BELÉPÉS
REGISZTRÁCIÓ
Legnépszerűbb írások:
pff
Barbara, Kedves! A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor határoztam el,...
Legnépszerűbb szerzők:

Éld újra az életed! 04 - Jedah

Gabriel nyugodt vonásait figyelem. Lehunyt szemeit, szempilláinak-, orrának rezdüléseit, kiszáradt száját, barna orcáján elterülő fekete ökölnyomot, s közben híresen higgadt véremet próbálom visszafogni.
Sebastian áll és néz. Mosolyog, tudva: a torkának ugorhatnék. Mindig is a kockázatokkal teli életet kedvelte. Tudja, amit én, hogy uralkodni próbálok magamon.
- Én megöllek - suttogom vészjóslóan.
Sebastian vállat ránt és tovább néz. Szeme csillog, szája félmosolyra görbül, egy fekete tincse a szemébe lóg. Tudja, hogy bántanám, de azt is tudja, hogy nem fogom. Bár erről neki is csupán sejtései lehetnek, mivel én sem vagyok tisztában a cselekedeteim felől az elkövetkező öt percre vonatkozólag.
Így inkább hátat fordítok és visszaülök a fotelba. Átcsapom lábaimat a karfán és úgy fordulok háttal a két férfinak. Gabriel szuszogása mégis a fülembe mászik.
- Képes voltál nappal kimenni érte? Van fogalmad róla, hányan követhettek?! - zsörtölődöm, panaszaimat a kandalló márványmintáira zúdítva. Majd döbbenten hátrakönyökölök. - Ugye követtek?
Sebastian bólint.
- Igen, követtek.
- Közülünk valók?
- Igen és nem. Vámpírok figyeltetnek bennünket, de a követőink emberek.
- Ezek szerint számíthatunk Adelaide felbukkanására. Vagy egy sürgönyre, hogy fáradjunk a palotájába szélsebesen.
- Holnap estére saccolom azt a levelet - ingatja bal tenyerét mesterem.
- Abból a házból nem jövünk ki élve.
- Nem fognak minket bántani.
- Nem azért mondom - rázom meg a fejem, számon mosoly játszik. - Legutóbb segítség nélkül nem jutottam volna ki. Egyszerűen eltévedtem. Szerintem az a palota el van varázsolva. Vagy átok ül rajta a kelekótya vámpíroknak. Nincsenek szagok, az imént elhagyott folyosóról nem szűrődik át zaj a kanyaron túl nyíló következőre.
- Kísérteties hely, az igaz - ismeri el Sebastian. - Számítsunk rá, hogy behívatnak. És tegyünk zsebre egy pár iránytűt.

***

Valóban, Gabriel délután négy órakor ébredezik. Sebastian magában morog.
- Ha nekem csak napjaim lennének hátra, valószínűleg nem alvással tölteném az időmet.
- Ezen kétszer is gondolkozz el, mielőtt megütnél egy haldokló embert - figyelmeztetem. A nyöszörgő áldozat felé fordulok, kezemben egy pohár víz és magamban vacillálok, hogy a fejére öntsem vagy itassam meg vele. Végül az utóbbi mellett döntök. - Igyál.
Gabriel még csukott szemmel mohón kortyol a vízből, s hamar ki is üríti a poharat. Még kétszer fordulok a csapnál, mire végre felnéz és képes megszólalni. Sápadtan hunyorog a vérvörös párnák között.
- Hol vagyok?
- Még ebben az életben - szólok, s leülök mellé a kanapéra. - Bemutatom Sebastiant - intek az említett felé. - Ő a mesterem és a barátom. Ő húzott be neked.
- Miért? - nyögi elhalóan.
- Dühít a gyengeséged, pajtás - morog mesterem. - Ha már egy emberre vesztegetem a drága időmet, legalább legyen olyan állapotban, hogy tartson velem lépést.
Komor szemvillanással illetem.
- Emberre? - nyögi Gabriel.
- Átlagos tekintetben gondolta - vágok közbe.
- Nyugodj meg, Victoria - sóhajt. - Tudom hogy gondolta.
Az elmúlt órák feszültsége végigpereg az ereimben és elhal valahol mélyen. Helyükbe újabb szorongás érkezik: vajon gyűlöl minket, azért amik vagyunk? Engem?
- Akkor hát nem kell kimondanom, mi történik veled - állapítom meg, majd mélyet bólintok. - Helyes. Megkíméltél egy súlyos párbeszédtől.
- Mármint?
Az égnek emelem a tekintetemet, majd elindulok a fürdőszobába csempét csikargatni. Sebastianra hagyom a munka oroszlánrészét.
- Agyalágyult vagy - hallom a fürdőből mesterem hangját -, ha nem jöttél még rá. Ahogy Victoria elmesélte, bizony rájöttél. Elég nagy lehet a fantáziád, ha ilyen könnyen fogadsz minket, vámpírokat.

