Egy szív ezer meséje

Könyvtárban dolgozom. Zárás előtt mindig végigsétálok az asztalok között és begyűjtöm az ott maradt köteteket. Így történt ez azon a júniusi péntek estén is, amikor az egyik asztalon fekete bőrkötéses napló-szerűségre bukkantam. Valaki biztosan itt felejtette. Gyorsan belelapoztam, de sehol egy név, egy cím, egy telefonszám. Nem tehettem mást, becsúsztattam a naplót fekete válltáskámba. Majd hétfőn kiírok egy üzenetet a pult fölé, hátha a gazdája még visszatér. Azért nem hagyhattam benn, mert a takarítószemélyzet időnként hajlamos sajátjának tulajdonítani a gazdátlan tárgyakat. Hazaérve a táskámat felakasztottam a fogasra és egészen vasárnap délutánig hozzá sem nyúltam. (Érthető: szombaton a fiúm eléggé lefárasztott, a délelőtt meg hajfestéssel telt.) Akkor viszont hatalmába kerített az unalom és eszembe ötlött a bőrkötéses napló. A sűrű, kacskaringós kézírással teleírt oldalak rendezett egyformasága és az első oldal nagyobb, középen elhelyezett felirata kíváncsivá tett. Olvasni kezdtem…

Egy szív ezeregy meséje

„A rettentő súlyú, forró légtömeg órák óta mozdulatlan, akár az áldozatára türelmesen leső, mitikus ragadozó. Szinte látni, ahogyan a körúti fák, perzselő nap szárította, enyhén szürkés falevelei egyre lejjebb és lejjebb konyulnak. Legalább 36 Celsius-fok lehet, ám ez a néma, sivatagi klíma mintha mindent kiégetne. Nem viselem mostanában jól a hol túl száraz, hol izzasztóan párás hőséget. Olykor hallucinálok is, mintha meghatározhatatlan árnyak bukkannának fel előttem. A meleg kikapcsolja az agyam. Nem tudok és nem is akarok nagyon gondolkodni és ez a legrosszabb, ami történhet. Szó sincs arról, hogy bármilyen eget rengető tudományos díjra pályáznék és az aszfalt feletti forró-remegő levegőben kellene ehhez dolgoznom – a tét sokkal inkább nagyobb.

Hatalmas, lila esernyős nő halad el a szemközti megállóban. Hordozható napernyője először nevetségesnek, majd bölcs megoldásnak tűnik. Jelenlegi szellemi képességeimmel pusztán ilyen lényegtelen apróságokkal szórakoztatom magam várakozás közben. Nem tudok igazán odafigyelni arra sem, hogy haverom – aki most is azért találkozik velem, mert valakinek el kell mondania szokásos sirámait – világos ingben feszít, menedzsertáskával és egészen úgy néz ki, mint valamiféle feltörekvő, mégis naplopó ifjú karrierista. (Mondjuk az is.) Elindulunk törzshelyünk, a mexikói kávézó felé – ami egyébiránt nem mexikói, csak mi hívjuk így évek óta – mialatt a hőség tovább perzseli tudatomat. Ösztönösen pillantok jobbra: piros-fehér csíkos dekoltázs, körte-alakú mellekkel. Meg kellene kérdezni, hogy rózsaszínű-e a mellbimbója – szüli meg a forróság az ötletet, de a haverom éppen akkor magyarázza a bizonyítványát, azaz munkának nemigen nevezhető, mégis jövedelmező tevékenységének apró részleteit. …nem vagyok normális! Ilyesmi jut eszembe, amikor csaknem napra pontosan két éve stabil, kiegyensúlyozott kapcsolatban élek és életemben egyetlen egyszer csaltam meg valakit!? Persze mit is értünk megcsalás alatt? A fizikai kontaktust? A gondolat-csírákat? A csók még belefér, a lefekvés már nem? A szemezést? Jó, hát a szemezésről nem tudok leszokni. Kellene, nem kellene: fogalmam sincs, ehhez már végképp óriási a hőség. Vélhetően egyébként nem rózsaszínű, hanem enyhén sötétebb bimbók lehettek, bár a lány arcát nem láttam. Pontosabban: nem tudtam a szemébe nézni.

A mexikói kávézóban jótékony félhomály és fülledtség az úr. Leülünk a párnás székekre, mialatt a pincér sűrű izzadás és elnézések közepette ecseteli, hogy az egyik óriás ventilátor éppen ma reggel mondta fel a szolgálatot. Megkérdezi azt is: hozhat-e étlapot, naná, nem nézelődni jöttünk. Valóban nem, bár pár perc múlva szemem láttára alakul ki az elmúlt hetek, hónapok legérdekesebb jelenete. Haverom oldalt ül, kissé a fal mellett, onnan beszél megállás nélkül, most éppen a közlekedés nehézségeinél járunk. Hümmögve nyugtázom, néha automatikusan egy-egy rövidke mondattal még reagálok is. A fejem nem kell elfordítanom ahhoz, hogy lássam: a legközelebbi asztalhoz három nő érkezik. Hőtől tompa érdeklődésem felkelti, hogy nemigen tudom őket besorolni sehová, egyszerre tűnnek idősnek és fiatalnak, megéltnek és tapasztalatlannak. Ha azt mondják húsz évesek, elhiszem. Ha azt állítják, túl járnak a harmincon, elhiszem. Férfi lévén egyetlen ezredmásodperc alatt felmérem: a három jövevényből kettő teljesen érdektelen számomra. Arcuk, alakjuk, viselkedésük steril és jellegtelen. Túlságosan konzervatívan, már-már öregasszonyosan öltözködnek, tekintetük sem mesél másról, mint az egyedüllétről, a kiábrándultságról és az unalomról. Afféle mitikus vadállatként, csalhatatlanul érzem, hogy régóta nincs kapcsolatuk az erősebbik nemmel, bár talán már nem is vágynak rá. Egy igazi férfi könnyedén meghódíthatná bármelyiket, ám nem érdemes, mivel néhány év múlva a tartalom és értelem nélküli élet valósággal felzabálná életerejét. Ráadásul semmi sem csábítja bennük az embert arra, hogy szabadjára engedje képzeletét, ösztöneit és ne élje le már előre gondolatban bármelyikkel az elkövetkezendő egyhangú, dögunalmas éveket.

A lányok (vagy nők) helyet foglalnak. Oldalra a két besavanyodott, a harmadik meg éppen velem szembe. Asztalunkra megérkezik a jégkockákkal dúsított, szénsavmentes ásványvíz, az övékhez meg a pincér. A ventilátor természetesen náluk sem működik, megint meg kell magyarázni. Persze ők nem izzadnak, még az sem látszik rajtuk, hogy kicsit is megéreznék a tomboló kánikulát. Megvárom, míg elül a mozgás, gyorsan válaszolok arra a kérdésre, hogy miként kellene bánni azzal a „tudodmelyikcsajjal”, majd felpillantok a harmadik lányra. Szokás szerint illetlenül hosszú ideig nézem a szemét és az arcát. Súlyos nyomás nehezedik rám, el is fordítom a tekintetem és belebámulok az ásványvizes poharamba: a lány nagyon hasonlít L.-re. Eddig sem lehettem túlságosan rózsás kedvemben a tikkasztó klíma miatt, ám most megcsap valamiféle végtelenül mély szomorúság.

L. életem sötét foltja, elérhetetlen álom, aki hosszú idő múltán is kísért olykor, nappal és éjjel egyaránt. Kiismerhetetlen oknál fogva minden évben találkozom vele egyszer teljesen véletlenül, hol a villamoson, hol a metrón, mintha valaki mindig emlékeztetni akarna rá: életem egyik lehetséges útja lett volna, ha cseppnyi hajlandóságot is mutat irányomban. L. gimnáziumi szerelem, sőt, talán még annál is több. Az izraelita származású magyar lányokra gyakorta jellemző megfoghatatlanul rejtélyes - nemes szépségével, intelligenciájával, kifinomultságával és hideg, távolságtartó, öntudatos magatartásával, mégis senki mással össze nem hasonlítható kedvességével, természetességével annyi fájdalmat okozott, mint soha senki talán.

Jómagam erősen humán beállítottságú vagyok, mindenféle racionális tudomány távol áll tőlem. Ő mindenben otthonosan mozgott, végül azonban a pénz érzelmektől mentes világát választotta, mind szakmának, mind barátai tekintetében. Ahogy itt bámulom értelmetlenül az ásványvizet és hallgatom a felém áramló információhiánytól szenvedő szöveget, barna szemének csillogása mintha felsejlene a víz tükrében. Szenvedélytől mentes, tiszta, kedves ragyogás. Nem olyan, mint Zs. szeme, amelybe nem ajánlatos hosszan nézni, mert vakítóan örvénylő tüze pillanatok alatt elhamvaszt, és nem marad más belőled, mint egy kupac hamu, ahonnan csak a legerősebb főnixek képesek feltámadni. L. tekintete maga a líra, a jótékony hűvös szellő, a barna nyugalom. Leveleit ma is őrzöm, bár talán el kéne égetnem őket, mielőtt súlyos árnya végképp elűzhetetlenné válik. Nem szerette, ha nézem, de mindig jókat beszélgettünk. Sosem értettem, hogy miért múlatja az időt üresfejű, léha fickók társaságában és sosem értettem végül az okát annak sem, miért is utasított vissza. A kettőnk közti képzeletbeli határ áttörhetetlennek bizonyult – mert Ő így akarta. Levelezni is azután kezdtünk, miután a tudtomra adta: nem érez irántam semmi olyat, ami feljogosítana arra, hogy megcsókoljam, és mondjuk lehúzzam róla kedvenc barna pólóját… Maradtunk hát barátok, majd haverok, majd ismerősök, majd itt maradt nekem a földöntúli vonzalom nyomasztó, komor árnyéka és kéttucat, világoskék tintával írt levél. De mindig találkoztunk valahol pár perc erejéig, így teljes kíméletlenségében nyomon követhettem, hogy miként változik át rideg, trendi üzletasszonnyá, akiktől kiráz a hideg. Az utolsó csepp a pohárban pedig a férje, aki biztosan mindenben jobb, mint én, de nem cseresznyéznék vele egy tálból. L.-t teljes mértékben elszívta az anyagi világ, ahonnan már sosincs visszatérés.

Mögöttem többen rágyújtanak, valaki szivarra. A terjengő füst kissé elhomályosítja azt a mellbevágó tényt, hogy a velem szemben ülő nő hasonlít L.-re. Barna kordbársony nadrág, világosbarna póló, semmi ékszer, semmi hamis csillogás. Félhosszú barna fürtjei nem érnek egészen a válláig, hófehér bőre pedig arra enged következtetni, hogy ő sem híve az orrvérzésig tartó nyári napozásnak. Vonásai, finomak, tiszták; fogsora nem a legtökéletesebb, ami miatt vélhetően a legtöbb fiúnak másfelé fordul a tekintete. Sugárzik róla, hogy nincs senkije és az is, hogy ez nemigen zavarja. Orvos lehet vagy végzős egyetemista – ezt biztosan érezem. Furcsállom, hogy egyetlen tizedmásodperc erejéig sem néz rám vissza, ami megint csak különlegességét bizonyítja.

Mert hogyan is szokott ez velem történni? Leplezetlenül végigmérem a lányt, aki erre általában zavarba jön. Elfordul, esetleg megigazítja haját / napszemüvegét / ruháját, pózt változtat. Aztán elfordulok, mire a másik azon nyomban rám néz. Visszanézek, találkozik a tekintetünk. Megint elfordul. Bőven akadnak kivételek persze, mivel külsőm – a gyengébbik nem néhány képviselője egybehangzó állítása szerint – inkább mondható karakteresnek, mint szépnek, vagy úgymond szívtiprónak. K. például legfőképp a kezem imádta. Rövid, könnyed flörtöléseink során szobájának jótékony félhomályában órákon keresztül simogattam kecses nyakát, hasát és karját. Feküdtünk az ágyán, ő élvezte érintésem. Egyfajta kimondatlan megállapodás szerint csakis ott érhettem hozzá, ahol a ruha nem takarta porcelánhoz hasonlatos testét. Egyetlen csók és egyetlen forró vallomás nélkül telt néhány hónapos együttlétünk, simogatással, öleléssel és harmóniában. Ujjaim vonzották bőrét és fordítva. Kellemes emlék.

Felpillantok a szemközti falrészen elhelyezett órára – hamarosan délután kettő, a nap legforróbb időszaka. Átmeneti figyelemelterelésként enni kezdünk, mialatt a női hármas kezd belemelegedni a beszélgetésbe. Szerencsére nem hallom miket fecsegnek, bőven elég az arckifejezéseket látni ahhoz, hogy tudjam: csupa ostobaságot. Öltözködés, mások viselkedésének kipellengérezése, pletykák és egyéb lényegtelenség. Két falat közt újjáéled a régi játék: vajon mi lehet a keresztneve a lánynak? Három név bukkan fel: Adrienn, Aliz és Ildikó. Végül az Aliz mellett döntök, mert az Ildikó picit hűvösebb személyiségre utalna, az Adrienn viszont túl bájos hozzá. Aliz keveset beszél, inkább csak figyel, mosolyog és bólogat. Még egyetlen tizedmásodpercre sem pillantott felém, én viszont egyre sűrűbben próbálom kutató tekintetemmel megfejteni titkát. Bármennyire is ízletes a lasagne, A. sokkalta nagyobb hatást gyakorol rám.

Mint említettem, eddig egyetlen egy alkalommal fordult elő, hogy bármilyen erkölcsi mércével mérve is megcsaltam aktuális barátnőmet és akkor megfogadtam: nem akarom, nem engedem, hogy ez újra megtörténjen. Kerül, amibe kerül. Habár visszagondolva a történtekre, mint a négy szereplő szempontjából jól alakult és talán még egy ötödik embert is boldoggá tettük. Akkori barátnőmmel, Sz.-el majdnem négy évig tartott kapcsolatunk. Ő, mint a tűz, én, mint a levegő (olykor víz, olykor föld), tehát nem teljes mértékben illettünk egymáshoz. Az első év után idősebb házaspárokhoz hasonlatosan a lustaság, a fejfájás, a távolság és egyéb leküzdhetetlennek bizonyuló körülmények meglehetősen unalmassá és ritkává tették találkozásainkat. H.-val a második évben ismerkedtem meg, a könnyed nyári kalandok tipikus színhelyén: táborban. Világoskék tekintete a vidámság, a kacérság, a humor és az erotika forrása. Ha nem is az első, de a negyedik-ötödik pillanatban tudtam: egy hullámhosszon vagyunk. Életemben összesen nem csókolóztam annyit, mint vele; szerintem a táborban közvetlen környezetünk idegeire mehettünk ezzel (is).

De kit érdekelt ez, mivel H. közelsége láthatatlan ezüstös páncélba burkolta lelkemet és az érzés furcsa mód akkor is megmaradt, amikor mindketten hazautaztunk. Több mint kétszáz kilométer feszült közöttünk. Természetesen esténként - éjjelente odaragadtunk a telefonhoz, ám ha éppen nem beszéltünk, simogató jelenlétét akkor is éreztem. Mindenhová kék szeme kísértek. Nem, akkor még nem vallottam be Sz.-nek a nyári lángolást, amely túlfűtötte az őszt, majd a hosszú, fagyos telet is, annak ellenére, hogy egyetlen percet sem találkoztunk. Bonyolítandó a helyzetet ugyanis, H. állandó, évek óta meglévő (első és addig egyetlen) barátja annyira ragaszkodott a lányhoz, mint Párisz Helenéhez. Ez hellyel-közzel fordítva is igaznak tetszett, de saját bevallása szerint miattam elhagyta volna őt.

Ismét zöldellő tavasz, majd kora nyár következett. Szürkés fellegek gyülekeztek. Nem akartam megcsalni Sz.-t, mert – ismét csak idézve – az végzetes következményekkel járhatott volna további életére. Ismertem már ennyire. Kapcsolatunknak csakis úgy lehetett vége, hogy a szakítást ő kezdeményezi, ez teljesen világosnak tűnt. A távszerelem állapotában leledzve persze boldogtalannak éreztem magam és az idő múlásával egyre inkább fittyet hánytam a józan érveknek. Ugyanakkor H. sorsát is mérlegelnem kellett: ha hozzám kötné életét és esetleg emiatt költözne a fővárosba … az már komoly felelősség.

Szürke égből villámcsapás: bálba hívott. Szombat reggel vonat, majd családi ebéd, bál, alvás náluk (szülők sehol), vasárnap késő délután vonat vissza, hétfőn meg…ki tudja mi fog történni. A mediterrán jellegű nyárelő amúgy is a szokásosnál lazábbá tett és az elmúlt hónapok nélkülözése egyenes úton vezetett karjaiba. Elfogadtam a meghívást, elfogadtam a kételyeket és elfogadtam ezzel azt is, hogy végre valamilyen módon megoldjuk ezt a kellemetlen helyzetet.

H. kissé visszafogottan üdvözölt a pályaudvaron és egészen estig úgy tűnt: egymás iránti érzéseink valamelyest megváltoztak. Vagy csak afféle izzó parázsként valamiféle szélrohamra vártak. Félhomállyal, villogó fényekkel, tömeggel, különféle illatokkal érkezett az est, ő pedig csillogó vörös ruhát öltött. Nyilván beszélgetnie kellett másokkal is, amit egészen illedelmesen tűrtem, ám minden lassú szám adta lehetőséget kihasználtam arra, hogy átfogva karcsú derekát közel húzzam magamhoz, beszívjam enyhén édeskés illatát és újra megízleljem friss csókját és játékos nyelvének izgató érintését. Megfeledkeztem magamról, Sz.-ről, az ő barátjáról, az időről, állandóan zakatoló gondolataimról, később a bálról és a világról is. Jóval éjfél előtt elbúcsúztunk legjobb barátnőjétől és elindultunk utunkon egyrészt a szobája; másrészt közös életünk felé. Csodálatosan rövidre sikeredett.

Kristálytisztán emlékszem elhúzott függöny nélküli ablakára, mely mögött levette öltönyöm és ingem. Padlóra hullott a pompás vörös ruha, és ahogyan elhúzta a függönyt, a kinti üres pad és a lámpaoszlop sem láttak már semmit. Mi sem. Teljes sötétségben feküdtem le az ágyra, éreztem ahogy forró teste az enyémhez ér. Egy édes csókban szinte összeforrott ajkunk…rutinomnak köszönhetően egy kézzel kigomboltam fekete melltartóját, majd végigsimítottam keblein, amelyeket sosem láttam. Kívántuk egymást, talán túlságosan is.
– Akarod? – kérdezte halkan.
– Rajtad múlik – feleltem udvariasságba burkolt határozatlansággal, mert úgy éreztem: ami eddig történt, az még nem lép túl egy határt, ám ami ezek után következne, azt már nem lehet megmagyarázni. Felállt.

Lehúztam magamról az utolsó ruhadarabot és éreztem, amint némi matatás után férfiasságom vékony gumiruhába öltözteti. Forró nedvességet éreztem, ahogyan testünk végre egyesült. Lassan lovagolni kezdett rajtam, mialatt ajkait elhagyták az élvezet első hangjai. Folyamatosan simogattam hullámzó melleinek kemény bimbóit, mialatt alámerültem tüzének csodálatos óceánjában. Hol lassan, hol gyorsabban mozgott; hol hangosabban, hol halkabban tört fel belőle a kéjes sóhaj. Nem tudom mennyi idő telhetett el, azonban egyszerre eszembe jutott Sz. Agyam ismét működésbe lépett, ezzel párhuzamosan pedig kissé lankadni kezdtem. Női ösztöne persze megérezte; a varázs megtört és kisvártatva már egymás mellett feküdtünk a takaró alatt.

Hajnalig beszélgettünk, és már elalvás előtt mindketten döntést hoztunk. Szerelmesek voltunk egymásba, de a kötelesség, vagy az erkölcs, vagy a józanság végül érzéseink elnyomására sarkallt mindkettőnket. Az igazság az, hogy szörnyen furdalt a lelkiismeret, ám még borzasztóbb lett volna, ha együtt maradunk, megbántunk két embert, majd lángolásunk elhalványul az évek során, kihűl és végül emlékké silányul. Egyikünk sem viselte volna el. Felszálltam a vonatra, ami szokatlan gyorsasággal vitt ki életéből. Később még kétszer találkoztunk. Az első alkalommal fél óra múlván azon kaptuk magunkat, hogy egy parkban csókolózunk. Fantasztikus! Másodszorra meg azon, hogy úgy beszélgetünk egymással a pizzériában, mint két munkatárs a tervezőasztalnál. Szörnyűség.

Sz.-nek elmondtam mindent, „megbocsátott”, majd kis idő múlva könnyek közepette hagyott faképnél, az egyik haverom miatt. Természetes nagylelkűségemmel adtam úgymond áldásom rájuk. Azóta is boldogan élnek, ha nem hazudnak egymásnak.”

(folytatása várható)