Éjszakai írás 1.

1

Az író leteszi a verseskötetet, amit olvas, és kinyújtóztatja elzsibbadt tagjait. Az előző néhány órában Rimbaud Egy évad a pokolban- ját olvasta át újból és újból, remélve, hogy sikerül megértenie. Mostanra azonban feladta a küzdelmet. Arra gondolt, a fickó
(gyerek)
komplett őrült volt. Az írás összefüggéstelen és túlvilági látomásoktól zsúfolt. Voltaképp sajnálja Rimbaud-t, nem lehetett könnyű számára ilyen érzékeléssel létezni ebben a világban. Ő maga csak akkor hallucinál ennyit, amikor nagy mennyiségű, minőségi füvet szív magába. Amit gyakorta meg is tesz - talán nem túlzás azt állítani, hogy minden áldott este.

Az író negyvenkét éves, és Tednek hívják. Visszavonultan él egy tanyán, amit regényei honoráriumából vásárolt. Tizenöt éven keresztül jelentek meg könyvei, és szívesen gondol magára úgy, mint aki „beérkezett”. Lelke mélyén úgy érzi, tucatnyi, középkorú asszonyoknak szánt regényével művészileg távol áll a beérkezettség állapotától, anyagi helyzetére azonban kétségkívül nem panaszkodhat. Ezért aztán, közvetlenül válása után megvásárolt egy udvarházat, amely néhány mérföldnyire fekszik Cedarville kisvárostól, és tekintélyes méretű telek tartozik hozzá. Korábban egy metropoliszban lakott feleségével, aki színésznő volt – mégpedig jó színésznő. A kritikusok házasságuk alatt keletkezett, gúnyos kritikái szerint, ha Ted olyan tehetséges lett volna a saját szakmájában, mint neje a színpadon, néhány évtized múlva Bret Easton Ellissel említhették volna egy lapon a nevét. Tedet mód felett ingerelték az efélle megnyilatkozások. Felesége eleinte mindent elkövetett, hogy a férfinak ne legyen oka a féltékenységre: ám végül úgy tűnik, ráunt arra az emberre, akiről a People magazin egy alkalommal „A férfi, aki Danielle Steel szeretne lenni” címmel írt aranyos kis cikket. Két éve ugyanis közölte Teddel, hogy viszonya van egy Broadway színésszel. Válásuk ezután viharos gyorsasággal zajlott le, de legalább a sárdobálástól megkímélték magukat.

Ted azóta egyedül él, és remekül megbirkózik a helyzetével, köszöni szépen. Van egy huszonkét esztendős, diliplecsnis bejárónője, aki takarít nála, és időnként főz rá. A lányt Wendynek hívják. Igazság szerint, olykor kefél is vele, de erről igazán senkinek nem kell tudnia. Nem egy nagy numera, de ha az ember elzárta magát a világ zajától, minden kis örömöt meg kell becsülnie. A városba ritkán jár be, idejét olvasással, és írói művészetének új utakra terelgetésével tölti – valamint egy számára kedves növényfajta törvénybe ütköző termesztésével.
Ted feláll a kanapéról, amin eddig terpeszkedett, és felpillant a faliórára. Este tíz. Eljött az idő.
Az ágya mellett lévő kisasztalhoz sétál, és előveszi a fiókból a kis zacskót, amelyben a kábítószert tartja. Kábítószer, milyen csúnya szó, gondolja. Ez csak fű. Egy kis kedvcsináló. Hogy jobban menjen aztán az írás. Semmi másért.

Megteker egy cigarettát, majd kimegy a tornácra, és rágyújt. Már az első slukktól megszédül, aztán még néhány szippantás, és máris olyannak látja a világot, amilyennek leginkább szereti. Sétálgatni kezd fel-alá a tornácon, és élvezi a márciusi éjszaka csípős tisztaságát. Látja, hogy a földeken még nagy kupacokban olvad a hó, és megbabonázza holdfényben csillogó fehérségük.
Olyanok, mint szendergő jegesmedvék a tundrán – gondolja, és vihogni kezd.
Egy pillanatig hagyja, hogy testét átjárja a zsibbasztó mámor, aztán némi józanságot kényszerít magára. Neki még dolga van. Írnia kell. Most menni fog. Érzi.
Visszasétál a házba, a dolgozószobájába, és leül az íróasztalához. Nem kapcsolja be egyből a számítógépét. Néhány másodpercig csak a sötét monitort bámulja, melyben önnön arca, és a háta mögötti ablakban ragyogó hold tükröződik. Akkor észrevesz valamit a sarokban, ahol az íróasztal és a mahagóni szekrénysor összeér. Közelebb hajol. Egy pók az, szövevényes hálója közepén ücsörög, és valahogy fenyegetően néz rá. Ted belebámul fémes szemeibe, aztán elkapja a tekintetét. Arra gondol, holnap ideje lesz nagytakarítást végezni a szobájában. Már lassan egy éve nem tett hasonlót.

Bekapcsolja a gépet, és megnyitja a szövegszerkesztő programot. Fejében már kezdenek kibontakozni a leírandó történet körvonalai. Nagyszerű lesz, gondolja. Minden este úgy érzi, nagyszerű lesz, aminek nekilát. Nem szegi kedvét, hogy a kiadója, akinek legutóbb elküldte új novelláit, szó nélkül visszadobta az anyagot. Az ügynöke pedig, akivel pár hete beszélt telefonon, közölte vele, hogy szerinte Tednek szüksége lenne „egy szakember segítségére.”
- Új dokumentum – motyogja fátyolos hangon, és meg is nyit egyet. Hosszú ideig nem csinál semmit, csak mered a monitor vibráló fehér síkjára, és a klaviatúrát simogatja. Agya közben már szó,- és mondaterdőt álmodik a képernyőre, melyek átszövik a szűz fehérséget, és életre keltik a benne szunnyadó, csodálatosnak érzett mesét. Remegő kézzel előhúz egy szál cigarettát az asztalon heverő dobozból, rágyújt, és mélyen leszívja a füstöt. Aztán még egyszer. És még egyszer. A cigarettacsikket végül a hamutálba pöcköli.
A szeme a monitoron függ.
Pár percen belül mozgásba lendül a keze. Előbb lassan. Kopp. Szünet. Kopp, kopp.
Aztán a leütések megszaporodnak, a szünetek megszűnnek. Hamarosan szédült iramban repkednek ujjai a billentyűzet felett. Már nem érzékeli, de a pók áltatosan figyeli beesett arcát a szoba sarkából.


2

Ted házától néhány kilométerre, délre, az 52-es úton egy piszkos Greyhound busz közeledik. Ez volt az utolsó járat, amely a mai napon Cedarville-be tart, és nem is utaznak rajta sokan: néhány alvó munkás, és egy sofőrrel társalgó öregember. Rajtuk kívül csupán két fiatal lány terpeszkedik a busz hátuljának széles ülésein, és fojtott hangon, kuncogva beszélget.
- Te tiszta hülye vagy – sikkant fel egyikük, akinek fekete, festett haja, és pattanásos arca van. Nyakában egy alumíniumlemezből farigcsált pentagramma lóg. Vikynek hívják, és nem veszi túl komolyan az életet.
- Két szippantás – suttogja a barátnője, aki veszettül vigyorog, szemében eszelős csillogással. Az ő haja is fekete, de nála egy kis jóindulattal hihető, hogy az eredetileg is. Ezt a lányt Gerinek hívják, és gyűlöli a nevét. - Tudod mit? Legyen három.
Viky abbahagyja a nevetést, megnyalja a szája szélét, és elgondolkodik.
- Naaa csináld már – nógatja Geri. – Senki nem láthat meg. És gondolja a szippantásokra! Három… akár négy szippantás! Négy, hallod Viky? Négy!

Viky, még mielőtt meggondolná magát, villámgyorsan kigombolja a nadrágját, és lerántja a bugyijával együtt. Borostás puncija fedetlenné válik. Izgatott szemekkel néz barátnőjére.
- Kevés – mondja az. – Dugd fel az ujjad.
Viky sóhajt, majd benyálazza a mutatóujját, és simogatni kezdi vele a szeméremajkait. Aztán lábait szélesebbre tárja, és finoman behatol a hüvelyébe. Pupillái kitágulnak.
Geri hidegen csillogó szemekkel bólint, és elővesz egy kis tasakot a zsebéből. Óvatosan kiráz belőle egy kevés fehér port a kézfejére, és Viky orra alá tartja.
- Szippants.
A lány felszippantja a kokaint, és szuszogva, jeges tűzben égő szemekkel hanyatlik hátra. Ujja ki-be jár a vulvájában, amely már nedves.
- Csináld még – Geri maga is végig simít a nadrágja elején.
Viky halkan nyögdécsel. Már középső ujjával dugja magát, hüvelykujjával pedig a csiklóját dörzsöli.
Néhány fülledt perc elteltével a csúcs közelében jár, amikor barátnője elhúzza kezét az öléből, és ajkához emeli. Szájába veszi a nedves ujjakat, leszopogatja őket, miközben szeme összeolvad Viky tompán ragyogó tekintetével.
- Ne.
- De igen.
Geri lenyúl Viky puncijához, és belédugja az ujjait. A lány olyan szélesre tárja ki magát, amennyire csak az ülés engedi. Emelgeti a fenekét. Hamarosan elélvez, sima bőrű arcán rángások futnak végig.
- Geri – lihegi, és nem tud úrrá lenni teste remegésén. Elfordítja a fejét, és látja, a busz ablakában egy koponya tükröződik.


3

Ted megszakítja a gépelést, és szédelegve, lehunyt szemmel hátrahanyatlik a székben.
(Ezt elszúrtad – összekavarod a dolgokat.)
De mit?
(Ha átolvasod, rájössz. Tévesztesz. Ha beszívsz, mindig tévesztesz. Igazából nem számít, mert amúgy is nagy rakás szar, amit írsz, de mégiscsak. Mikor hagysz már fel azzal a rohadt fűvel?)
Az író kesernyésen elmosolyodik.
Majd ha ismét két lábra áll a világ.
(Te álltál fejre, nem a világ.)
Ezen nevetnie kell. Hosszan, ám nem túl felszabadultan. Később átolvassa, amit írt, és rájön, mi az, ami nem klappol. Már nyúl a backspace után, amikor meggondolja magát. Jó ez így. Adjunk egy kis munkát a kritikusoknak is.
Megint nevetnie kezd, aztán szeme a sarokban kuporgó pókra siklik, és gyorsan abbahagyja. Aggodalmas tekintettel hajol a billentyűzet fölé, és folytatja az írást.


4

Viky már a nadrágját húzza fel, amikor észreveszik, hogy lebuktak.
A vénember, aki addig a busz vezetőjével beszélgetett, vigyorogva bámul rájuk. Néhány megmaradt, sárga foga trágárul csillog a nyáltól. Tekintete öreg, vesébe látó, kellemetlen.
- Francba – mondja Geri dühösen, kézen fogja zavart barátnőjét, és mindketten a jármű elejébe botladoznak. Geri behajol a vezetőfülkébe. A sofőr meglátja, és az ő szája is gúnyos mosolyra húzódik.
- Jól utaznak a kisasszonyok? – kérdezi csillogó szemmel, miközben szemtelenül bámulja Viky nadrágjának elejét. A lány vörös arccal a busz padlójára szegezi tekintetét.
- Remekül, köszönjük – feleli Geri nyugodtan. – De szeretnénk leszállni.
A vezető meglepődik.
- Most?
Odakinn nincs más, csak szántóföldek: olvadástól felázott talaj, néptelen pusztaság.
- Igen. Kérem, álljon meg.
- A sofőr vállat von, de még mindig vigyorog.
- Ahogy gondolják a kisasszonyok – Ahogyan kiejti a kisasszony szót, az csöpög a gúnytól. Geri azonban állja a tekintetét, a vénemberről pedig, tudomást sem vesz, aki mintegy véletlenül végigsimít a fenekén, miközben le nem veszi a szemét Vikyről. Tovább villogtatja korhadó fogait. A sofőr pedig továbbra sem lassít.

Akkor Geri elbődül, mély torokhangon, amely inkább emlékeztet egy meglett dokkmunkáséra, mint egy fiatal lányéra:
- Állj meg, a kurva anyádat, vagy kitépem a töködet és a seggedbe gyömöszölöm!
A buszvezető félrekapja a fejét, és ijedségében tövig tapos a fékbe. Az ocsmány vénember elvágódik, beveri a homlokát a fémből készült kapaszkodóba, és eszméletlenül az egyik ülésre hanyatlik. A sofőr kapkodva nyitja ki az ajtót.
- Oké… tessék. Menjetek!
- Jól van – suttogja Geri csöndesen, aztán elvigyorodik, és barátnőjét kézenfogva leugranak a buszról. Viky még visszapillant a buszvezető halottsápadt arcára, és tudja, hogy pár percen belül halott lesz, elviszi a szívroham.
- Szép volt, drágám – búgja Gerinek, és végigsimítja a melleit. A barátnője visszamosolyog rá, miközben visszarendezi vonásait a koponyájára.


5

A pók, aki addig mozdulatlanul lapult a sarokban, megmoccan. Ted immár kénytelen tudomást venni róla.
Szia pók – köszönti társalgási hangnemben.
Az állat nem válaszol. Egy hatalmas, fémzöld légy akadt hálójába, figyelmét leköti a zsákmány megbénítása.
(A világegyetem végén leselkedik a pók)
(Egymillió névtelen szemével)
Ki írta ezt? Rimbaud valamelyik Illumination-ában? Nem... nem jut eszébe. De nyilván nem egy olyan alak, mint Ezra Pounds. Bár…
(szörny amely nem is szörny…)
Ginsberg. Persze. A vén, buzi zsidó. Bár már halott, buzi zsidó. Réveteg soraival meszkalinországból. Mennyit dédelgette a saját farkát a verseiben. Hát igen. Ez…
(Ted, figyelj ide. Most írsz, vagy egy sírban pihegő kókler költőn meg a szobád sarkában tanyázó pókokon elmélkedsz? Nem azért, ennek is van annyi értelme, mint annak, amit nagy elszánással a képernyőre vetsz, de mégis.)
Írok. Ez a dolgom.
(Rendben. Akkor figyelj oda. Mert már megint kezdenek elcsámborogni soraid a semmibe.)
Az író lehunyja szemét, úgy folytatja az írást.


6

Geri és Viky letérnek az 52-esről, s most egy földúton haladnak északnak a hideg éjszakában. Egymást átkarolva vadul viháncolnak, különösen Viky, akin most ütközik ki igazából a kokain hatása.
- Geri… de mégis… hová megyünk?
- Keresünk egy meleg helyet, aztán… Ó bazdmeg! – A lány rosszul lépett, és most bokáig merül egy sáros tócsába. – Szóval… egy meleg hely… aztán folytatjuk, amit elkezdtünk.
Viky felvihog, és kezét barátnője nadrágjának elejére szorítja.
- Ki akarlak nyalni – leheli párás hangon Geri fülébe.
Geri horkant egyet, aztán durva nyelves csókot ad a lánynak.
- Nemsokára…
Némán ballagnak tovább, Viky égő szeme világít a sötétben. A halott pusztaság hosszan elnyúlik előttük. A vérrel iszamos, jeges égen csillagok ragyognak.
Vagy húsz percig gyalogolnak, amikor Viky megkérdezi:
- Az ott mi lehet? – Ujjával mutatja is, mire gondol. Egy fény világít nyugaton, apró pont csupán.
- Talán egy ház – mondja habozva Geri, aztán elvigyorodik, és bólint. – Az hát. Mi más lenne. Odamegyünk.
- Be fognak engedni minket?
Geri barátnőjéhez fordul, kezébe veszi az arcát, és elmosolyodik. Viky hátrahajtja a fejét, hogy a másik végignyalhassa a nyakát.
- Hát persze. Be fognak – mondja végül Geri halkan. – Gyere.
Elindulnak a ház felé, sáros cuppanások kísérik lépteiket. A szántóföld fagyos tábláján egy kislány kuporog, halott szemével figyeli őket. A kislány pisil, vizelete megolvasztja a havat. Ráncos bőrén fekélyek ütköznek ki, és halkan dúdol magában. Olyan a hangja, mint a holt avart borzoló novemberi szélnek. A szeme pedig, mint egy ódon temető, melyet bányaomlás temetett maga alá.