Történetek
a a
2006.11.14 | Jenna the vampir | Regény | Megtekintések száma: 881
Egy vámpír élete- XI.
Tízfős kíséret indult el a sáros, levelekkel és gallyakkal behintett úton a Könyvek Háza felé. Határozott léptekkel, kínosan merev alakzatban haladt nyolc fekete ruhás, felfegyverzett vámpír, mögöttük pedig a maradék kettő hátra kulcsolt kézzel tette ugyanazt. Ruházatuk éles ellentétben állt a fegyveresekével, hiszen utcai ruhát viseltek: egyikük a régi korokat idéző fekete csizmát és hosszú, vörös bársony kabátot, a másik egyszerű fekete szmokingszerű ruhát viselt, melynek kabátja hátul térdig ért, s lépéskönnyítővel látták el.
A csapat hamarosan elérkezett a bejárati ajtóhoz, amit vizsgálgatni kezdtek az egyenruhát viselők.
- A zárba beletörtek valamit, így lehetetlen kinyitni. Csak a berobbantást alkalmazhatjuk - jelentette a szmokingos emberhez odalépve egy fegyveres vámpír. Valószínűleg ő lehetett a parancsnok.
- Kell, hogy legyen valami más megoldás- töprengett a férfi.- Nem áll szándékomban tönkretenni elődeim művét...
- Pedig nincs, több szempont is ezt támasztja alá - vette át a szót a parancsnok.- Megvizsgáltuk az épület és a bejárat anyagát és mindkettőt figyelembe véve, két megoldást állapítottunk meg: vagy kinyitjuk, ami jelen pillanatban nem lehetséges, vagy berobbantjuk.

A szmokingos kérdőn ránézett társára bárminemű támogatást, tanácsot várva, s mikor az beleegyezését nyilvánította, végül így szólt:
-Robbantsák be.
- Igenis, uram- hajolt meg a fegyveres.
- Ám két kikötéssel: a lehető legkisebb kárt okozzák az épület belsejében, omlás pedig még csak a legcsekélyebb mértékben sem lehet.
-Értettem. Megteszünk minden tőlünk telhetőt ezek érdekében. Kérem, húzódjanak biztonságosabb helyre, a fennálló veszélyre tekintettel - s ezzel meg is kezdődött a robbanó anyagok előkészítése.

Rutinos mozdulatokkal egyenletesen felhelyezték a vámpírok a bejáratra a robbanó tölteteket, melyeknek működési elve nem volt bonyolult: egy tenyérnyi nagyságú, körülbelül 1 cm széles fém dobozkáról beszélünk, aminek tartalma két féle lehet: vagy a legkisebb szikrára is begyulladó gázelegyet tartalmaz, vagy hő hatására azonnal meggyúló porkeveréket. Ezek az anyagok a dobozka alján található fecskendőkön keresztül belekerülnek még a legkeményebb anyagba is, s már csak aktiválni kell a szerkezetet. Mindkét esetben a működés beindítására egy gomb szolgál, ami a dobozka tetejének közepén van elhelyezve.
A munka végeztével mindenki fedezékbe húzódott, s onnan figyelték, ahogy pár perc múlva a bejárat nyílásain keresztül por fúvódott ki, tompa zajjal kísérve, majd lassan dőlni kezdett kifelé az ajtó. A művelet sikeresnek bizonyult.
- Rajtad a sor Marius- fordult a szmokingos férfi mesteremhez.- Tudom, hogy nem megtiszteltetés, de előre engedlek, miután biztosítanak engem, mint a Tanács fejét, hogy biztonságos behatolni az épületbe. Ennyit tudok csak érted tenni.
- Már így is többet tettél értem, mint amit kívánhattam volna. Köszönöm!- s ezzel elindult a fák közül a tátongó nyílás felé.

Por, törmelék és elvétve könyvlapok borították a levezető lépcsősort. Aránylag kis pusztítást okozott a robbanás. Mesterem méltóság teljesen haladt a szinte fölé tornyosuló könyves polcok között, de éber volt, nehogy rádőljön bármelyik is. Tudta, hogy mit keres, pontosan tudta azt is, hogy mire kell számítania. Ám ő a végsőkig kitartott hite mellett, amelyet belém vetett. A remény éltette, az adott neki erőt, hogy elviselje a fájdalmat, ami számára elkövetkezett. Még akkor sem adta fel, amikor megpillantott hanyagul ledobva a földre, kitörött csuklóval, porral befödve. Nem adta fel, mikor fejem az ölébe vonta, s megsimítva a hajam ezt suttogta:
-Ha most feladod, soha nem lehetünk együtt! Ne engedd, hogy meghaljon benned a remény... a remény az életre.

*********

Évek jöttek és múltak, évszakok, nappalok és éjszakák váltakoztak. Az idő mindent begyógyít - állapították meg „nagy bölcsen” a régmúlt időkben, rám vonatkozólag azonban ez érvényét vesztette. Immáron 2006 őszébe léptünk, de állapotom semmit sem változott. Mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy engem nem lehet megmenteni...
Marius odaköltözött hozzám, hogy a nap minden egyes percét velem tölthesse a lakásomban, ahol ápolt, remélve, hogy bármelyik percben mosolyogva kisétálok a szobám ajtaján, s színészi hiteleséggel sürgetem, mikor megyünk már vadászni. De úgy látszott, ez már csak hiú ábránd lesz mindenki számára. Abbidalaine igyekezett segédkezet nyújtani Marius-nak mindenben, amiben csak lehetett, naphosszakat ott töltött vele, beszélgetett vele, megpróbált osztozni fájdalmában, miközben körülöttük minden ismerős és barát szépen lassan eltűnt.

Ők ketten voltak azok, akik először tudták meg, hogy mi is történt velem. Hogy kinek köszönhetően? Nem másnak, mint Eric-nek, akit- miután én eltávoztam a kastélyból- az ünneplők közé vezettek.
Egy ideig jól érezte magát a többiek közt, próbált ismerkedni, társalogni, beilleszkedni a new york-i vámpírtársaságba, ám az idő előre haladtával feltűnt neki, hogy sehol sem vagyok. Nyugtalankodni kezdett, érezte, hogy valami baj történhetett velem, éppen ezért útját Nathaniel irodája felé vette, hogy érdeklődjön felőlem. Azonban fültanúja lett a vámpírherceg és bérence beszélgetésének, amint a ház egy félreeső szegletében megtárgyalták kegyetlen tervük gyümölcsét. Eric habozás nélkül elhagyta a kastélyt ennek tudatában, azt az üzenetet hátra hagyva, hogy halaszthatatlan dolga van, aminek következtében nem tud bevárni engem- de ez természetesen csak figyelem elterelés céljából történt meg. A mai napig áldom a sorsot azon kegyessége miatt, amidőn elkotyogtam Marius hol létét, mert ez által bukkant rá Velencében. Mesterem tudta, hogy cselekednie kell, méghozzá azonnal, ezért is kért segítséget a Tanács fejétől, miután Eric töredelmesen elmondott mindent, ám már így is késő volt... Marius cserébe jó lelkűsége miatt felajánlotta a lakását arra, hogy nyugodtan álomra hajthassa fejét, s megpróbáljon felejteni mindent ebből az átkozott ügyből, merthogy ő magának jelen időszakban úgyis fölöslegessé vált...

Október 31-én elérkezett Halloween estéje is, ismertebb nevén a Halottak napja. A városban sötétedés után mindenütt izgatott gyerekek és felnőttek sürgölődtek, hogy a már hagyománnyá vált édesség vadászatot megkezdhessék.
-Emlékszem, amikor kisgyerekként mi is megünnepeltük- mondta elmerengve Marius.
Az ablaknál állt, onnan nézte ahogy a halandók boldogan, nevetgélve, egymást rémisztgetve sétálnak az utcákon, némely háznál megállva, s a bentlakóktól édességet követelve.
-Tudod, honnan ered Halloween?- nézett át a válla fölött a kanapén ülő Abbiedalaine-re.
-Nem, azt hiszem, nem- mondta.
Úgy gondolta, hogy az csak segíthet, ha mesterem egy kicsit megfeledkezik a szomorúságáról és mesélhet bármiről.
- Halloween volt az angolszász és a kelta év utolsó napja, a kelták ezt a napot tekintették egyben a Nap ünnepének is. Úgy tartották, hogy ezen az estén a halál istene megengedi a holtaknak, hogy visszatérjenek a földre, és kapcsolatba lépjenek az élőkkel. A kelta vallás szerint némely halott lelkét vadállatok tartják fogva, és csak úgy szabadulhatnak ki, ha az isteneknek áldozatokat mutatnak be. A hívők, mivel féltek a bolyongó rossz szellemektől, kísértetektől és egyéb szörnyektől, óriási máglyákat gyújtottak. De volt egy másik formája is a gonosz szellemek elűzésének: ételeket készítettek nekik, valamint ők maguk is kísértetnek öltöztek be, hogy külsőre hasonlóvá váljanak, s ily módon észrevétlen maradjanak a szellemek fenyegető tekintete elől. És szerinted miért volt mindez?
- Ahogy a halandókat ismerem, gondolom féltek a haláltól, meg egy csomó természetes dolgot véltek a „szellemek” tetteinek.
- Pontosan! Így többek közt az évszakok váltakozását is.
- Az évszakokat? Na, ne ugrass már!- kuncogott Abbie.
- De, bizony, így van!- mosolyodott el Marius, de pár másodperc után már le is olvadt az arcáról.
- Ez tetszett... van még valami ilyen jó sztorid?- mondta Abbie, tovább húzva az időt.
- Van, éppenséggel van....hogy a témánál maradjunk, elmondom a töklámpának a legendáját.
- Csupa fül vagyok!
- Egy régi ír legenda szerint egy Jack nevű férfi olyan rossz ember volt, hogy nem nyert bebocsátást a mennybe, de a pokolba sem, mert túl sok tréfát űzött az ördöggel. Így halála után a földön kellett éjszakánként bolyongania, vállán egy lámpást hordozva. Lámpása egy kivájt növény belsejébe helyezett izzó szén volt. A babonás emberek, hogy elűzzék Jack-et, hasonló lámpást raktak ablakukba vagy a házuk elé.
- Nem tudom, hogy vagy vele, de ez a Jack nem lehetett olyan rossz ember...
- Ugyan miért nem?- húzta össze a szemöldökét mesterem.
- Aki tréfát űz az ördöggel, méghozzá sokat, az inkább bátor ember.
- Bátor, vagy haszonleső! Vegyük elő példának okáért Dr. Faustus-t. Régi cimbrám volt...
- Faust-ot? Goethe (ejtsd: gőte) Faust-ját?
- Igen, továbbá Thomas Mann, Marlove, Lessing Faust-ját is, mivel ők is írtak róla.
- Hát...szerencsétlen egy fickó volt, mi tagadás...elég csúnya halála is volt...lefejezte Lucifer.
- Ezt csak a valódi személye körüli legenda tartja így. Ám, sajnos én nem tudom, hogy halt meg, az utolsó éveiben már elköltöztem arról a környékről, hiszen néhány embernek furcsává vált egy két dolog körülöttem.
- Mint például?
- Például, hogy nem öregszem, meg csak esténként lehetett látni a városban.
- Sejtettem, hogy erre céloztál...No, igen, igen, de akkor is... Még ma sem értem, hogy lehet lepaktálni az ördöggel. 1808-ban sem tudtam és ez máig titok...számomra legalábbis...
- Melegen ajánlom, hogy ezt kerüld el. Nem maradsz le semmiről, ha megtartod ezt a tanácsot.
- Ejj, Marius! Tudod, hogy a szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket. Ha nem tennénk, akkor kimaradnánk minden jóból!
- De ez nem szabály volt, hanem tanács!
- Hát....akkor meg csak azt tudom mondani erre: az okosnak nincs szüksége tanácsokra, az ostoba meg úgysem fogadja meg...
- És inkább volnál ostoba, mint megfontolt?

Mindketten elmosolyodtak, majd újra csend ülte meg a szoba levegőjét. Abbie érezte, hogy ki kell mondania, ami a szívén van, de nem volt hozzá elég bátorsága. Nem is tudta, mi tartja vissza, egyszerűen képtelen volt hangot adni gondolatainak.
- Kár, hogy Jenna nem hallhatta ezeket a történeteket...- mondta halkan Marius.
A meglepetés erejével hatott ez a hirtelen megszólalás barátomra, ezért úgy érezte: most, vagy soha.
- Marius....tudom, hogy kegyetlenül hangozhat, és nem is szívesen hozom fel, de úgy hiszem neked is az lenne a legjobb, ha Jenná-t nyugovóra helyeznénk. Mindent megtettünk, amit csak lehetett, de még így sem változtak az életfunkciói. Tudod, hogy már a Torpor-ról* sem beszélhetünk.
- Igen, tisztában vagyok vele. Én is épp ezen rágódtam. Nagyon nehéz elfogadni...olyan, mintha a gyermekemet kellene eltemetnem, s valljuk be: részint így is van. Az életben az a legszomorúbb, ha a szülőnek kell eltemetnie a gyermekét.
-Nem hiszem, hogy teljesen át tudom érezni azt, amit te, de mint barát...nos, úgy már igen.
-Tudom. Csak nagyon nehéz beletörődni...
-Megértelek, de ha tovább húzzuk az időt, még nehezebb lesz a döntésünk végrehajtása.
Marius némán bólintott. Ebben mindketten egyetértettek.
-Ki is gondoltad már, hogy hova fektethetjük?- kérdezte óvatosan Abbie.
-Igen. Van egy földfeletti kriptám, szeretném, ha az övé lenne az idők végezetéig. Rászolgált-mondta egy kicsit elmerengve.- Abbiedalaine, megkérhetnélek arra, hogy segítesz?
- Ez csak természetes.

Ezzel beléptek a szobámba. Marius felvett a karjaiba, Abbie pedig rám terítette fekete bőrkabátom, s az ablakon át kiröppentünk az éjszakába. Az út nem tartott sokáig, mindössze pár percet vett igénybe, míg elértünk a temetőbe.
A hatalmas, feketére festett kapu előtt álltunk meg, amin aranybetűk hirdették a nevét: Marble. Némán léptük át a bejáratot. Marius nyomában lassan bár, de ott haladt Abbiedalaine is, aki nem tudta, merre is a végcélunk, de mindörökre szívébe akarta vésni az utat.
-Ez lesz az- bökött nemsokára a fejével egy borostyánnal gazdagon benőtt, oldalában két kőszoborral díszített kriptára mesterem.
Hogy ki tudja nyitni, átadott Abbie-nek, s kabátja zsebéből elővett egy kovácsoltvas nyelűre emlékeztető kulcsot, amivel könnyen kioldotta a zárat. Lassan tárta ki az ajtót, hogy ne kavarodjon fel a por, s miután felmérte a helyet intett, hogy a testemet bele lehet helyezni máris a helyiség közepén álló, megművelt kőkoporsóba, melynek tetejét természetesen eltávolították- egyenlőre.
- Ez valóban méltó hely lesz neki, Marius- mondta Abbie, amikor néha megszívva az orrát a koporsó fölé állt.

Mesterem nem szólt semmit, csak némán megállt mellettem a barátomhoz hasonlóan, megigazította ruhám, s egy perces némasággal adóztak nekem. Hirtelen mindkettejük szeme előtt felrémlettek olyan emlékképek, amikre szívesen emlékeztek: Abbie arra, amikor elmentem hozzá vendégségbe, s éppen festegetett. Egy óvatlan pillanatban azonban megcsúsztam egy festék csöppön és magamra szakítottam a festékeket tartó állványt. Marius pedig arra, amikor a ló megülését tanította nekem cowboy módjára. Nagy nehezen felkapaszkodtam ugyan a nyeregbe, de egyszerűen furcsa és szokatlan volt a kisasszonyos ülésmód után, így szépen lassan csúszni kezdtem oldalra, míg végül egy hátas landolást produkáltam.

Mindketten elmosolyodtak egy pillanatra, ahogy lejátszódtak előttük ezek, de ez inkább volt a keserűség jele, mintsem a boldogságé. Nagy sóhajtás kíséretében megfogták a koporsóm fedelét és ráemelték a helyére. Tétován álltak még egy pillanatig, majd elhagyták a kriptát. Míg Marius a bezárta az ajtót, Abbie rágyújtott egy szál cigarettára.
-Nem úgy volt, hogy száz éve már nem élsz vele?- kérdezte meglepetve mesterem.
-A mai napon muszáj rágyújtanom egyre, ha nem zavar téged...
-Persze, megértem.
Még egyszer visszanéztek a kősírra, majd sarkon fordulva némán elhagyták a temető területét.
Hazafelé tartó útjukon nem szóltak egymáshoz, csak, mikor a Central Park-on átkelve bizonytalanná vált, hogy merre is menjenek tovább.
-Nem iszunk egy áldomást?- vetette fel a kérdést Abbie.
-A szokás megköveteli, nemde?- hangzott az egykedvű válasz.
A megszokott útvonalon haladtak az Arizona 23 felé: átkeltek a zebrán, be a kis sikátorba, melyben meghúzódott az ivó. Fred most is komolyan tekintett ki a kémlelő nyíláson, de mikor meglátta, kik is várakoznak a bebocsátásra, elsápadt s habozás nélkül beengedte őket. A belsőtérbe beérve mindenki elnémult, s így követték tekintetükkel a két betérőt a választott asztalukhoz. Ezek szerint már mindenki tudomást szerzett a történtekről.
Marius a bejáratnak háttal foglalt helyet, Abbie pedig vele szemben. A pultosnak nem kellett sem jelezni, sem szólni, hogy mit akarnak inni, hozta az már magától is. Időközben újra visszatért az élet a jelenlevőkbe, mert folytatták a beszélgetést, ami újra erőteljessé vált, de Marius-ék csak ültek, és szórakozottan játszadoztak a kihozott itallal. Nem volt gyomruk poharat üríteni, noha ezért jöttek.
- Kár volt betérni- mondta keserűen Abbie.- Csak kárba veszik ez a drága nedű...-emelte a fényhez a poharat, hogy átnézhessen rajta, de ekkor hirtelen vége szűnt a beszélgetésnek újra.

Ez most másféle csend volt: átható és figyelemfelhívó. Abbie csak egy percre emelte el a tekintetét a pohárról, hogy a bejárat felé nézhessen, de abban a pillanatban, amikor ezt megette, a szája tátva maradt, s a pohár a földön nagy hanggal széttörött, tartalma pedig szétömlött a kövezeten. Lassan, remegő térdekkel felemelkedett, majd Marius-ra nézett, aki értetlenül figyelte ezt a műsort. Mikor látta, hogy a körülötte levők mind a háta mögött egy pontra néznek, megfordult, hogy láthassa, mi váltott ki ilyen mindent elsöprő reakciót a tömegből.
- Hogy lehetséges ez?- kérdezte hebegve Abbiedalaine, mikor közelebb léptem az asztalukhoz.- Lehetséges ez egyáltalán?
- Mivel a lehetetlen nem létezik, ezért igen!- mondtam nyugodtan. - Meg aztán valaki "nem is olyan régen" azt mondta nekem: „ha most feladod, soha nem lehetünk együtt! Ne engedd, hogy meghaljon benned a remény... a remény az életre”- s ránéztem Marius-ra.
A vendégek döbbenetével kísérve, lassan elmosolyodva felállt és odalépve hozzám szorosan átölelt. Szorosabban, mint előtte bármikor is. Én is viszont öleltem, s tudtam: számomra egy új élet kezdődött meg.


*Ha egy vámpír olyannyira megsebesül, hogy az elszenvedett sérülései begyógyulásához hosszabb időre van szükség, akkor egyfajta hibernációs állapot jön létre. Ez az időszak eltarthat napokig, hetekig, hónapokig, sőt, még több tíz vagy száz évig is. Ezen időtartam alatt a vámpír teste regenerálódik, felépül sérüléseiből. A dolog hátulütője az, hogy ebből az állapotból semmi sem képes felébreszteni, csakis a gyógyulástól függ minden.
Hasonló írások
Hozzászólások
(2) moon-sun
2006-11-14 09:44:59
Nagyon jó már annyira rég nem irtál semmit...és végre..:)
Meglepődtem mikor láttam a cimet utánna a nevet:D
feldobtad a napom
(1) Mellesleg
2006-11-14 00:00:00
Mellesleg mi a véleményetek erről a történetről?
Nem vagy bejelentkezve! A hozzászóláshoz kérjük jelentkezz be!
Hasonló írások
Ajánlott oldalak