Ha nem akarsz lemaradni:

Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!

BELÉPÉS
REGISZTRÁCIÓ
Legfrissebb történetek:
A nők bosszúja, 1. felvonás. történetnek a folytatása.
(Fantázia történet)
A történet a fantázia szüleménye, BDSM és Horror keveréke, de alapvetően a horrorba tartozik....
Lecsúsztam a fal mentén, és széttárt lábakkal csupasz fenekemmel a padlóra ültem. A fejem...
Sziasztok! Ez egy skicc, az első írásom. Szeretnék rá őszinte kritikát kapni! A történetet...
Friss hozzászólások
Dr. Stephen P. St.John: Sok gondolatom volt, de végül...
2024-03-28 20:01
Marthy: Mmm! Lányként os imádós történ...
2024-03-28 16:03
Marthy: Tökéletes ritmusú, nagyon jól...
2024-03-28 15:47
Marthy: Tökéletes ritmusú, nagyon jól...
2024-03-28 15:46
Materdoloroza: Pedig én is vártam a folytatás...
2024-03-27 22:41
Legnépszerűbb írások:
pff
Barbara, Kedves!<br /> A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Legnépszerűbb szerzők:

Éjszaka egy halott asszony ágyában 28: Egy szem dió (1986)

A polcon egy szem dió. Nagy szemű, papírhéjú, fűszeres, olyan, amilyen sehol máshol nem terem, csak az istenadtai hegyekben. Gépies mozdulattal megszagoltam: már nem volt illata.
Emlékszem, az egyik első Halottak napján, amit Istenadtán töltöttem, a Kedvesemmel felmentünk a temetőbe. Hegyi temető, ahová a folyó még áradáskor sem fut fel. A hegyekben mindig kevés a hely, amit a halottaknak adnak, az élőktől veszik el. Két egymást keresztező kockaköves sétány és semmi több. A sírokat olyan szorosan hányták egymás mellé, hogy kannával, virággal alig lehetett közöttük elférni. A két sétány kereszteződésében egy apró kápolna, már régóta nem használták, átvette szerepét a hetvenes években épült „modern” ravatalozó, amin látszódott, hogy bár téglából épült, a tervezője panelban gondolkodott. Azóta a temetőkápolna nem látott halottat, üresen állt, halott és szentség nélkül. Üresen, mégis Isten-jelként.
A kápolna felett egy vén diófa. Amikor alatta mentünk el, pont elénk esett egy szem dió, a Kedvesem felvette és az arcom elé emelte:
- Szagold meg! – nevetett.
Megszagoltam, finom illata volt, mint valami keleti fűszernek. Elsőre az jutott eszembe, hogy a szenvedélytől égő női testnek van ilyen illata, de ezt nem akartam kimondani, így csak ennyit mondtam:
- Finom.
- Finom? Neked csak ennyi? Ez a világ legfinomabb diója! Gyerekkoromban még az egész hegyoldal tele volt vele, most már csak a temetőben maradt meg ez az egy fa… De aztán mindent felparcelláztak és az új tulajdonosok kivágták a fákat… Már sohasem fogunk olyan finom karácsonyi diós sütit enni, mint gyerekkoromban.
A bicskámmal feltörtem a diót és elfeleztük. Finom, piros húsú volt, azóta sem ettem olyan finomat…



A nyolcvanas években lassan új birtokosok érkeztek a faluba. A víkendházasok. Volt kocsijuk, pénzük, beleszerettek a Duna parti tájba. A falusi fiatalok már nem nagyon foglalkoztak a gazdálkodással, az öregek meg lassan belefáradtak az állandó küszködésbe, hát eladták a földeket, amiket nemzedékek óta műveltek, amiért nemzedékek óta küzdöttek egymással akár a testvéreikkel… A küzdelmek halotti anyakönyvi kivonatai a helyi takarékszövetkezet betétkönyvei lettek.
Valami ezekben az években végleg megváltozott Istenadtán. Amit a Háború, a ki- és betelepítés nem tudott elérni: a svábok kisebbségbe kerültek. Őrizték még a kultúrájukat, amennyire a Párt engedte, sorsukat még ők intézték, de ha két ember meglátta egymást az utcán, már nem úgy néztek egymásra, mint akik egymást gyermekkoruk óta ismerik, legfeljebb udvariasan bólintottak egymás felé. Lassan megtelt a falu idegenekkel, gyüttmentekkel, akiknek lelke még nem vert itt gyökeret.
Egy nyári vasárnap este, egy új Lada állt meg Katáék háza előtt: a nővére volt. Nem beszélték meg, hogy jönnek, Katáéknak nem volt telefonjuk, a levél lassú, különben is, a testvér és családja mindig szívesen látott vendég. Leültették a vendégeket, az ebédről maradt süteményt az asztalra tették és kávét főztek. A szertartásos „hogy vagytok?” és az első korty kávé után a nővére a tárgyra tért.
- Kata, adjuk el a földet.
Kata egy pillanatra megdermedt. Apjuk halála után az idősebbik fivére beköltözött a házba, kifizette a testvéreit, de abban állapodtak meg, hogy a föld őrzi az értékét, tartogatják jobb időkre. Kata gondozásba vette, ápolta a diófákat, minden évben a termést egyenlő részre osztotta és odaadta a testvéreinek. Pénzt nem kapott érte, legfeljebb köszönetet néha, de szerette gondozni a földet: olyankor apját érezte maga mellett. És Karácsonykor, amikor diót tört a süteményhez, mindig arra gondolt, hogy a testvérei vagy a sógornői ugyanígy tesznek. Hogy ha a sors szerteszét is szórta őket, ebben a mozdulatban egyek, mint egykor a karácsonyi almaszeletelésben, mindannyian a közös, ősi földről származó diót eszik az ünnepi asztalnál.
Tudta, hogy a testvérei csak felesleges koloncnak tartják a földet, hogy legszívesebben túladnának rajta, de lelke mélyén remélte, hogy a falunak, a szülőföldjének az a kis része mindig megmarad.
- Most? Ilyen gyorsan?
- Voltam a tanácsnál. Azt mondták, átsorolják a területet. Most a pestiek aranyáron vesznek meg mindent, még az ártérben is. Most kell eladni. Ki tudja, meddig tart még ez a világ.
- Talán igazatok van. Már mi is öregszünk, nehezen bírjuk a munkát. A többiek mit mondanak?
- Már beszéltem velük, ők is így gondolják. Csak attól féltünk, hogy te mit mondasz. Rám bízták, hogy beszéljek veled.
- Köszönöm, kedvesek vagytok. De a világ megy előre, nem lehet megállítani. Ha akarjátok, adjátok el.
- Akkor meghirdetjük.
Amikor a nővére elment és egyedül maradt, miközben pakolgatta el a csészéket és a süti maradékot, legszívesebben zokogott volna, de már régen kiszáradtak a könnyei. Csak azért imádkozott, hogy még az idei termést ők szedhessék le. S úgy látszik, hogy az Úr megsajnálta őt, mert ez az egy kérése végre teljesült, ha a többi imája vissza is hullott terméketlenül.

Hideg, napos őszi nap volt, amikor felkerekedett a három nemzedék: a nagyszülők, Feriék és a már kamaszkor közepén járó Luca, hogy leverjék és begyűjtsék a diót. Kata megadta a módját: napokig sütött főzött előtte, kosarakba rakta az elemózsiát, a férjének meghagyta, hogy a pincéből két üveggel hozzon a finomabbik borból, s a többiek is jobbik munkásruhájukat vették fel.
Csendesek voltak, mintha temetésen lennének, a férfiak sem viccelődtek, a nők sem pletykáltak, csak némán dolgoztak. S mikor jött az ebédidő, az áldás után mindenkinek bort töltöttek, s a férje kezében mintha megrendült volna a pohár, hogy egy csepp bort áldozott a földnek.
Luca egyszer csak hátra vetette, megrázta a haját, fürtjeit megaranyította a nap és felnevetett. Kata csak nézte az unokáját és arra gondolt, hogy ha el is kell hagyniuk a földet, ha elvész az utolsó darabka is a régi birtokukból, amíg vannak gyerekek, akik nevetnek, addig van jövő is. És máris nem volt olyan szomorú. Persze, ő az öregasszony már nem csinálhatott olyan nevetséges dolgot, mint egy fa átölelése, így csak titokban simogatta meg az öreg fát. Végtére is, nem jön el a világvége, meg kell tanulni lemondani a világ dolgairól, biztos jó emberek veszik meg majd a telket, ők is ugyanúgy szeretni fogják, mint ők, most rajtuk van a sor, az ő boldogságuk teremjen meg az istenadtai földben.
Még sohasem ment olyan lassan a dió begyűjtése, mint ezen a napon, úgy húzták az idők, mint a szerelmesek a búcsúzás perceit, amik lassan órákká érnek.
Végül bepakoltak a kocsiba, még sohasem volt ilyen bőséges a termés… A telekhatáron még egyszer visszanézett és meglátott egy diószemet a fűben. Lehajolt érte és a zsebébe rakta: ezt meg fogja őrizni.

Többet nem lépett arra a földre. Néha-néha, amikor a temetőben a sírokat gondozták, megkérte a férjét, hogy sétáljanak kicsit a hegyoldalban, de a határt sohasem lépték át: az övék volt, de már az. Másé.
Tavasszal favágók jöttek a telekre, kivágták az összes fát.
Kata sohasem ment többet fel a hegyoldalba.
Folytatások
2632
Csendben odaléptem Andihoz és kávét töltöttem a csészéjébe. Csendes kis szertartás volt; pár percre félreraktuk a munkát és beszélgettünk, elmondtuk a napi apró-cseprő ügyeket, aztán kipihenten visszaindultunk az irodába. Egyre ritkább öröm, már messzebb voltunk egymástól de ha összejön, annál szebb.
De van, ami sohasem változik: még mindig két édesítőszert rak a kávéjába, pár csepp tejjel (de nem többel, mert tűzforrón szereti), egyet kortyolt és megkérdezte:
- Mit terveztek...
2233
- Kedvesem. Válaszolj őszintén: ha nem huszonéve, hanem mondjuk egy éve találkozunk, akkor is feleségül akartál volna venni?
Lefagyott az agyam és nem tudtam válaszolni. Luca rám nézett és folytatta:
- Látod, Kedvesem… A hallgatás a válasz. Hogy nem. Már régóta tudtam, csak azt nem, hogy hogyan ébresszelek rá. Kellett hozzá ez a mai reggel. És szeretném, ha ez lenne az utolsó szó, amit mondok neked: szeretlek.
Megsimogatta az arcomat, szájon puszilt, felszállt a biciklire...
2103
A történet véget ért. Ott ültem a fészerben, az egyetlen társaságom egy összegyűrődött véres bicikli. S annak ellenére, hogy az elmúlt órákban évszázadnyi szenvedést és küszködést kellett átélnem, mintha kicsit megkönnyebbültem volna. Minden tagom ólomnehéz volt, olyan fáradt voltam, mintha évtizedek óta nem aludtam volna, de valahol a lelkem könnyű volt. Nem tudom, ismerik-e a fáradtságnak azt a fokát, amikor már nem számít se a múlt, se a jelen, csak a pillanat, az a furcsa éber álom,...
2348
Egyik éjszaka arra ébredtem, hogy egyedül fekszem az ágyban. Rossz előérzetem támadt, elkezdtem keresni. A fény irányába mentem: Luca a gyerekszobában volt és Katica játékait porolgatta, rendezgette. Megálltam az ajtóban és néztem. Mosolygott, kicsit mintha dúdolt is volna, valami bugyuta altatót. Boldog volt. Odatérdeltem mellé, de észre sem vett. Szerettem volna bekerülni abba a kis világba, ahol újra ilyen boldog, megfogtam az egyik babát, hogy odanyújtsam neki. Amikor észrevett, megrázkódott,...
2543
Hálás volt a nagyapjának, hogy megtanította biciklizni a kicsit. Furcsa, máskor alig tud menni, de mintha megfiatalodott volna. Kár, hogy a dédi már nem mer biciklire ülni, akkor most hármasban mehetnének, de így is szép lesz.
A busz átgördült a falutábla előtt. Otthon volt. A szemével keresgette a dédiék utcáját. A busz azelőtt is elhalad és pár méterre van a megálló, valaki már megnyomta a leszállásjelzőt, így a helyén maradt, hogy beleshessen, hogy egy pillanattal előbb láthassa...
Előző részek
2073
...majd elmúlik ez is. Rákosi alatt még rosszabb volt, mégsem hagytuk el a hitet, pedig akkor tényleg sok múlt rajta. Kádár alatt sem fogjuk.
1865
A hatvanas évek vége felé kezdett normalizálódni a vallásos élet is. Megszületett a kompromisszum az Egyház és az állam között is: a papok már nem politizáltak még átvitten sem a prédikációikban, az állam meg szemet hunyt e felett a klerikál-feudo maradvány felett. Még mindig listát vezettek azokról, akik templomba jártak, de aki nem akart úgymond „karriert” csinálni, annál már nem számított. Az aktív papokat már nem vitte el a rendőrség, már nem verték meg őket, legalábbis nem mindig,...
2229
Péntek este érkeztek meg a vendégek. A kocsi, amivel jöttek, majd olyan hosszú volt, mint a ház utcai frontja. Józsi, mert a régi idők emlékére csak így hívták, kicsit ideges is volt, mert hiába csináltak a házhoz széles kertkaput, nem tudott beparkolni. Ezek után természetesen az utcai szobát kérte maguknak, hogy egész éjjel szemmel tarthassa autóját Az asszony, akit már kint ismert meg bizalmatlanul nézett körbe a lakásban, mint egy misszionárius első napján a leprakórházban. Legelőször...
1997
Építkezni kezdtek. Azokban az években ez mást jelentett, mint manapság: téglánként kellett összeszedni az építőanyagot, a tervek tucatáruk voltak, mintha az egyetemen azt tanították volna, hogy a jó ház az, amelyik semmiben sem különbözik az összes többitől. Hogy csak ház legyen, véletlenül se otthon. Giccses gondolat, mégis Katának álompalota volt, semmiért nem adta volna. Mintha a korábban összetöretett és szétszóratott élete épülne fel apránként.
1961
A narancs Istenadtán nem csak egy gyümölcs volt, jelkép. Régen, még a háború előtt, amikor az öregasszonyok bevitték a málnát és a ribizlit a városba, sokszor narancsot vettek visszafelé, amit a legényeknek aranyáron adtak el, ők meg a szívüknek legkedvesebb leánynak ajándékozták. Svábok voltak, dolgosak, irtóztak a felesleges pénzkidobástól, éppen ezért volt különösen nagy súlya ennek az egynek: ezzel fejezték ki, hogy a másik mindennél fontosabb nekik.
Kata régen nagyon várta,...
Hasonló történetek
7762
Eva boldogan nyugtázta az üzenetet. Hát nem hiába jött ide. Felment a lakosztályba, beült egy kád, forró vízbe, majd mikor már teljesen átjárta a jótékony meleg, felfrissülve ült le a fésülködő asztalhoz, hogy végre ismét igazi nőt varázsoljon magából...
4470
Most zuhanyozzál le, aztán irány a szülői ház. Utólagos engedelmeddel haza telefonáltam, hogy előkészítsem a terepet. Csak azt mondtam, hogy összevesztetek Adammal és te, ott hagytad...
Hozzászólások
Andreas6 ·
Szomorú. Sajnos, ilyen az élet. Engem a fák halála is megrendít. Biztosan valami újgazdag bunkó vette meg a földet. - Továbbra is szépen írsz, nem is vártam mást.

Rozványi Dávid ·
Köszönöm... mások szemében talán ez nem ugyanaz a kategória, mint a Don-kanyar, vagy a kitelepítése, mégis ugyanannak a folyamatnak egy újabb stációja...

AmandaAdmin ·
Kedves Felhasználók! A tortenetek csapata új társkereső oldalt indított. Ismerkedés meleg férfiaknak: WWW.BOYSXX.SITE Ismerkedés heteroszexuálisoknak: WWW.TEENSFK.SITE Ezer erotikus történetet gyűjtenek össze ott, vannak ismeretségek és kommunikáció. Meghívjuk Önt, hogy csatlakozzon. Az ingyenes regisztráció továbbra is nyitva áll

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Ha nem akarsz lemaradni: