Éjszaka egy halott asszony ágyában 37: Péntek délután

Csendben odaléptem Andihoz és kávét töltöttem a csészéjébe. Csendes kis szertartás volt; pár percre félreraktuk a munkát és beszélgettünk, elmondtuk a napi apró-cseprő ügyeket, aztán kipihenten visszaindultunk az irodába. Egyre ritkább öröm, már messzebb voltunk egymástól de ha összejön, annál szebb.
De van, ami sohasem változik: még mindig két édesítőszert rak a kávéjába, pár csepp tejjel (de nem többel, mert tűzforrón szereti), egyet kortyolt és megkérdezte:
- Mit terveztek a hétvégére?
- Lemegyek Istenadtára munka után.
- Andris, te sohasem adod fel…
- Nem. Most újra.
Újabbat kortyolt, egy pillanatig egyensúlyozott az ajkai előtt a csészével és folytatta:
- Emlékszem, amikor mesélted azt a hétvégét. Amikor az a furcsa álmotok volt.
- Igen – komorultam el egy pillanatra.
- De még sohasem mondtad el a végét. Mindig ott hagytad abba, hogy egyedül maradtál a fánál, azzal a szadista kérdéssel.
- Igen. Máig bánom, hogy nem jutott előbb eszembe a válasz. De tudod, a borzalmas évek, a boldog hajnal védtelenné tett.
- Mire gondoltál abban a pillanatban, amikor megkérdezte?
Lehajtottam a fejem, nem mertem a szemébe nézni:
- Arra, hogy ha tényleg az a házasság, ami az elmúlt években volt, akkor talán… Szégyellem, de az első pillanatban megkísértett a szabadság ígérete. De aztán a szemébe néztem és tudtam, hogy lehet, hogy más nő lehet szebb, kedvesebb, vagy bármi más, nekem ő a sorsom.
- Remélem neki nem így mondtad el! Soha nem értettél a nők lelkéhez – nevetett fel Andi.
- Nem, a világért sem, kicsit cizelláltam.
- Mit mondtál?
- Amikor végre utolértem? Hogy igen, elvenném, csak kevesebb illúzióval… Ezt válaszoltam Lucának.
- És erre?
- Azt hiszem, elhitte. Furcsák az emberek. Amikor azt mondtam neki, hogy szeretem, bármi is történik, nem hitte el. De amikor azt mondtam neki, hogy szeretem, bár elveszítettem a vele kapcsolatos álmaimat, mégis vele akarok élni, azt már elhitte.
- Ne keress a nőkben logikát! – Nevetett fel.
- És a férfiakban?
- Okos ember vagy, azzal amúgy sem próbálkoznál.



Forró nyári délután volt, de amikor kiértem a városból, lehúzott ablakkal egész elviselhető volt az idő. Kihasználtam, hogy egyedül vagyok, beraktam a lejátszóba egy Wagner CD-t és hangosan énekeltem a Hayatoh-t. Előre örültem a hétvégének és annak, hogy pár percig azt hallgathatok, amit akarok.
Szerettem ezt a Dunamenti csendes tájat. Szerettem, hogy minden fához, minden úthoz emlékek fűznek. Amikor megláttam a határfát, mint régi ismerősre mosolyogtam. Valahol úgy éreztem, hazaértem, hiába élünk máshol.
Megdobbant a szívem, amikor a nagyiék utcájába befordultam. Azt hiszem, a legszebb dolog, ha annyi év után még mindig tud örülni az ember a másiknak, ha alig várja a vele töltött időt. Talán már nem azzal a szerelmes vágyódással, mint az első hónapokban, de azzal a csendes bizonyossággal, hogy tudja: a lelke a másik nélkül fél, csak vele lehet teljes.
Amikor beléptem a kertkapun, a Kedvesem nekem háttal guggolt. Olyan gyönyörű volt: lenge nyári ruhát simogatott rajta a szél, olyat, amilyet évek óta nem vett fel, körülötte rózsák, amiket még Kata a szülei házából hozott el, mert ezek a virágok is eltaposhatatlanok voltak, mint az istenadtaiak. Egy pillanatra megálltam és csenden csodáltam a képet, de csak egy pillanatig, mert valami megmozdult Luca mögött. Két kis totyogós láb, két felém tárt kar és két csodálatos, kerekre nyílt szem… Úgy éreztem, hogy ezért érdemes volt mindent átélni és vállalni.

Este, amikor már alábbhagyott a forróság, lesétáltunk a Duna partra. Csodálatosak a nyáresték a folyónál. Leültünk a padra és belefeledkeztünk a hullámokba. Közben arra gondoltam, hogy az elmúlt évszázadok során hány és hány sorsot görgetett maga előtt, hány ember küszködött és próbált meg boldog lenni ezen a földön. És mégis, annyi tragédia és halál után itt ülünk a partján és élvezzük a csendes, békés pillanatot. A kicsi a babakocsiban elégedetten szuszogott, közelebb húzódtam a Kedvesemhez, átkaroltam, s önkéntelenül is sorolni kezdtem kedvenc versem szavait:
Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok,
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te,
hallgatlak.
Két karoddal átölelsz te,
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban…

És itt egy pillanatra zavartan elhallgattam. De Luca elmosolyodott és folytatta:
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.

VÉGE