélhették meg az egymást követő vasúti reformok, de legalább azonnal indult. Ha minden igaz, kora délután már megérkezik, s akkor megkezdheti nyomozását a névtelen lány után, akinek igazából már az arcára sem emlékezett, csak a belőle áradó szenvedélyre.
A vonat kis falvakon ment keresztül, melyekről Damnát még sohasem hallott. Eddig valahányszor vonatra ült, mindig olvasott, készült a tárgyalásokra, beszélgetett a kollegáival, esetleg aludt, de sohasem vette a fáradtságot, hogy kinézzen az ablakon.
2 perc 35 másodperc. Ennyi idő volt, amíg a vonat, fel és leszállással keresztül ment egy Erdőmélye nevű falucskán. Mennyit számít egy ember életében 2 perc 35 másodperc? Mégis, csak ennyi kellett ahhoz, hogy keresztülmenjen ezen a falun. Soha nem fog visszatérni, s lehet, ha máskor vonatra ül, észre sem veszi. Mégis, néhány tucat embernek, vagy talán száznak ez a két és fél perc alatt keresztülszáguldható falu jelenti majdnem az egész életet. Itt születnek, itt járnak iskolába  amíg nem körzetesítik, itt dolgoznak – vagy itt veszik fel a munkanélküli segélyt, házasodnak, szerelmeskednek, nemzenek gyermekeket, öregednek, s halnak meg, hogy a falu temetőjében elássák őket, a fiatalok itt nézik elvágyódva a vonatot, s egyszer innen indulnak el, hogy vigyék valamire. Hogy soha ne térjenek vissza.
Eszébe jutott egy régi mondás, amit valamikor régen Vízitündér mondott neki: Öreg házban kígyó lakik. Nem értette, csak nevetett. De Vízitündér elmagyarázta neki: minden háznak, amiben már nemzedékek óta élnek az emberek, megvan a maga regénye. Az ott élt és halt nemzedékek minden regénye beleívódott a falakba. Amit nem ismernek az újgazdagok, akik megvásárolnak egy öreg házat, hogy ledózerolják, kivágják előtte a diófákat, s az üres telken mediterrán típusú épületet húznak fel. Az ilyen helyről menekülnek a kígyók, mert ott már nem lakik élet, legfeljebb létezés. A kígyók: nem az álnokság, hanem az ősi tudás képviselői.
A sínek mellet elfutó házakban vajon milyen emberek élhetnek? Mit élhetett át az a keserű arcú öregasszony, aki éppen most lépett a ki házból? Él-e még a férje, vannak-e gyerekei, unokái, örül-e reggelente, hogy még él, vagy minden nap csak újabb tehertétel a számára?
Damnát valami hihetetlen vágyat érzett arra, hogy leugorjon a vonatról, s meglátogassa azt az öregasszonyt, megkérje, hogy mesélje el az életét. Mesélje el minden ráncnak a történetét az arcán, mesélje el örömeit és bánatait. Mesélje el, hogy érdemes-e? 
De a vonatablakból már tovatűnt a falu, minden megélt és el nem mondott meséjével együtt.
Emlékezetében megjelent egy arc. Egy nő arca, akinek valójában nem volt arca. Felejthető, egyszer használatos nő arca. Papír zsebkendő kor és papír zsebkendő emberek, ahogy Bradbury mondta. Volt tisztességes neve is, de mindenki csak Vörös Rókának hívta. Haját vöröses-narancssárgás árnyalatra festette, kihívóan öltözködött, vörös sáljától egészen gusztustalanul csillogó papucsáig, s Damnát számára visszataszító módon dörgölődzött minden férfihoz. Szeretetért, ajándékokért, protekcióért, karrierért, talán még ő maga sem tudta.
Ami hiányzott a testmagasságából, azt hangerővel és kihívással pótolta. Ha megadatott neki, hogy öt percig egyfolytában beszéljen, legalább kétszer tett olyan kijelentéseket, melyek a „ne paráználkodj!” parancsolattal ütköztek.
Damnát szinte fizikai undort érzett vele szemben. A Vörös Róka természetesen ezt úgy értelmezte, hogy csak azért veti meg, mert nem hajlandó vele lefeküdni. Egyszer egy nagyobb társaságban üresfejű, kifestett senkinek nevezte a nőt. Nem nagy poén, maga is tudta, de egyszer a Vörös Róka is meghallotta, s az óta gyűlölte a férfit. Ez volt az első igazi érzelem, amit a szemében látott. Ha csak tehette, gáncsolta rágalmazta, nevetségessé tette. Damnát csak nevetett rajta, s csak annyit mondott, ha a dörgölődző cicó egyszer kutyát lát, rögtön fújni kezd.
Eddig soha nem bántotta, hogy ezt mondta az asszonyról, legfeljebb csak az, hogy nem jutott eszébe még gunyorosabb, találóbb és fájdalmasabb jelző.
Most mégis rátört a lelkiismeret furdalás: miért nem akarta sohasem megismerni azt a nőt? Miért elégedett meg azzal, hogy csak Vörös Rókaként emlegette, visszataszítónak tűnő magatartása alatt miért nem akarta megkeresni az okokat? Vajon mi lett volna, ha egyszer az életben őszintén és egyenesen rákérdezett volna: ki vagy? Mi bánt? Miért rejtőzködsz magad elől? Még akkor is, ha tudta, hogy annak a nőnek lételeme a hazugság, soha nem volt még őszinte se magához, se azokhoz, akikről úgy gondolta, hogy szereti őket.
Miért vált ilyenné ez a nő? Volt-e csalódással végződő nagy szerelme az életben, vagy még ennyi sem jutott neki? Nem valamilyen lelki sérülést vagy kisebbrendűségi érzést akart-e ellensúlyozni túljátszott hódító szerepével? Volt-e valakinek valaha is fontos az életben, vagy mindenki csak kedvelt játékszernek tekintette, amivel ideig-óráig jól el lehet szórakozni? Miért nem ült le vele, akárcsak egyszer is őszintén beszélgetni? Miért volt olyan nagyképű vele szemben, elbújva saját vélt erkölcsi és szellemi felsőbbrendűségének kényelmes tudata mögé?
Egyáltalán, hogyan veheti bárki is magának a jogot, hogy a másikról ilyen vagy olyan véleményt alkosson? De, ha nem alkot véleményt, hogyan tudja megérteni? Mi a jobb: lenézni a másikat, vagy érdektelennek maradni?
Hány éve is volt ez? Öt? Tíz? Mi lehet vele? Már akkor is túl volt első virágzásán, válhatott-e mássá, mint egy túlfestett öregedő, és a környezete által a háta mögött folyamatosan kigúnyolt macskává?
Damnát, ha visszagondolt saját életére, unalmasnak tartotta – mégis volt benne pár pillanat, amiről csak azt tudta mondani: csoda volt. Olyan pillanat, amire érdemes visszagondolni, amikor a halál angyala bekopogtat, amiről, ha lenne művészi tehetsége, verset írna vagy zenét szerezne. Nem hitte, hanem tudta: Vörös Róka életében soha nem volt ilyen. Neki a szerelem csak szex, a csók csak technikai kérdés volt. Jobb esetben. Bármilyen erősnek, magabiztosnak, hódítónak, férfifalónak akarta magát mutatni, akárhány zsákmánya és áldozata is volt, ez az apróság, amire nincs jobb szó, mint a csoda, a kilépés ebből a világból, soha nem volt az övé. Vagy ez is csak önámítás, valami fennhéjázó felsőbbrendűség-tudata, az a bizonyos paraszt-gőgje annak, aki mindig is sikertelen volt, minden téren, de valami irracionális indokot kell találnia ahhoz, hogy ne kelljen szégyenkezni a Siker előtt? Vajon létezik egyáltalán az a csoda, ami túlmutat a hús primitív szexuális ösztönein?
Fáradt volt ahhoz, hogy ezeken a kérdéseken rágódjon. Egyszerűbb volt, csak bámulni az eltünedező világot.
- Légy boldog, Vörös Róka, és találd meg azt, akit te is boldoggá tehetsz… Csak könyörgöm, kicsit nézzél ki normálisabban. - mondta a vonatablakból elsuhanó tájnak. – S ha még tudsz, kérlek, bocsáss meg nekem. Te nyertél.

Emléktemető

Már csak pár lépés és meglátja a kertvendéglőt, ahol azt a bűnös-bűvös éjszakát eltöltötte. Szíve a torkában dobogott, majd szétrobbantotta a mellkasát. Buta érzés volt, mégis arra kellett gondolnia, hogy milyen egyszerű lenne minden, ha most hirtelen szívinfarktust kapna. De nincs olyan szerencséje.
Tudta, hogy a hely nem lesz ugyanaz, mint egyszer, ahogy az emlékeiben derengett, mégis valahol élt benne a gondolat, hogy az a hely nem változhatott meg, minden fűszál és minden virág ugyanúgy áll, mint akkor éjjel, a placc közepén még most is ott várja a lány… Úgy, mint amikor utoljára itt járt. Irracionális gondolat, hogy nem vagyunk hajlandóak tudomásul venni az idő múlását, régi szerelmeinket és a helyeket, ahol boldogok voltunk változatlannak képzeljük.
A gyep gondozatlan volt, tele műanyag- és papírszeméttel. Aznap éjjel a lánnyal a földön feküdtek nem volt ágyuk, s csak egymás testével takaróztak. Lehetséges, hogy akkor is ugyanilyen szemétben feküdtek? Lehet, hogy csak a vágy varázsában nem vették észre, milyen mocsokban voltak?
Akkor is ilyenek voltak a fák, ha a fák és a virágok el is tünedeztek. De az emberek… Úgy tűnt, mintha akkor többen lettek volna itt. Akkor a parkoló tele volt autókkal és motoros fiatalokkal. Egy fának támaszkodott, s úgy nézte az eléje táruló látványt. A nyíratlan, buján növő bokrokon túl a bezárt vendéglőt. Még mindig a törzsre dőlve lassacskán lecsúszott a földre, térdére dőlt, s keservesen sírni kezdett. Vera váratlan halála túl nagy csapás volt ahhoz, hogy sírni tudjon, de most nem tudta visszafojtani. Kamaszkora óta nem sírt. Nem akart és nem tudott. Érezte, most már nincs tovább. Az utolsó húr is elpattant, nem jön már más, csak az a bizonyos többi, a néma csend.
De nem lehet, hogy ez legyen a vége. Csak kell tudnia valakinek, hogy hol lehet az a lány. A szerelmek soha nem halnak meg. Minden szerelmet végig kell élni: egy szerelem, ha igaz véget érhet, de nem múlhat el csak úgy. Ami csak úgy magától elmúlik az más: szex, erotika, flört, sőt talán még barátság is lehet, de a szerelem az más. Ha nem élik meg a teljességét, az első pillantástól az utolsó találkozóig, akkor olyan sebbé válik, ami az élettel múlik csak el. Lehet, hogy néha úgy tűnik, hogy egyszerűbb lenne kiszállni, nem találkozni, nem beszélni, nem sms-ezni, e-mailezni vagy csetelni a másiknak, de ez csak a látszólag könnyebb megoldás – mert akkor meghal a lélek. Ezért ki kell mondani a szavakat, át kell ölelni a derekat, ha van csókra váró száj, meg kell csókolni, legalább még egyszer, utoljára, s ha elkerülhetetlenül megérkezik a fájdalom, annak is meg van a maga vendégjoga az életben. Legyen szép halála a szerelemnek. Persze rondán is elpusztulhat, féltékenységben, vagy bosszúvágyban. Ez a szerelem azonban más. Szerelem volt, mert annak kellett lennie, hogy legalább egy igazi érzés legyen az életében, mert nem múlt el és kell, hogy valahogy befejeződjön, hogy ezzel az életével együtt ezt az aktát is le tudja zárni.
Az a lány nem maradhat névtelen: nem hallhat meg addig, amíg nem tudja meg a nevét, és nem látja meg nappali fényben is az arcát.
Nem adhatja fel, bár minden reménytelenséget sugárzott. A régi ifjúsági park, ami megpróbált diszkóként megmaradni, egy kis kertvendéglővel kiegészítve, ma már romokban hevert, éppen úgy, mint az élete. Csak szemét, mocsok és üresség mindenütt. És két, ölelkező test nyoma a kiszáradt fűben, a nyom, amit csak ő lát.
Ahogy aznap reggel. A szenvedély verejtékétől meghajolt fű még őrizte a lány vállának, szétfeszülő karjainak, ölelő combjainak emlékét… Aki arra járt másnap, talán fel sem figyelt arra, hogy merre, hogyan és miért hajolnak a fűszálak.
Aznap reggel is úgy állt ott, csak nézte a gyepet és a lányt, ahogy lassan belebújt könnyű, gyűrött és immár koszos nyári ruhájába, ahogy még egyszer rápillanthatott kislányos melleire. Nem bírt megszólalni, csak némán nézett a lány után, ahogy könnyű, ruganyos, táncos lépteivel, az átélt szenvedély kábulatával ellibbent az ismeretlenbe. Nem néztek egymásra, némán lesütötték szemüket, a szennyes, gyűlöletes, szégyellnivaló mégis vadítóan boldog bűn súlya alatt. Nem néztek egymásra, nem szóltak egymáshoz. Damnátnak önkéntelenül még most is el kellett mosolyodnia, amikor arra gondolt, akkor milyen gyorsan és rafináltan bújt ki a lány a melltartójából, s most pedig milyen akkurátusan vette vissza… Mintha abban, hogy hogyan kell csábosan levennie, nagyobb gyakorlata lenne, mint az öltözésben, pedig ez matematikai képtelenségnek tűnik.
Csak elváltak, befejezetlenül hagyva azt a valamit, azt a csodát, talán, szerelmet, amit aznap éjjel átéltek.
Kell valaki, akitől segítséget kérhet…

Automaták

A nő éppen a számítógép előtt ült, amikor csengett a telefon. Kicsit bosszús volt, mint mindig, ha megakasztják a munkában, de megpróbált kedvesnek tűnni a telefonba (általában sikerülni szokott). A másik azonban megelőzte:
- Glinda, te vagy az?
Azonnal felismerte a hangot, bár már nagyon régóta nem halotta.
- Hol vagy?
- Itt, Csillagváron. Ráérsz ma este?
- Elrendezem a családot, aztán, nyolckor találkozhatunk. Hol?
- A szokott helyen. Várlak. Gyere el.
- Ott leszek.
Damnát letette a kagylót. Túlzás lenne azt állítani, hogy örült, mikor Glinda igent mondott az esti találkozásra, talán jobb lett volna egyedül tölteni az időt, de mindenképpen nyugalom töltötte el: ez is csak remény volt, valamilyen formában. Bárki kérdezte volna, hogy mi köti össze Glindával, nem tudott volna felelni.
Az asszony néhány évvel idősebb volt Damnátnál. Nem tartozott azok közé a nők közé, akik még negyvenes éveik végén is őrzik kislányos alakjukat, de volt benne valami abból az örök szépségből, ami soha nem múlik el. Arcának és testének furcsa, hosszúkás vonalai egy mesebeli tündérre emlékeztették Damnátot. Legjobban azonban a szemei ragadták meg: nem mesebeli nagy és mély szemek voltak, hanem fiatalosak, amik mindig frissen és érdeklődéssel telve néztek a világba. Tündérszemei voltak, amik mindig képesek voltak a valóság mögött meglátni a dolgokban rejlő csodát.
Ha rákérdeztek volna, egyikőjük sem tudta volna megmondani, hogy mikor és hogyan kezdődött el a kapcsolatuk. Ha egymás városában jártak, mindig megkeresték egymást, elmentek moziba vagy vacsorázni, egy kicsit sétáltak, vettek egy-egy üveg italt, persze a férfinél soha nem volt dugóhúzó, így parkok kapujának sarokvasán, kandeláberek oldalán kellett lepattintania a dugót, persze ezzel mindig elvágta a kezét – mondhatni már ez is hagyomány volt. Lehet, hogy egyikük éppen leszokóban volt a dohányzásról, mégis, az ilyen estéken elszívtak egy-egy doboz cigit. Megbeszéltek mindent, szembenéztek saját tehetelenségeikkel és legmélyebb félelmeikkel, aztán Damnát régimódi szokás szerint kezet csókolt és elköszöntek egymástól.
Egyszerű színjáték volt, nem a szokásos férfi–nő játszadozás, hanem annál valami sokkal mélyebb, de mindenképpen más, mint a szerelem, vagy a hús vonzódása a húshoz. Damnát emlékezett, egy forró nyári napon moziba mentek, az utolsó előtti sorba vettek jegyet, mögöttük már csak a dupla zsöllyék voltak. A film közepén furcsa hangok szűrődtek át hozzájuk, zihálás, halk nyögések - amikor hátra fordultak két félmeztelenül szerelmeskedő alakot láttak maguk mögött. Szemmel láthatólag őrültek voltak, akik teljesen megfeledkeztek magukról az ölelésben és a csókban. Még a tegnap éjszakai párnál is messzebb kerültek a valóságtól. Egyszerre volt bennük valami állati és isteni, a szó régi, pogány értelmében.
Damnát percekig dermedten nézte a szerelmeseket, s csak érezte, hogy Glinda is ugyanezt teszi. Amikor visszafordult a vászon felé, talán véletlenül, talán önkéntelenül is összeértek az ujjaik – az asszony teste, mint akit áramütés ért, megrázkódott. Félve felé pillantott és látta, hogy a nő arcán csendben könnyek gördülnek végig, mint aki újra éli élete legnagyobb fájdalmát. Nem akarta feltépni a sebeket, nem kérdezett semmit, de tudta, hogy semmi hasonló nem lehet közöttük, semmi olyasmi, mint valamikor régen az Álomlánnyal történt. Nem szóltak egymáshoz, amikor kivilágosodott a nézőtér, némán mentek a kijárat felé. Damnát félt attól is, hogy megnézze magának a szerelmespárt: félt attól, hogy emberinek fogja látni őket, a szenvedély varázsa nélkül. Félt attól, hogy meglátja bennük azt a boldogságot, ami neki sohasem, vagy csak egy éjszakára lehetett az osztályrésze. Csendben lépkedett Glinda mellett. Amikor kiléptek a kapun és megcsapta őket az augusztus végi kánikula, az asszony behunyta a szemét, és csak annyit mondott, viccelődősnek szánt hangon: - Még jó, hogy a mi tiszta barátságunk felülemelkedik az érzékiség rút mocsarán. Ugye, mennyivel jobb az a tiszta szellemi magasság, mint az, amit azok ott mögöttünk csináltak? – Damnát úgy gondolta, hogy ez csak úgymond költői kérdés volt.
Egyszerű színjáték volt, mint egy gyermektánc. Volt, hogy hónapokig nem beszéltek, de erre nem is volt szükség. Egyik sem volt szerelmes a másikba, talán még barátságnak sem lehetett nevezni a kapcsolatukat, így nem is érezték a másik hiányát, de amikor alkalom adódott rá, élvezték egymás társaságát, s ott folytatták a beszélgetést, ahol az előző alkalommal abbahagyták.
Ezeken a beszélgetéseken Glinda mindig fel tudott tenni olyan kérdéseket, amiket Damnát hónapokon vagy éveken keresztül rágódhatott. Néhány éve, hajnali kettő körül feltette a kérdést: „Damnát, ha most kellene döntened: újra elvennéd Verát?”. Ez a kérdés éveken keresztül mint egy gyilkos rákos daganat belefészkelte magát a férfi agyába, ott növekedett, kivethetetlenül. Azt mondják, ha az ember elveszít valamit, akkor döbben rá igazán az értékére – a legszörnyűbb az volt, hogy hiába veszítette el Verát, még most sem tudott volna tiszta szívvel igennel válaszolni erre a kérdésre. És ha más teher nem is lett volna rajta, már ez is eléggé nyomasztotta ahhoz, hogy ne akarjon tovább élni. Csak nyolc szó, ha jól számolta, mégis gyilkos volt a súlyuk.
Most már gyűlölte Glindát ezért a kérdéséért, nem lett volna joga feltenni. De egyben szerette is ugyanezért: mert lehet, hogy e nélkül a kérdés nélkül egész életét valami langyos hazugságban élte volna le, igaz, talán boldogabban.
Valahol titkon abban reménykedett, hogy Glinda talán újra fel fog tenni neki egy kérdést, ami most talán nem lerombolja eddigi életét, hiszen az pár napja már úgyis véget ért, hanem valami újnak a kezdete lehet. Még akkor is, ha ugyanolyan kegyetlen kérdés lesz, mint az a bizonyos előző.
Damnát mindig is csodálta az asszony szervezőképességét. Furcsa tapintattal soha nem kérdezték egymást, mit mondanak egymás házastársának, amikor találkoznak, de mindketten tudták a másikról, hogy ez nem az, amit szégyellni kellene, vagy hazudni miatta.
Egyszóval Glinda társasága volt az egyetlen ebben a pillanatban, amire Damnát vágyott, vagy legalább el tudott viselni, inkább, mint a magányt.
A halálraítélteknek is joguk volt arra, hogy kivégzésük előtt megborotválkozzanak: Damnát is szeretette volna kicsit rendbe hozni magát a találkozó előtt. Ezt azonban könnyebb volt elhatározni, mint megvalósítani. Rájött: nincs senki, akinél meg tudna fürödni, vagy bármilyen módon emberi külsőt kölcsönözni magának. Eszébe jutott, hogy hányszor nézte le a csavargókat az utcán. Könnyen talált indokokat a lenézésre: lusták, nem keresnek munkát, megérdemlik a sorsukat, mindenki a saját szerencséjének kovácsa… De az igazi indok ennél egyszerűbb volt: rondák voltak, nem olyanok, akik megfelelnek a modernkor emberének ideáljának. Büdösek, ápolatlanok, fogazatuk hiányos, ruháik rongyosak és nézésükből minden értelem hiányzik. Damnát csak másfél napja nem fürdött és váltott ruhát, mégis úgy érezte, valami ember alatti szintre süllyedt, olyan valakivé vált, aki mellé senki sem akarna ülni a buszon. Mi lenne vele, ha nem lenne vele a hitelkártyája, ha nem tehetné meg bármikor, hogy hazatérjen a higiénikus és européer otthonába? Ha ilyen körülmények között kellene leélnie az életét? Tudna-e vajon máshoz is menekülni, mint az italhoz? Vajon akkor nem azzal akarna-e bosszút állni, még a legjobb esetben is, az őt körülvevő részvétlen társadalmon, hogy minél inkább büdös és mocskos akarna lenni, hogy saját maga tönkretételével tiltakozzon az ellen, hogy senkinek sem számít?
Eszébe jutott volt munkahelye. Ahol kötelező a zakó és a nyakkendő, ahol amerikai stílusú irodában dolgozott, ahol kinézik azt, aki nem valahol a trópusokon tölti a nyarat és nem gyorséttermekben, vagy belvárosi vendéglőkben étkezik. Ahol mindenki tegezi a másikat, szemináriumokon és tréningeken fejlesztik a csapattudatot, de senki sem kérdezte meg, hogy fáj-e, hogy meghalt a felesége.
Ő is ennek a része volt, az is akart lenni és átkozottul jól működő egysége volt a képezetnek. Jó csapatjátékos volt, de még a legközelebbi kollegáiról sem tudta, hogy hány gyerekük van, vagy azt, hogy hogyan néz ki a feleségük, vagy akár csak azt, hogy mi a kedvenc ételük, hogy szeretik-e az almás pitét forró csokival. Vajon velük hányszor történt olyan, mint neki Vera halála volt, s vajon hányszor esett volna nekik is jól, ha ő megy oda hozzájuk és felteszi azt az egyszerű kérdést, hogy mi fáj?
Vajon mit szólnának a nyugati szabványok szerint átgyúrt kollegái, ha most látnák? Piszkosan, borostásan, kényszeredett „keep smiling” nélkül? Érezte, sőt tudta, hogy nem fogja megtalálni a névtelen lányt, s végezni fog magával, de azt is tudta, hogy most már inkább vállalja a halált, minthogy tovább élje azt a valamit, amik ők értelmes életnek hívnak, de valójában csak a létezés köntösébe öltöztetett pusztulás.
Szabad volt, mert már nem számított senki és semmi, szabad volt, még akkor is, ha ez a szabadság a cél nélküli kamikázék szabadsága volt.
Amikor bement a benzinkutashoz, érezte, hogy az kezével a rendőrségi hívógombot keresgéli, de egy nagyobb címletű bankó ellenében hozzájutott a zuhanyozó kulcsához.
Hihetetlenül jólesett neki a forró víz simogatása. Újra embernek érezte magát. Még szerencse, hogy a jobb benzinkutaknál az átutazó kamionsofőröknek zuhanyozót tartanak fenn… A zsákjából tiszta inget vett elő, kezével végigsimította az állát, sima volt, tehát újra emberré vált a disznószabásúak rendjéből.
Miközben szokott találkahelyük felé sétált, egy koldust vett észre az út szélén. Piszkos volt, büdös, s egykedvű idiotizmussal nézett maga elé. Gennyes sebeire legyek szálltak, előtte piszkos kartonlapon ákombákom betűkkel, néhány bosszantó helyesírási hibával, hogy sok gyereke van és műtétre kell a pénz. Vajon egy órával ezelőtt a többi járókelő is ugyanolyan utálkozással nézett felé, mint ahogy most ő nézi ezt az emberkülsejű valamit? Viszolygását legyőzve tárcájából kivett egy tízezrest, s anélkül, hogy hozzáért volna bármihez, ami az út szélén fekvő-ülő alakhoz tartozott, lerakta mellé. Az elvette a pénzt, anélkül, hogy egy szót is szólt volna, vagy legalább hálásan nézett volna rá.
Damnát felháborodott ezen a hálátlanságon. Tízezer nagy pénz, legalább egy köszönöm kijárt volna érte.
Biztosan. Kénytelen volt elgondolkozni azon, hogy miért adott ennyit ennek az embernek. Szeretetből? Nem valószínű, hiszen ha valóban szeretné, akkor nem viszolyogna tőle. Jóakarat? Az átlagember, amikor egy nyomorult koldust lát, egyszerre gondol arra, hogy adni kéne valamit, meg arra, hogy igazán tehetne valamit a rendőrség, hogy ezek itt ne rontsák a levegőt. Talán a legpontosabb leírása annak, amit érzett, hogy ezzel az adománnyal szerette volna megvásárolni saját jószívűségébe vetett hitét. Egyszerűen átnyújt egy pénzdarabot, s utána máris jobb embernek érzi magát, aki tevőlegesen részt vett a világ jobbra fordításának nagy művében. Mint egy jócselekedet-automata: dobjon be egy pénzdarabot, fordítsa el a kart, s vegye ki a kis rekesz mögül a nyugodt lelkiismeretet, a bedobott pénznek megfelelően. Száz forint tíz percre, egy ezres két órára elegendő nyugodt lelkiismeretet biztosít. Kérjük a megfelelő címletet dobják be, mert a gép nem tud visszaadni! Köszönjük, hogy nálunk vásárolta meg napi lelkiismeret nyugtatóját, legyen máskor is szerencsénk!
Vagy nemcsak a kéregetőkkel vagyunk így? A modern korban szinte minden emberi kapcsolatunk ilyenné vált. Valamit valamiért. Ha éppen egyedül vagyunk, összeállunk valakivel, de csak addig tartjuk a kapcsolatot, amíg mindkettőnk érdekei így kívánják. Barátainkat karrierünkkel összefüggésben válogatjuk meg. Ha leülünk kávézni, legfeljebb udvarias érdeklődés szintjén kérdezzük meg a másiktól, hogy van, a válaszra oda sem figyelve. Tökéletes a rendszer, ha az érdekazonosság elmúlik, mint a kiürült sörösdobozt kidobjuk az egész kapcsolatot. Tökéletesen higiénikus. Persze a másik ember sem bánkódik, hiszen a kapcsolat az ő számára sem jelentett semmi többet.
Talán Glinda több volt ennél, talán neki tényleg számít az, hogy él-e vagy hal. Boldog-e vagy boldogtalan. Persze, lehet, hogy ez nem igaz, de legalább bele tudja képzelni ebbe a kapcsolatba azt a bizonyos értelmet, azt a bizonyos többletet, ami kétségbeejtően hiányzott az életéből. Már csak Glinda maradt meg az emberi kapcsolataiból, s szomorú, de ebbe nem akart belegondolni, hogy nem is nagyon volt igazi emberi kapcsolata mással az életben, legfeljebb Vera, de ezt már csak kötelességtudatból tette hozzá magában.
A lány? Csak egy emlékkép, csak egy váz, amire a szeretet iránti vágyait fel tudta aggatni. Talán ez az, amit kivetítésnek hívnak?
Folytatások
Boldog, s szinte sugárzott annak az ölelésnek a boldogságából, amivel férjét és a lánykát átkarolta, s látszott, hogy nem csak ő boldog, hanem másokat is boldoggá tesz. Hirtelen eszébe jutott a fénykép, amit az öregember házában látott: mennyire másképpen ölelte a családját ez az asszony, mint az öregember lánya. Rajtuk tényleg látszódott, hogy összetartoznak, hogy valódi szeretet köti őket össze.
- Szeretlek. - Ne hazudj. Ezt mondd a feleségednek, ne nekem. - Szeretlek. Tudnod kell, hogy amióta megismertem a feleségemet, soha egyetlen nőnek sem mondtam. - Akkor inkább hazudj. Nem akarom, hogy szeress. Nem akarlak szeretni. Az csak felesleges problémákat okoz. Maradjunk abban, hogy egy jót szerelmeskedtünk és kész. Semmi érzelem. No love, no problem, tudod, ez az elvem. Megkaptam, amit akartam és kész. És neked sem volt rossz, ha jól érzem. - A legcsodálatosabb két óra volt az...
belevetette magát a vízbe, alábukott, hogy csak öt-hat méterrel arrébb törje át a víz színét. Különös volt, csak most döbbent rá, hogy egy arc mennyire megváltozik, ha víz alól bukkan elő. Pedig nem változik meg szinte semmi sem, csak a haj. A nők képesek hosszú időket tölteni a tükör előtt, rendezgetve fodraikat, hogy az minél jobban tükrözze egyéniségüket, vagy hogy valami attól eltérő képet sugározzon róluk. Annyira más, mikor az őselem, a víz simítja el a hajszálakat. Nincs már semmi...
Előző részek
A férfi ült a padon és nem gondolt semmire, csak nézett. És a pengével játszadozva készült az öngyilkosságra. Még fél óra, talán, gondolta. S közben visszaidézte magában az elmúlt napokat, az utat, amit bejárt: a hétköznapoktól a halálkészületig…
Hasonló történetek
Fanni mindegyiket szemügyre vette és 4-5 darabot a kezébe is vett, s tiszta erőből marokba szorította a kezét. Eddigre viszont benyitott édesanyja, de már nem tudta megakadályozni a dolgot. A lány kezéből, az ujjai között vér kezdett csorogni. Anyja ránézett, és eleinte meg sem tudott szólalni, nézte lánya kezét, ahogy az ujjak szorítása egyre gyengébb lesz, s végül kiejtette a tenyeréből a szilánkokat...
- Uram mégis mit tegyünk? – kérdezte Sebhelyes, és a férfi felé intett fejével. - Arra tanítottál, hogy ne öljünk embert, hacsak nem akar minket megölni. - Nem is akarom, hogy megöld - válaszolt Kito. Már rég akartam egy cselédet, hogy ne mindig Ferina végezze a piszkos munkát. Ő már teljes bandatag. Nem lehet innentől fogva ugráltatni. Viszont egy ilyen mindig jól jön a háznál. Cipeljétek a táborba! Ha sokat mozgolódik, keverjetek le neki egy-két pofont! ...
Hozzászólások
Marokfegyver ·
Jó volt végigsétálni az utcán, ahol minden más lett, kisebb és kopott, vagy eltűnt. Mindig tetszik az ember-ábrázolásod, legyen az fényképészmester, órás, Vízitündér vagy éppen Vörös Róka. (Ha az előbbi egybe írjuk, talán a másikkal is megtehetnénk?)
A park persze nem változik, csak a szereplők... és az emlékek élénkebbek, mint valaha.
Ha azt mondom: tetszett, nem sok információt közvetítek, és nem is fejezi ki a tetszés mértékét.
Rozványi Dávid ·
Szia!

A kérdésed jogos: miért van külön írva a Vörös Róka, amikor a Vízitündér egybe? Ezzel a távolságtartást akartam jelezni: ha valaki közel áll hozzánk, akkor azt csak egy néven (pl. keresztnéven szólítjuk), míg aki nem, azt két néven

És köszönöm! :-)
Marokfegyver ·
Értettem és megértettem, Dávid!
Rozványi Dávid ·
;-)

nedudki ·
Kedves Dávid!
Most is nagy örömmel fogtam hozzá az olvasáshoz, és örömem maradéktalan volt a rész végéig.
Leírom azt is, hogy miért, de a végén most is hozzáteszek néhány technikai jellegű gondolatot, ami lehet, hogy csupán nézőpont kérdése, és nem is érvényes. Azért teszem, mert a Te színvonaladon nem engedhetsz meg magadnak picinyke pontatlanságokat, hibákat sem. Ne haragudj meg a felsorolásért. Azt hiszem, Te vagy itt a legjobb, de nem lenne károd belőle, ha még jobb lennél.
Szép, ahogy apránként, lassan kibontakozik a főhős múltja, és jelleme, kétségei, és a bizonytalanság, amellyel a saját éltéhez viszonyul; ahogy lassan boncolgatni, kezdi a "langyos hazugságot".

Nagyon tetszik az elemzés a kettő perc harmincöt másodpercről. Tetszik, hogy biztos nyelvtani ismeretekkel felvértezve nem rémülsz meg bizonyos szavaktól, amelyeknek a gyengébb képességű írók nem mernének nekivágni: "keresztülszáguldható". Kis útjelző cövekek, tizedmásodpercnyi szükséges szusszanások olvasás közben ezek a kifejezések.
Nagyon tetszik a következetesség, ahogyan az események az egyik fázisból a másikba gördülnek. Semmi kényszeresség, semmi erőszak a valósághűségen. Akárkivel megtörténhetnek ugyanígy, minden okhoz tartozik okozat, és megfordítva is. Nagyon sok írás lesz borzalmassá ennek hiányában.
A mondatok természetesen fűződnek egymásba, és sosem kérdezem magamtól: ez, most hogy kerül ide?
Sehol sincs üres szócséplés, szép szavak csupán a szép szavak kedviért, mindenhol gondolatok, vagy a késztetés arra, hogy gondolkodjam.
Szép szavakra olykor másnál is találok itt példát, de a Te írásodban gondolat is van, sőt! Fontos szerepe van a gondolatnak.
Ez is tetszik:
"...újra emberré vált a disznószabásúak rendjéből..." saját találmányú megfogalmazása a képnek, színes.
A Vörös Róka kérdésben, azt hiszem te vagy az egyetlen, akinek jogod van dönteni arról, hogy egy általad kitalált személy, általad alkotott beceneve miképpen szól. Nyilván te tudod a legjobban.
Dicsérhetném még hosszan, de azzal kevesebbet segítek, mintha adok egy kis hibajegyzéket. (Bocs, de fontosnak tartom. Légy még jobb!)

"S sminkje páncélja..." - Ez a didergő susogás nem szép. Egy vessző magában megtenné. (az és helyett írt s-ről még szólok.)
"...állomáson és állomáshelyen megáll, ami három egymás mögé kapcsolt kocsiból áll." Dupla szóismétlés, kerülném, például így:
Három egymás mögé kapcsolt kocsiból fűztek össze, és minden őrháznál megáll.
Szerintem "az óta" helyesen azóta. Ne dőlj be a Wordnek!
A "könyörgöm" szó helytelen, a könyörögni igét nem ragozhatod így: Könyörgöm, könyörögsz, könyörgik...
Az "" helyett "s" használata nem elég választékos. A Te magasságodban már hiba. ("Egy fának támaszkodott, s úgy nézte...")
"Az a lány nem maradhat névtelen: nem halhat meg addig..." - Félreérthető: A lány nem halhat meg addig? Tisztáznod kellene, ki az alany.
"Bárki kérdezte volna, hogy mi köti össze Glindával, nem tudott volna válaszolni." A lét igét leírni, csak múlhatatlanul fontos esetekben tanácsos. Megismételni még kockázatosabb. Javítanék: "Bárki kérdezné, nem tudna válaszolni..."
Az asszony néhány évvel idősebb volt Damnátnál. Írhatnád jelenidőben (még élnek mind a ketten!), és akkor innen is elhagytuk a létigét.
Valahol azt olvastam, hogy a "hiszen" szó piros karikákkal körülvéve dísztelenkedik irodalmi dolgozatban. Elemezni kezdtem a saját munkáimban ennek a szónak a környékét, és azt láttam, következmények nélkül, egyszerűen elhagyható. Semmit sem jelent.

Nagyon élveztem az írásodat, és remélem megbocsátod, hogy felsoroltam abból néhányat, amit jobban is írhatnál. A néhány vessző és egybeírási hiba, amiről nem szóltam, és amit magam is gyakran vétek, legyen a lektorok gondja, ha arra kerül a sor; de ha legközelebb nem lesz más, azokat is szóváteszem. Nem bántani akarlak, hanem segíteni. Még az sem biztos, hogy minden szóval igazat mondtam, de a jó szándék motoszkált bennem. Nekem is sokat segítettek az általam most nyújtotthoz hasonló hibajegyzékek.
Várom a folytatást.
Üdv!
nedudki
Rozványi Dávid ·
Kedves Nedudki!

nagyon köszönöm az észrevételeket! És a kedves szavakat is. Ha tudnám, ki vagy, mi az e-mail címem, szavamra, minden írásom elküldeném neked megjelenés előtt! Ha gondolod, magánban is felvehetjük a kapcsolatot: [email protected]

Dávid
nedudki ·
Kedves Dávid!
Írtam Neked mail-t. A feladó címére válaszolhatsz. Örülnék, ha megtennéd.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned