BELÉPÉS
REGISZTRÁCIÓ
Legnépszerűbb írások:
pff
Barbara, Kedves! A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor határoztam el,...
Legnépszerűbb szerzők:

Éjszaka egy halott asszony ágyában 10: Kopásnyomok (1943)

Néztem a keresztet, amit a kezemben tartottam. A festék a szélén megkopott, az élei simák voltak, mintha valaki sokszor fogta volna a kezébe, mintha valaki ezt ölelgette volna ahelyett, akit igazán szeretett, akitől minden nap reménykedve várt levelet. De a levelek egyre ritkábban érkeztek.
A hadi helyzet egyre jobban romlott, a tábori posta egyre gyakrabban akadt el a végtelen muszka mezőkön. Néha Kata arra gondolt, hogy nem lehet igaz, hogy ennyire nem tud írni neki a férje, inkább nem akarja szomorítani, ijesztgetni az ottani valósággal. Talán csak nem akar rájuk gondolni, mert fáj elképzelni, hogy milyen lehet otthon az élet. Már nem más neki Istenadta, mint egy távoli emlék, egy szép mese, ami sohasem lesz már valóság. A valóság: túlélni a napot, túlélni az éjszakát, megpróbálni aludni, túlélni az ellenséges tüzet, befogni a fület a sztálin-orgona sivításában… Talán már lemondott arról, hogy az egészet túlélje, legfeljebb órákban, napokban tudja mérni a reményt.
Ilyenkor Kata gyűlölte a férjét a hallgatásáért, de ha mégis nagy néha levél jött tőle, mindent elfelejtett, még akkor is, ha fájóan semmitmondó szavak sorakoztak a levélben.
Semmitmondó szavak, mint a filmhíradók tudósításai. Mindenki tudta, mit jelentenek a szavak valójában: beszivárgó bolsevisták, ellenséges tűzben…
„Honvédeink a legmostohább időjárási viszonyok közepette vívják elhárító harcukat az orosz hómezőkön.”
„Honvédeink sűrű becsapódások közepette törnek a benyomult szovjet erők oldalába”
„A szovjet tömegtámadások során minden helységért ádáz küzdelem folyik. Romba dőlt falvak határában csapataink hősi helytállással tartóztatják fel a támadó bolsevistákat.”
… Mindenki tudta, hogy a szép szavak csak elfedik a valóságot, de a veszteségek tényleges mértékét senki sem sejtette. A filmhíradók szerkesztői mindig az összeállítás végére rakták a haditudósításokat; s ha nagy néha még ez is elmaradt, a nézők sejtették, hogy valami olyasmi történt, amiről egy szót, egy képet sem engedett át a cenzor. Jány Gusztáv indulása előtt keserűen az aktatáskájára csapott, hogy ebben fogja hazahozni a II. Magyar Hadsereget – nem sokban tévedett.


„Imádságos lélekkel, soha nem szűnő hálával gondolunk hősi halottainkra. De imádságunk nem lenne teljes, és hálánk üres szó maradna csupán, ha gondolataink rögtön nem szállnának azok felé az árvák felé, akiket ezek a hősök, ezek a talpig férfiak hátrahagytak.”
Kata befogta a fülét és kirohant a vetítőteremből.
1943. május 3. volt. Hatalmas díszszemle a Keleti pályaudvar előtt. Mindent megtettek, hogy ne egy vert, hanem egy dicsőséges hadsereg képét mutassák. Lobogtak a zászlók, a férfiak új egyenruhában feszítettek s senki sem kérdezte, hogy a hiányzó százezer… Kata is ott volt a tömegben és szemével a férjét kereste. Tudta, hogy a doni áttörésben Feri is megsebesült, hősies helytállásáért kitüntetést és több hetes szabadságot kapott. Hazatért, sebesülten és szótlanul. Amikor véget értek a hivatalos ünnepségek, Kata repült hozzá, nem törődve a kötésekkel, átölelte… Otthon van és él, nem súlyos a sebesülése, és nem számít, hogy nemsokára haza kell mennie. Adott nekik pár hetet a sors, ezalatt úgy kell élniük, hogy egyszerre gondoljon az „örökre” és a „soha többet” szavakra. Mert már nem volt benne a bizonyosság, hogy minden jó véget ér, amikor Ferit ölelte, arra gondolt, hogy talán még egyszer nem tarja így a karjában, hogy lehet, hogy ezt a pár napnak az emlékét kell megőriznie örökké…
A férje megpróbált segíteni a ház körül, konok akarattal, mintha be akarná bizonyítani, hogy még így is ugyanolyan férfi, de inkább csak a baj volt vele. Esténként hiába hívták a barátok, nem ment a kocsmába, legfeljebb a moziba, de egykedvűen nézte a tudósításokat és a filmeket, látszott rajta, hogy inkább kötelességből akar felesége kedvére tenni. Csak akkor mosolyodott el, ha a kisfiával játszott. Ilyenkor Kata csendben néha belesett az ajtón és némán figyelte a két embert, akiket legjobban szeretett a világon.
Bár nem beszélt a frontról, hogy miket élt át, de kis Ferinek tankokat, repülőket, ágyúkat faragott fából, papírból katonákat vágott ki, s lassan-lassan mintha mindent elmesélt volna a gyerekek nyelvén, amit a fagyos pokolban át kellett élnie. Amikor a kisfiú elaludt, megkérte a feleségét, hogy fűtsön be, mert, ahogy mondta, nem akar többet fázni. Csak nézte a tüzet és hallgatott. Kata mégis boldog volt: minden szótlansága, mogorvasága ellenére élvezte, hogy gondoskodhat róla, hogy bizonyíthatja a szeretetét. Boldog volt, hogy átölelhette, még akkor is, ha sohasem ölelte vissza. Éjszaka az ágyban néha hozzábújt, a férfi legtöbbször ingerülten ellökte magától. Az asszony ilyenkor hangtalanul sírt magában, de reggel már újra mosolygott rá. Viszonzatlanul.
Rendszeresen jelentkeznie kellett a parancsnokságon. Az orvos megvizsgálta, hogy alkalmas-e a szolgálatra. Egy nap, mintha gyászhírt kellett volna közölnie, szomorúan ingatta a fejét és közölte, hogy felépült, újra visszatérhet a frontra. A férfi egykedvűen vette tudomásul. Vacsora után kinyitott egy üveg bort, töltött magának és az asszonynak is és végre mesélni kezdett…

Arról, hogy kilométerenként, jó, ha egy ütegük volt. Hogy a puskáik a hidegben használhatatlanokká váltak, ha meg mégis megpróbáltak lőni, le kellett venniük a kesztyűjüket és rögtön csontig lefagytak az ujjaik. Hogy alig volt tüzelőjük, de a motorok körül állandóan fűteniük kellett, hogy szét ne fagyjanak. Hogy milyen érzés volt, amikor a muszka megindult ellenük. Mint szellemek jöttek a fehér téli kezeslábasaikban. Neki szerencséje volt, egy géppuskaállásban állt éppen, amikor megindultak. Folyamatosan lőtték őket, már hegyekben álltak előttük a hullák, amikor fel kellett adniuk. Nem a lőszer fogyott el, a géppuska a hideg ellenére úgy átforrósodott, hogy használhatatlanná vált. Mintha egy rossz némafilm szereplői lettek volna. Felkaptak mindent, ami használhatónak tűnt és visszavonultak a közeli faluba. A százados káromkodott, pisztollyal fenyegetőzött, a félholtak kezébe is fegyvert adott és megesküdött, hogy mindenkit személyesen lő le, aki menekülni próbál. Hogy mindenki azt hitte, hogy ez lesz életük utolsó napja. Gépiesen lőttek mindenre, ami mozgott. Isten tudja, hogy nem a saját bajtársaikat ölték-e meg. Hogy még most is visszhangzik a fülében a sok „Istenem” és „Bozse moj”. Hogy a paraszt bácsi, akinek a házában voltak, kérte őket, hogy dobják el a fegyvert, égessék el az egyenruhát, öltözzenek fel muzsiknak*, majd ők elrejtik őket… Közben újabb és újabb hullámban jöttek a vörösök… Megőrültek a golyósivítástól, a sok gurrá**, gurrágtól.
A vörösök végül feladták. Tovább vonultak, valószínűleg úgy gondolták, most fontosabb az üldözés, a katlanokat*** majd később számolják fel. A százados út nagy nehezen érintkezésbe lépett a parancsnoksággal, sikerült egy még saját kézen lévő találkozási pontot kijelölni. Talán harmincan maradtak. Gyorsan megpróbáltak szánokat rekvirálni, hogy a sebesülteket magukkal vihessék. Bár elkeserítő volt a helyzet, de a falu vezetőjével hangosan felnevettek, amikor megkérdezték, hogy birodalmi márkával, vagy utalvánnyal fizessenek-e, vagy elég az elismervény is…
Hajnali egy lehetett, amikor végre nekiindultak, vagy tíz muzsik társaságában, akik féltek, hogy mint kollaboránsokat elsőként őket akasztják fel, ha visszatér a szovjet. Szerencséjük volt az úton, a földi erők messze voltak, de vagy háromszor sorozták meg őket a raták. Az úton több embert vesztettek a hideg, mint az ellenséges golyók miatt.
Délelőtt érték el a találkozási pontot, két órás késéssel. A százados óvatos volt, felderítőket küldött előre. Nem volt oktalan az óvatosság: a pont már ellenséges kézen volt. Feri életében először gondolt az öngyilkosságra, látta, ami még nem fordult elő, amióta ismeri, hogy a százados úr is tanácstalan. Talán az volt a szerencséjük, hogy az egyik bajtársa, nem csak gondolt az öngyilkosságra, hanem a puskája csövét is a fejéhez tartotta. Amikor a parancsnok ezt meglátta, azonnal magához tért. Felpofozta és mindennek lehordta. Hogy nem gondol se a hazájára, se a családjára. Hogy ha nem ölték még meg az oroszok, akkor bűn lenne, helyettük elpusztítani magunkat. Ráncba szedte a csapatot és a saját erők feltételezett pozíciója felé indultak, kikerülve az ellenséget. Szerencséjük volt. Nem sokkal arrébb egy német gépesített alakulattal találkoztak, akiket pont az ő felmentésükre küldtek. Megmenekültek, még ha ez a menedék viszonylagos, pár órás biztonságot is nyújtott csak. Végre nem voltak egyedül.
A következő napokban is egyfolytában visszakoztak. Néha egy-egy ponton megpróbáltak ellenállást kifejteni, de mindannyian tudták, hogy reménytelen. Most ütött vissza, hogy a nácik nem engedélyezték a mélységi védelem kiépítését. Nem volt ember, nem volt fegyver, nem volt muníció, se üzemanyag vagy tüzelő. Ha a német parancsnokság nem csoportosított volna át erősítést, mindannyian ott vesztek volna. Mert a németek tudtak harcolni, igaz, néha a magyarokkal is. Gondolkodás nélkül kidobták őket a fűtött házakból a hidegbe, a sebesülteket is, mintha nem is emberek, hanem állatok lennének. De amikor jött az orosz, fedezték a visszavonulásukat…
- És tudod, mi volt a legszörnyűbb az egészben? – Fejezte be a mesélést Feri. - Hogy már nem a győzelemért, a hazámért, vagy értetek harcoltam. Nem is a bajtársaimért. Hanem csak arra az egyre vártam, hogy még egyszer melegben legyek, hogy egyszer az életben ki tudjam magam aludni… Már nem rád és a kisfiamra gondoltam, csak erre az egyre: egyszer még az életben érezzem a meleget és a biztonságot. Ezt az egyet nem tudom magamnak megbocsátani. Hogy elárultalak titeket…
Másnap reggel felszállt a hajnali buszra és visszament a háborúba.
Kata minden este a kezében szorongatta a fakeresztet és úgy imádkozta álomba magát. Hogy egyszer még visszakapja a férjét. Élve. És ne csak az árnyékát, mint most.

* orosz parasztnak
** orosz csatakiáltás
*** katonai értelemben: körülvett ellenséges terület
Folytatások
Csendben odaléptem Andihoz és kávét töltöttem a csészéjébe. Csendes kis szertartás volt; pár percre félreraktuk a munkát és beszélgettünk, elmondtuk a napi apró-cseprő ügyeket, aztán kipihenten visszaindultunk az irodába. Egyre ritkább öröm, már messzebb voltunk egymástól de ha összejön, annál szebb. De van, ami sohasem változik: még mindig két édesítőszert rak a kávéjába, pár csepp tejjel (de nem többel, mert tűzforrón szereti), egyet kortyolt és megkérdezte: - Mit terveztek a hétvégére? -...
- Kedvesem. Válaszolj őszintén: ha nem huszonéve, hanem mondjuk egy éve találkozunk, akkor is feleségül akartál volna venni? Lefagyott az agyam és nem tudtam válaszolni. Luca rám nézett és folytatta: - Látod, Kedvesem… A hallgatás a válasz. Hogy nem. Már régóta tudtam, csak azt nem, hogy hogyan ébresszelek rá. Kellett hozzá ez a mai reggel. És szeretném, ha ez lenne az utolsó szó, amit mondok neked: szeretlek. Megsimogatta az arcomat, szájon puszilt, felszállt a biciklire és lassan tekerni...
A történet véget ért. Ott ültem a fészerben, az egyetlen társaságom egy összegyűrődött véres bicikli. S annak ellenére, hogy az elmúlt órákban évszázadnyi szenvedést és küszködést kellett átélnem, mintha kicsit megkönnyebbültem volna. Minden tagom ólomnehéz volt, olyan fáradt voltam, mintha évtizedek óta nem aludtam volna, de valahol a lelkem könnyű volt. Nem tudom, ismerik-e a fáradtságnak azt a fokát, amikor már nem számít se a múlt, se a jelen, csak a pillanat, az a furcsa éber álom, amikor...
Egyik éjszaka arra ébredtem, hogy egyedül fekszem az ágyban. Rossz előérzetem támadt, elkezdtem keresni. A fény irányába mentem: Luca a gyerekszobában volt és Katica játékait porolgatta, rendezgette. Megálltam az ajtóban és néztem. Mosolygott, kicsit mintha dúdolt is volna, valami bugyuta altatót. Boldog volt. Odatérdeltem mellé, de észre sem vett. Szerettem volna bekerülni abba a kis világba, ahol újra ilyen boldog, megfogtam az egyik babát, hogy odanyújtsam neki. Amikor észrevett,...
Hálás volt a nagyapjának, hogy megtanította biciklizni a kicsit. Furcsa, máskor alig tud menni, de mintha megfiatalodott volna. Kár, hogy a dédi már nem mer biciklire ülni, akkor most hármasban mehetnének, de így is szép lesz. A busz átgördült a falutábla előtt. Otthon volt. A szemével keresgette a dédiék utcáját. A busz azelőtt is elhalad és pár méterre van a megálló, valaki már megnyomta a leszállásjelzőt, így a helyén maradt, hogy beleshessen, hogy egy pillanattal előbb láthassa a...
Előző részek
Túl sok a halál, félek, kicsi lesz ez a pár márványlap, hogy minden halott neve ráférjen. És a falunak erre nincs pénze. Maga is tudja, hogy egyre kevesebb a férfi, egyre kevesebb adó folyik be és egyre több az özvegy és az árva, akikről gondoskodnunk kell.
Egyik nap, valami nevenincs kis faluban pihentünk egy kicsit, amikor megállt mellettünk egy német teherautó. Mintha kaszinó lett volna: kártyáztak, beszélgettek. Amikor megláttak minket, egyikük ránk mutatott, valamit mondott és erre a többiek hangosan felröhögtek. Egyikük fogta a csokit, amit éppen majszolt, ledobta elénk a földre és azt kiáltotta, hogy egyél magyar! Mintha kutyák, vagy csimpánzok lennénk. Én akkor arra gondoltam, hogy ha a szemükben csak egy kutya-magyar vagyok, nem is...
Gondolkodjanak. Nem maga lenne az első, már vagy harmincan jelentkeztek az SS-be a faluból.
A filmhíradókban a Maginot-vonal bevételét, a Dünkirchen-i beszorítást, a párizsi diadalívet megkerülő német katonákat mutatták – és közben megszületett a kisfiuk, akit apja után Ferinek kereszteltek. A háború nem volt több mint pár vágás a filmhíradókban, nem több mint a gyarmati háborúk képei egy évtizeddel korábban.
Régebben mindig a filmre voltak kíváncsiak, a filmhíradó csak a szükséges rossz volt. Bezzeg a filmek… Pedig mindegyik ugyanarról szólt: a szegény lány hogyan talál egy gazdag férjet, sok nevetés és néhány sláger közben. A férfiak mindig jóképűek voltak, lenyalt hajjal, a telefonok mindig fehérek, a lányok frizurája és sminkje mindig tökéletes. Régebben mindig fellázadt benne valami: ő is dolgozik, ő is küzd, neki miért nincsenek olyan ruhái, miért nem jön el érte is a herceg fehér lovon? Most...
Hasonló történetek
Kedves Olvasó! Ezt a regényemet 1999-ben írtam. Azóta Saddam Hussein hatalma megdolt. Sajnos nem olyan kevés vérrel, mint ahogy az ebben a regényben történt. Kedves Olvasók! Fogadjátok sok szeretettel Letíciától ezt a folytatásos regényt, mely 42 részes lesz! Jó olvasást! Anita, [email protected]
New Yorkban éjjel lehetett úgy közlekedni autóval, mint egy európai városban, a délutáni csúcsforgalomban. A mozielőadások most értek véget, és az emberek sorra fogták a taxikat. Hatalmas tülekedés folyt, ha megállt egy- egy. Kifestett kurvák kínálták nem is olyan olcsó bájaikat, majd beültek a pasasok kocsijába, vagy felmentek velük a garniszállókba...
Hozzászólások
Pusheen ·
A Don folyó vidékének még az említésére is kirázza az embert a hideg. Szerintem ismét mindent nagyon jól ábrázoltál. Gratulálok, tetszett!

Rozványi Dávid ·
Talán kevesebben haltak meg ott, mint a magyarországi harcokban, de mint cseppben a tenger, benne van a világháború minden szörnyűsége. Köszönöm!

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned