Egy szép kis út hazafelé...

!FIGYELMEZTETÉS!


A novellákban szereplő emberek pusztán a képzelet szüleményei, a valósággal történő bárminemű egyezés pusztán a véletlen művének, illetve az író végtelenül szárnyaló fantáziájának tudható be.
U.I.: Előre is bocsánatot kérek azoktól, akik magukra ismernek eme pár kis írásban, és tiszteletteljesen kérem

I.

„It doesn’t make me bad!” – ordítja a fülhallgatóba Jon édesen reszkető hangja. Én csak ülök, és bámulok kifelé az ablakon. Arcomon szinte látom azt a furcsa, lenéző fintort, amelyet kedvenc dalom pár sora és dallama csalogat elő.
Oldalra pillantok, és undorom fokozódik. Mellettem a falu egyik alkoholistája ül, most is cigitől és pár olcsó felestől bűzölögve.
Nos, igen, a fél hármas busz mindig is egyfajta gyűjtő volt: az általánosból haza igyekvő kisiskolások, a falu fiataljai és a munkából hazatérő „felnőttek” mellett a piacon áruló nyugdíjasok is megférnek. Gyakori ezen a buszon az összeszólalkozás egy-egy „zsírosabb” hely miatt.

A legtöbb arc ismerős, már megszoktam, hogy szinte mindig ugyanazok vannak ezen a koszos, öreg, leselejtezésre váró tragacson. A tömegből csak egyvalaki tűnik ki – legalábbis számomra. A szürkéllő tömegből ugyanis az exbarátnőm jellegzetes arcélét pillantom meg!
A képemen terpeszkedő már-már természetes undor ekkor az értetlenség furcsa pillantásával kezd elvegyülni. Nem értem, hogy Ő mit keres ezen a járaton, hiszen sosem szokott ezzel hazajárni! Pár pillanat múlva – kissé zavartan – már ismét igyekszem az ablakon kifelé bámulni, nem mutatva érdeklődésem - és értetlenségem - a dolog iránt.
Ismét eszembe jutnak Cuki csókjai, szavai, az együtt töltött percek. Eszembe jut a vége is… Hogy miért lett vége? Szerintem már Ő maga sem tudja, hogy miért volt jó neki kihátrálni ebből a majdnem „tökéletes” kapcsolatból…
„Na, mindegy! Igazából már nem nagyon izgatom magam miatta!” – mondom magamnak, ami persze egyáltalán nem igaz…

Cuki volt az első komolyabb kapcsolatom. Azt hittem szerelmes vagyok belé – aztán elveszítettem, és csak akkor értettem meg igazán, hogy mi is az a szerelem… De már mindegy, hisz mindez csak a múlt! Ő nem hajlandó szóba állni velem – hogy miért, azt persze nem nagyon tudom… Minél jobban próbálok a zenére figyelni, és nem gondolkodni, annál jobban kezdek érzelgőssé válni, és ez már engem is zavar, így aztán jobb híján kicsit idegesen, és céltalanul végignézek magamon:

Már megint azt az ütött-kopott bőrkabátomat viselem, ami miatt többször is kiröhögtek ugyan, de én mégsem vettem más „felöltőt”! Táskám az ölemben – az sem néz ki jobban, mint az öreg bőrkabát. Szakadt farmerommal együtt pedig akár hajléktalannak is nézhetnének az emberek. Igen, hajléktalannak, ez a jó szó! Az arcomon éktelenkedő, lassan már ötnapos borosta, illetve a fülem melletti forradásnyom elég elhanyagolt külsőt kölcsönöz nekem. Ugyanakkor szemeim egyesek szerint megnyugtatóak, mások szerint egyszerűen „fosszínűek”– és én is inkább ez utóbbi felé hajlok. Enyhén hosszúkás arcomat pedig legalább a szétálló füleim teszik szélesebbé.

„Sometimes I cannot feel my face, Sometimes it’s my life I can’t taste…” - hangzik a dal, mikor a Tökölsz előtti kanyarhoz érünk.
Tökölsz az én kis falum – hivatalos szöveg szerint „kiépített infrastruktúrával, gáz-, víz-,telefon-, szennyvízhálózattal rendelkező dinamikusan fejlődő település” – WOW – mondom erre én…
Szórakozás lehetőség eléggé kevés van, pusztán a tökölszi fiatalok körében méltán népszerű Presszónak nevezett vendéglátó-ipari egység. Máshol szimplán lekocsmáznák, de nálunk, Tökölszön ez a kis hely a társadalmi érintkezés alfája és omegája, kezdete és vége.
Amúgy nem olyan csúnya falu ez – eltekintve persze a mindennapos tehénszarszagtól, meg az illegális szemétlerakótól – hiszen egyszer még kitüntetést is kaptunk, mint a legszebb Észak – Magyarországi falu.

Az itt élő embereket három csoportba lehet osztani: vannak az alkoholisták, vannak akik „halálra dolgozzák” magukat, és vannak, akik mindkét mesterséget kiemelkedően magas szinten művelik. A tökölszi emberekre ugyanakkor természetükből adódóan jellemző egyfajta gyanakvás, amely megfertőzi gyermekeik lelkét is, így aztán nincs is igazán sok barátom az itt élő fiatalok között…
A busz végre célba ér, és én ismét friss levegőt szívhatok, ami megvallom elég megnyugtató érzés az alkesz piaillata után. A nagy fellélegzés után azonban ismét elfog kisfiús félelmem és zavarom, hiszen megpillantom Cukit, amint éppen táskájával bajlódik a leszállás közben. Egy röpke pillanatig megfordul a fejemben, hogy segítek neki, azonban ez az ötlet hamar elvetélődik, hiszen szerintem úgysem engedné, hogy elvegyem a táskáját…
De már mindegy is, mert közben sikeresen megoldotta a leszállás bonyolult folyamatát – nem mellékesen egy másik srác segítségével. Rá nem nagyon szeretnék kitérni, legyen elég annyi, hogy mindenki csak Cucunak becézi, és a srác egy örök vesztes, aki már fél éve hajt Cukira – teljesen esélytelenül. Sajnos tudat alatt ez engem még mindig nagyon zavar…
Néhány másodpercig még várok a csodára, a lehetetlenre, az utópisztikusra – egy pillanatra emlékek, és forróság önt el – arra, hogy Cuki odalép hozzám, és megszólít… Ezt azonban buktam, ugyanis Ő inkább indul hazafelé!

Bambaságomból kizökkenve – valamilyen kevésbé csalódottabb képet próbálok vágni – elindulok hazafelé. Szerencsére nem lakunk messze a megállótól, körülbelül a hetedik ház a miénk. (Ugyanis még csak tizenkilenc vagyok, és mint ilyen – elsőéves egyetemista – a szüleimmel élek.) A házról igazából annyit kell megjegyezni, hogy kívülről is otromba, hát még belülről! (Egyszóval egy hatalmas hodályban élünk.) Az utóbbi időben egyébként nem nagyon szeretek hazajárni, ugyanis van egy-két probléma otthon. Ezeknek okát már én magam sem tudom, azok mintegy a múltba vesznek. Lényeg, ami lényeg, manapság egyre többet kapunk hajba apámmal akár a legapróbb baromságokon is.

A kapuig elsétálva még egy utolsó, bánatos pillantást vetek Cuki felé, majd egy hatalmasat köpök a földre. Délután három van, ilyenkor még nincs otthon senki – szerencsére. Lassan elsétálok a bejárati ajtóhoz, közben már-már magától értetődő módon belerúgok egyet a kutyába, ami éppen az ajtó előtt terpeszkedik. A kulcslyukba csak másodjára sikerül betalálnom, ez pedig csak tovább fokozza amúgy sem kellemes hangulatomat.

Pár perc múlva már a szobámban heverek az ágyamon, miközben a zenét ordíttatom. Közben gondolkodni próbálok – hogy min, azt még magam sem tudom… Fejemben csak céltalanul cikáznak az emlékek, és a gondolatok. Ebből az örvényből próbálok kiragadni egy-egy képet arról az időről, amikor még boldog voltam…Cukival…
Ebből a bennem kavargó káosz állapotából zökkent ki a mobilom csörgése. Először a fejemhez kapok, majd az asztalhoz, ahol a telefonomnak lennie kellene. Rövid keresgélés után azonban a földön találom meg ezt az undorító, végtelen hosszú pórázt.
-Tessék? – hangzik a jól ismert és olyannyira közkedvelt kérdés korántsem kellemes, reszelős hangomon.
-Helló, én vagyok az, Peti Jössz este a Rockyba?
- Miért, milyen nap van ma? – kérdem én, mint Csipkerózsika, aki most ébredt fel százéves álmából.
- Csütörtök, te állat! – hangzik ez a kedves, meghitt válasz.
- Ok, tizenegyre ott vagyok! – reagálom le, majd lecsapom a telefont, és visszafekszek az ágyba, miközben fentebb veszem a hangerőt a hifin: „It seems funny to me, How fucked things can be…”