Ennél a résznél megeresztem a csapot, és bő vízzel megmosom az arcom. Frissítő ereje varázslatosan hat rám. Tisztul a kép, s az érzés: kint fekszik a férfi, akit valaha szerettem vagy épp szeretnem kellene. De most mit érzek? Kötődik hozzám vagy egy emlék? A legsúlyosabb kérdés rátelepszik a lelkemre, és mereven bámulom magamat a tükörben. Mi van, ha ezt a mostani létemet is csupán álmodom?
Borúsan megrázom a fejem és elzárom a csapot. Kétségbeesetten győzködöm magam arról, hogy ez a valóság. Aztán persze eszembe jut, hogy a valóság százszor bonyolultabb, mint ahogy gondolom.
Sokszor ébredtem arra, hogy nem tudom, hol vagyok, vagy épp mi történt velem, s a naptár szerint jó pár nappal korábban jártunk, mint ahogy én hinni véltem. Sebastian egy időben furcsán viseltetett irántam ez ügyben. Aztán hozzászokott, elfogadta, míg én őrlődtem, nem lévén minderre magyarázatom. Mit jelenthet ez a képesség? Vagy átok, áldás?
- Elegem van! - bömböl odakint Sebastian.
Visszazökkenek a bonyolultabb valóságba.
Kilépek a fürdőszobából és kérdőre vonom. Ő vádlón mutat a párnák között meghökkenten gubbasztó Gabrielre.
- Ez az ember tényleg agyalágyult! Akármit mondok, csak kérdez és kérdez, semmi értelmes véleménye nincs és én erre egyszerűen nem győzök válaszolgatni! Nincs hozzá türelmem, vége! Foglalkozz vele te!
- Mi a probléma? - kérdezem ismét.
Most Sebastian kaparja a falat. Rendben, mondom magamban, akkor elég a kérdésekből.
- Gondolom, azzal kergetted az őrületbe, hogy kérdésekre kérdésekkel válaszoltál - húzom fel a szemöldököm.
Gabriel bólint: - Igen valószínű.
- Akkor mégis csak belekezdek a magyarázkodásba - sóhajtok. - Vámpírok vagyunk, mindketten. Nem vagyunk egyedül, éppen ezért nem garantálhatjuk teljes mértékben a biztonságodat. Figyeltetnek bennünket, akik a családoktól függetlenek vagyunk. Úgyhogy egy napon vagy néhány órán belül számíthatunk egy meghívásra.
- Hova? - nyílnak kerekre az őzszemek. Már értem, mire célzott Sebastian.
- Mit gondolsz? A helyi család kúriájába.
- Úgy érted, vámpírok közé megyünk?
- Nem akarlak megijeszteni, fiacskám, de már így is vámpírok között vagy. - Sebastian keserűen felkacag. - És hidd el, ők jobban kedvelnének, mint én!
Gabriel arcából kifut a vér. Erőlködve ugyan, de pillanatokon belül megtalálja a hangját.
- Odamegyek! Aztán megmondom nekik, hogy közéjük akarok tartozni.
- Őszinte válasz - nyögöm. - De belegondoltál, hogy ők ezt nem akarják?
- Nekik is az lenne jobb, ha többen lennétek.
- Nem, ez nem igaz - tiltakozom. - Az, hogy mi nem bántunk téged, annak köszönhető, hogy kitanított ragadozók vagyunk, nem puszta ösztönlények. Hidd el, én sem voltan mindig józan és megfontolt.
Sebastian dörmögéséből kitetszik, hogy még most sem tart teljesen százasnak.
Nem firtatom a véleményét:
- Amikor egy ember átváltozik, egy méreg kerül a vérébe, amivel a szervezetének meg kell birkóznia. Vannak, akik belehalnak - nézek rá jelentőségteljesen - és vannak, akik képesek leküzdeni. Ehhez pedig előbb vámpírvérre van szükségük, lehetőleg minél erősebbre, frissebbre. Ellenkező esetben egy rövid életű őrjöngő vadállat válik belőle, aki kontrollálhatatlan és féktelen.

Sebastian úgy dönt, végre felkel a komód tetején töltött gubbasztásból és lehuppan Gabriel mellé a kanapéra.
- Olyan tizenöt évvel ezelőtt az előbb említett példa három vámpír esetében mutatkozott meg. Egyikük egy nagy hatalmú, erős ragadozó volt, aki fittyet hányt a családok törvényeire és saját szakállára vadászott a világban. Nem egyszer fordult elő, hogy nem véreztette ki az áldozatát, melynek következtében a szervezetében maradt vér elegyedett a méreggel és átváltozott. Vérre volt szüksége. Születésétől kezdve mérgező a harapása egy „újoncnak”. Ha megtámad valakit, megfertőzi, így belőle is vámpír lesz. Csakhogy egy vadállat nem tudja, mit kell ilyenkor tenni. Nem tartja senki féken, nincs aki irányítsa, beidomítsa. Urius, mert így hívták a törvényszegőt, sorsára hagyott egy fiatal férfit. Életben maradt, mérgezetten és tombolva. Áldozatot keresett, majd talált is magának. Megharapta, megfertőzte. Ez így szép lassan terjedhetett volna.
- De ahogy hallom a hangodból, nem terjedt - véli Gabriel és felül végre egyenesen, teljesen szembe fordulva mesteremmel. Kíváncsi tekintete folytatást követel.
- Így van, nem terjedt. Csúnya vége lett a történetnek. Uriust a család elfogta és börtönbe zárta évekkel később. Máig az Alpokban sínylődik valahol, foglárok éltetik néhány csepp patkányvéren. Ez volt a büntetése.
- Ki akar így tovább élni? - hökken meg Gabriel. - Halhatatlan és patkányvéren tartják bezárva az idők végéig!
- Ez történik azzal, aki megszegi a törvényeinket - szólok. Intek Sebastiannak, hogy folytassa.
- A vámpírt, akit Urius sorsára hagyott, elfogták a csendőrök és egy cellába zárták a fővárosi kapitányságon. A másik, egy fiatal nő…
- Egy nő!?
- Igen, Gabriel - súgom jóindulatúan. - Léteznek női vámpírok.
- Nem erre gondoltam - rázza meg a fejét. - Ő is tombolni kezdett?
- Úgy néz ki - ránt vállat mesterem. - De ő nem volt olyan szerencsés, mint az elődje. Nem talált vér magának, így nagyon-nagyon hamar, pár órán belül teljesen kiszáradt. A család őrei találták meg másnap délelőtt.
- Kimehettek a napra? Ha vámpírok, akkor hogy…?
- Nem vámpírok. Emberek, akiknek valamelyik hozzátartozója a családhoz tartozik. Anyák, apák, testvérek, házastársak, szeretők vagy épp gyermekek. Ők csak hűséges szolgák maradtak, önkéntesen, titoktartást fogadva.
- Tehát akár én is lehetnék egy ilyen… hogy is mondjam… őrző?
- Nem. Te meghalsz néhány napon belül.
- Sebastian! - kiáltok fel. - A francba, nem tudsz leszállni a témáról!?
- Jól van, értettem - sóhajt Sebastian. - Szóval a férfi, akit bezártak a csendőrök… meghalt a börtönben.
- Pedig vérhez jutott időben!
- Igen, de ezzel két probléma volt. Az egyik, hogy nem erős, halhatatlan vérhez. A másik probléma pedig a cellaablakon át érkezett a hajnali órákban. Napsütés a neve, ismered, ugye? Épp elég idő telt el, hogy a bőrét átitassa a méreg, így hamuvá sült. Na, ekkor bukott le a vámpírtársadalom az emberek előtt!
- Pontosítsunk, a társadalom nem. Az emberek nem tudnak róla, hogy kulturált, intelligens faj vagyunk. Azt hiszik, vadállatok vagyunk, és ebben a hitben vadásznak ránk titokban. Épp ezért vigyáznunk kell, ugyanis háború van. Kutatnak utánunk az emberek, az utcákon pedig sok helyütt folyik a vér. Sok vér egy tapasztalt, öreg vámpírt is megbabonázhat. Már kaptunk egy sürgönyt Adelaide-tól, az egyik helyi családfőtől. Arra kért minket, hogy csatlakozzunk a családhoz és lakjunk velük biztonságban, míg a háborúnak és az üldöztetésnek vége nem lesz. - átültem a másik lábamra a karfán. - Sebastian visszaküldött egy üzenetet, miszerint ő elég nagy már ahhoz, hogy rendesen étkezzen fennakadás nélkül, tanítványa pedig vegetáriánus, amúgy mindketten tudunk vigyázni magunkra és a függetlenségünkre.
Gabriel komikusan összerándult arccal néz rám.

- Te vegetáriánus vagy?
- Fogjuk rá.
- Hozok neki vért, keveset úgy kéthetente. Patkányvért.
- Képes voltál te magad választani ezt a büntetést!? - kiált fel Gabriel. Arcának halványulásából látom, hogy szíve nem bírja a hangulatváltozásait.
- Nem büntetés. Nekem áldás, hogy van más, aminek a vérét vehetem, ha nem emberét. Egyszer én is megéhezhetem és veszélyessé válhatok, de itt van Sebastian, aki vigyáz rám. Ami a patkányvért illeti - fordulok Sebastian felé dühös pillantással -, nem tudtam, hogy patkánytól származik.
Mesterem beharapja a száját és kínos mosolyt erőltet az arcára.
- Nem véletlenül nem mondtam meg, milyen vér.
- Most nem akarok veszekedni - intek, majd fülelni kezdek. Sebastian is észleli, mi keltette fel a figyelmemet. - Vendégünk érkezik.
Gabriel szóra nyitja a száját, de mire kinyitja, kopogtatnak a bejárati ajtón. Szerény, halk kopogás, Gabriel épphogy meghallja.
Sebastian felkel és ajtót nyit. A küszöbön vén, hajlott hátú öregember áll, fecskefarkú frakkban, keményre vasalt ingben, szövetnadrágban. Feje tetején pár szál haj suhan hátra a halántékán át a tarkójáig, búbja fénylően kopasz. Halványkék szeme körül vékony ráncok húzódnak, kerek homloka, hosszúkás arca tiszta és fehér, ajka ráncos, mégis lebiggyesztett. Pedig mosolyog illedelmesen és meghajol ura előtt.
- Örvendek, Sebastian Nagyúr.
- Jó estét - morog összehúzott szemekkel Sebastian. - Mi járatban van erre, Jedah?
- Jöjjön beljebb! - állok föl a karfáról és beljebb invitálom az öreg szolgát. - Üljön le, kérem!
- Ó, kisasszony! - hajtja le szerényen a fejét Jedah. - Nem maradnék sokáig.
- Kérem - intek a fotel felé. Jedah lassan, apró léptekkel áthalad a szobán, gyöngyvirágillatot húzva maga után és apró, csontos testét a fotel szegélyére helyezi. Öreg, göcsörtös ujjait a térdére fekteti és leszegett fejjel nézi hol a padlószőnyeget, hol engem.
Sebastian bár dacosan ellenzi az öreg mondanivalóját, hiszen mind tudjuk, mit akar, mégis becsukja utána az ajtót és türelmesen várja, mint mond.
- Adelaide úrnő és Gordon nagyúr meghívja Önöket és tisztelt vendégüket a kúriájukba ma estére. Úrnőm küldött Önökért ma délután - mondja halkan Jedah.
- Na és az ajánlat? - csattan Sebastian halk hangja. - Az miről szól?

Jedah mintha megrémülne. Nyilván nincs hozzászokva, hogy egy arisztokrata megemelje vele szemben a hangját. Ami nem is történt meg, viszont Sebastian hajlékony hangja jelzi, hogy képes lenne rá.
- Úrnőm ajánlata szerint ha Önök eljönnek hozzánk, és persze - fordul a döbbent Gabriel felé - Ön is, fiatalúr, akkor megbeszélhetik a napokban felmerült kérdéseket.
- Fejtse ki bővebben, Jedah! Ne idegesítsen ezzel a finomkodó modorral!
- Kérem, uram… - sóhajt szégyenkezve Jedah.
- Ne haragudjon meg, Jedah - szólalok meg a kelleténél hangosabban. - Sebastian modorával van a baj, nem a magáéval. - Intő pillantással kísérem mesterem dacos viselkedését. - Tudjuk, hogy értette. Gabriel esetét és a mi családon kívüli helyzetünket. Így van?
- Így, kisasszony! - bólint Jedah, ibolyakék szemébe pedig boldogság költözik a megértő szavaktól. - Ebben a territóriumban Úrnőm és Nagyuram gondoskodnak a vámpírok jólétéről és biztonságáról az ötven mérföldre fekvő palotában.
- Vityilló - morog Sebastian.
- Úrnőm ma éjjel várja Önöket vacsorára.
- Vacsorára? - nyikkan Gabriel. Ha lennék olyan alávaló, kiolvashatnám a fejéből, mire gondol. Szerintem arra, hogy a tárgyalás rosszra fordultával akár ő lehetne a desszert is.
- Igen, uram, vacsorára - bólogat szorgalmasan Jedah. - Nyugodjon meg, fiatalúr! A szakácsok gondoskodnak magának is terítékről.

Gabriel halványan bólint, majd maga elé meredve a tűzbe bámul.
- Köszönjük, Jedah, hogy ilyen hosszú utat tett meg hozzánk.
- Semmiség, kisasszony.
- Üzenje meg az úrnőjének, hogy ma éjjel elmegyünk hozzá. Tudni fog az érkezésünk idejéről.
A szolga feláll és mélyen meghajol előttem, majd Sebastian előtt. A morcos biccentés után Gabriel felé is tiszteleg.
- Menjen már! - tárja ki az ajtót mesterem gorombán. Jedah megszeppenve indul el a kijárat felé. - Kérem… - sóhajtja végül a házigazda.
- A mihamarabbi viszontlátásra, Nagyuram! - hajol még meg az ajtóban az öreg, majd távozik. Halkan lépked, csupán gyöngyvirágillatát hagyja hátra.
- Én vagyok a fiatalabb és mégis te vagy bárdolatlan! - dörrenek Sebastianra. - Nem tehet róla, hogy kellemetlen hírt hoz és ezt te is nagyon jól tudod! Ez a szolga az öregedéssel küzdve többet élt meg, mint te valaha is hétszáz év alatt! Ha még egyszer tudatosan barom vagy vele, tőlem kapod meg a magadét!
- Fenyegetsz? - húzza össze a szemét mesterem.
- Nem. Idomítalak, mert egy állat vagy.

Sebastian láthatóan feldühödik. Kabátja ujjában ökölbe szorul a keze, szája pengevékonyra préselődik. A sértést nem hagyja büszkesége, a bántást nem hagyja neveltetése, modorát most szidták meg. Hátat fordít inkább, feltépi az ajtót és kiviharzik a lépcsőházba. Az ajtó dörren mögötte.
- Úgyis visszajön mindjárt - legyintek.
- Honnan tudod? - kérdi védencünk.
Elmosolyodom.
- Onnan, hogy nappal van.
És lőn. Sebastian csörtetve visszajön, bevágja maga után az ajtót és mintha az apró malőr meg se történt volna, beszáguld a fürdőszobába és annak is bevágja az ajtaját.
- Konyhátok nincs? - eszmél Gabriel.
- De van. Csak elé van tolva a komód.
- Nem vettem volna észre, hogy a falvédő mögött ajtó van - mondja, aztán elhallgat. Röpke morfondírozás után kérdésre szánja el magát. - Szoktatok ti enni? Úgy értem, emberi ételeket?
Jóindulatú mosollyal nézek rá. Hatásszünetként csak nézek, pislogás nélkül.
- Szoktunk. Bár nem sokat, vámpírja válogatja.
- Akkor miért mondta az öregember, hogy nekem is gondoskodnak terítékről?
- Talán az asztalról szeretnél enni? Végül is megoldható…
- Jaj, nem, dehogy! - nevet fel Gabriel. Halvány arcán pirosló foltok derengenek.
- Aggódom miattad - szólok. - Túl sápadt vagy és gyenge.
Gabriel megrázza a fejét.
- Most ne velem foglalkozz! Mindig így szoktatok veszekedni Sebastiannal?
- Nem mindig. Mostanában viszont egyre többet.
- Miattam?
- Miattad. Nem tetszett neki, hogy hagyni akarlak meghalni.
- Nekem azt mondtad, nem akarod.
- Így is van. Nem akarom, de megtörténhet.
- Érzem, hogy most már feltételesben gondolkodsz.
- Mivel vannak feltételek.
- Mik azok, ha szabad kérdeznem? Szeretném tudni a lehetőségeimet.
- Őszinte leszek. Az esélyed arra, hogy Adelaide belemenjen az átváltozásodba, az egy a tízhez. A túlélésre viszont egy az ezerhez. Beteg vagy, haldokolsz. A te gyenge szervezetednek rengeteg vérre van szüksége ahhoz, hogy befogadja a mérget, ami lehet, hogy azonnal megölne. Azon felül nem bírnám látni, hogy intelligens, fiatal férfiből vadállattá vedlesz át és ölni akarsz. Néhány órán belül azzá válhatsz, tudom.
- Rendben - sóhajt Gabriel beletörődve. - Honnan tudod?
- Tudom és kész.
- Ennyivel nem rázol le!
- Biztos, hogy ezt mind ma akarod hallani? Jobb lenne, ha visszafeküdnél aludni, mielőtt indulnánk. Még a nap se ment le és úgyis későn fogunk indulni. Neked pedig pihenésre van szükséged az úthoz.
- Automobillal megyünk vagy gyalog?
- Gondolod, hogy az én fülem elbírja azt a ricsajt? - finnyázok. Nem osztom meg vele, hogy a jövőben halkabb, dekoratívabb autók lesznek, amikbe már talán szívesebben ülnék be. - Gyalog megyünk. De sietni fogunk és a tempó nem a te szívednek való. Aludj! Majd holnap elmesélek mindent.
- Lesz még holnap?
- Mindig van új holnap. Ha erős vagy, számodra is lesz. Ha pedig mindez rajtam múlna odafent a kúriában, akkor ígérem, mindent megteszek, hogy legyen. Most pedig pihenj!
Elindulok Sebastian után a fürdőszobába.
- Victoria!
- Igen? - fordulok meg.
- Köszönöm. Lehet, hogy még most nem fogom fel a súlyát eléggé. De azt érzem, hogy milyen nehéz nektek a jelenlétem. Köszönöm azt, hogy vállaljátok és megvédetek. Hozzátok akarok tartozni.
- A családhoz.
- Nem - csóválja meg a fejét. - Inkább hozzád.
Hasonló történetek
A vállára kapta a fiút, majd elkezdett rohanni vele az erdő felé. Háta mögül csatazajok és harci kiáltások hangzottal el, hallotta amint férje elkiáltja magát: Támadás! De nem fodult meg, tudta: most mindennél fontosabb, hogy megvédje kisfiát. Körülötte több, hozzá hasonló módon kisfiát menekíteni próbáló asszony futott vele párhuzamosan az erdő felé...
Fanni mindegyiket szemügyre vette és 4-5 darabot a kezébe is vett, s tiszta erőből marokba szorította a kezét. Eddigre viszont benyitott édesanyja, de már nem tudta megakadályozni a dolgot. A lány kezéből, az ujjai között vér kezdett csorogni. Anyja ránézett, és eleinte meg sem tudott szólalni, nézte lánya kezét, ahogy az ujjak szorítása egyre gyengébb lesz, s végül kiejtette a tenyeréből a szilánkokat...
Hozzászólások
Mellesleg ·
Mellesleg mi a véleményetek erről a történetről?

Francisco ·
Nyerhettünk egy kis betekintést a vámpírtörténelembe, társadalmi szerveződésbe, hatalmi struktúrába, valamint egy pillanatra felrémlett bennem a birodalom és a lázadó kis csapat nyitójelenete a Star Warsból, persze némi átértelmezéssel. :)
Ja, és nem is beszélve a vértranszfúzió nehézségeiről. :)
Volt viszont egy bekezdés, amit nem igazán fogtam fel. Az a rész, amikor Vick arról beszél, hogy a naptár szerint más idő telt el, mint amit ő gondolt vagy érzékelt, s azt nem értettem, hogy ez hogy kapcsolódik valamiféle esetleges képességgel.
Amúgy most az utóbbi három napban folyamatosan olvastam el az egész naplót és a folytatás első négy fejezetét. Még egyszer köszönöm az élményt, melynek nyomán kezdem szinte érezni a vámpírlét hiányát. Még akkor is, ha nem fenékig tejfel - vagy fehér vérsejt?

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned