Egymásnak rendelve 1. rész

A szobámban ültem és idegességemben a körmöm rágtam. Féltem a mai postától. Nem akartam levelet kapni. Nem akartam, hogy az álljon benne...

- Kate! - kiabált fel a földszintről anyám. - Leveled jött!

Azonnal rohantam le a konyhába, kettesével lépkedtem a lépcsőfokokat.

- Mi áll benne? - kérdeztem idegesen.

- "Tisztelt Katherine Becker! Utasítom, hogy 2024. augusztus 14-én 12:00 órára katonai szolgálatra vonuljon be. Köteles magával hozni: személyi igazolványát, lakcímkártyáját, útlevelét, ha van akkor jogosítványát. A PARANCS IRÁNTI ENGEDETLENSÉGET A TÖRVÉNY SZIGORÚAN BÜNTETI!" - olvasta fel kétségbeesetten édesanyám.
Szomorúan nézett rám, én pedig csak bambultam magam elé. Kimentem a teraszra. Apám az asztalnál ült és cigizett. Leültem mellé.

- Kérsz egy szálat? - nyújtotta felém a cigisdobozt.

- Elfogadom. - mondtam majd kivettem egy szálat a dobozból. A nadrágzsebemből előhalásztam egy öngyújtót, majd meggyújtottam vele a cigimet. Jólesően szippantottam bele, majd kifújtam a füstöt.

- Behívtak? - kérdezte apám meglepően nyugodt hangon.

- Be. - feleltem.

- Várható volt.

Erre már nem feleltem csak néztem magam elé. Pár éve az országunk és a szomszédos országok között nagy háború tört ki. Az országunk csúnya vereséget szenvedett és rendesen megfizettük az árát. Azóta nagy az éhínség és a szegénység az országban, bár ezt a fővárosban élők nem igazán érzékelik. Ők tök jól eléldegélnek, de mi, akik az ország peremén élnek nagyon is érzékeljük. Azóta a háború óta minden 15 és 27 év közötti egészséges embert behívnak katonai szolgálatba. Még a nőket is. Volt már ez ellen tüntetés, lázongás, de hiába. A felkelőket leverték. Mostanra már mindenki beletörődött az új rendszerbe. Azóta a háború óta az ország vezetősége nagy figyelmet fordít a katonák kiképzésre, mondván hogy nem szenvedhetünk még egy ilyen csúnya vereséget.

Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem amikor apám felállt mellőlem és bement. Elnyomtam a cigit a hamutartóba és én is bementem. Felmentem a szobámba és a katonai életről szóló videókat néztem a neten. Nagyon nem tetszett. Nem az én világom... Nem akartam bevonulni.

* 1 hónap múlva*

Alig aludtam valamit az éjjel. Körülbelül hajnali negyed 4 lehetett, amikor sikerült végre elbóbiskolnom. De már reggel van... Hát ez a nap is eljött. A tükörbe néztem és tisztán látszódtak arcomon a kiavatlanság jelei. Hát ez a nap is eljött. Megfürödtem, felöltöztem és befontam a hajam. A cuccaimat már előző este elkészítettem. Megfogtam a táskát, amibe a cuccaimat pakoltam és levittem a lépcsőn. Anya és apa már lent vártak. Édesanyám átölelt és sírt.

- Hiányozni fogsz! - mondta síró hangon.

- Vigyázz magadra lányom! - mondta apám, megköszörülte a torkát majd ő is átölelt. Ő is elmorzsolt egy könnycseppet.

- Nagyon szeretlek titeket! - mondtam könnyekkel teli szemmel.

- Mi is szeretünk kicsim! - mondta zokogó hangon anyám.

- Akkor indulok. - felemeltem a ruháimmal és tisztálkodószerrel teli táskámat és megindultam a kijárati ajtó felé. Visszanéztem és láttam, hogy szüleim egymást ölelve zokognak...
Gyorsan kiléltem az ajtón. Tettem pár lépést, de nem bírtam sokáig. Az utcán nekiálltam zokogni. Mikor nagy nehezen abbahagytam megindultam a vonatállomás felé. Fél óra múlva megérkezett a vonatom. Felszálltam és leültem az ablak mellé. A vonat elindult. Körülbelül a harmadik megállónál felszállt egy nő. Megállt előttem és azt mondta:

- Elnézést! Leülhetek?

- Persze. - feleltem bánatos arckifejezéssel.

Leült a velem szemben lévő székre. Nem lehetett sokkal idősebb tőlem. Talán 3-4 évre tippelnék.

- Emily Turner vagyok! - nyújtotta felém a kezét.

- Katherine Becker - kezet fogtunk.

- Hova utazol? - kérdezte Emily.

- A fővárosba. - feleltem.

- Én is. - mondta Emily majd rám mosolygott.

Szép volt a mosolya. Jól állt neki. Nem telt el sok idő és elszundítottam. Valószínűleg azért, mert nem aludtam eleget az éjszaka. Mikor felébredtem és kinéztem az ablakon elképesztő látvány tárult elém. Gyönyörű házak, hatalmas épületek, a legmodernebb közlekedési eszközök. Mintha nem is az országomban lennénk. Elképesztő. Tátva maradt a szám.

- Megérkeztünk. - mondta Emily. - Ez itt a főváros.

Ránéztem és elmosolyodtam, majd tovább csodálkoztam a városban a vonat ablakából.