Egy görög szerelem

Hadd meséljek el egy történetet arról, hogy a szerelem milyen erős, kimondatlan. Pár sor arról, hogy milyen hatása van az emberre, és mekkora hatalma van felettünk. Ha akarja, használja a hatalmát, mert azt szeretné, ha tudnánk, hogy ő itt van velünk, vigyáz ránk és mindig fogja a kezünk. Csak mi, halandó emberek nem mindig vesszük észre, vagy nem figyelünk rá eléggé.
Ilyenkor megharagszik, és azzal bünteti az embert, hogy olyan embert szeret meg, akit nem kellene, vagy pusztán nem lenne szabad.
Pár szó a múlandóságról és a múlhatatlanságról. Mert van ami elmúlik, és van ami örökre megmarad. Talán azért van ez így, mert mi tartjuk életben. Akár szánt szándékkal, akár tudatunk alatt.
Mi a múlandó? Mi a múlhatatlan? Csak rajtunk múlik.
Mindenre úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna. Tisztán, élesen.
Forró nyár volt. Augusztus vége. Szabadságom utolsó előtti napja. Görögország. Hófehér házak, sziklák. Égkék tenger.

Fehér ruhában mentem reggelizni. A szálloda lépcsőjén vörös szőnyeg volt, fekete szegéllyel.
Az étteremben a barátaim mellé ültem. Az asztalon pár szál virág volt egy vázában.
Az átmulatott éjszaka után fáradt és másnapos voltam, ezért rendeltem magamnak egy kávét. A józanítószert egy felettébb jóképű, magas fiatalember hozta ki. Mélyen egymás szemébe néztünk, a szívem megdobbant, és tudtam, hogy lesz ez még így se!
A kávét-, mint utólag megtudtam, szándékosan- ráborította. A fáradtságtól csak nevetni tudtam rajta. Mosolyogtam, és azt mondtam: semmi baj! Megesik! Majd felálltam az asztaltól és nevetve elindultam a szobám felé. Közben találkoztam az igazgatóval, akitől szegény fiú hatalmas leszidást kapott.

Miután visszamentem a fiú már nem volt ott. Bár még soha nem láttam, mégis hiányzott, zavart, hogy nincs ott.
Később lementem a partra, hogy készítsek még néhány fotót. Egyszer csak hallottam, hogy valaki rám köszön. Megfordultam. A gyenge szél a hosszú, barna hajamat az arcomba fújta. Ő gyengéden megsimogatta az arcomat. Eltűrte a hajamat, és azt mondta: Még egyszer nagyon sajnálom, hogy magár borítottam a kávét! Erre én mosolyogtam, és annyit mondtam: ó, tényleg nem probléma, előfordul az ilyen.
Beszélgettünk, majd elmentünk sétálni. Végül az egész délutánt együtt töltöttük. Sétáltunk, hajókáztunk és olyan területekre vitt el, ahol soha nem jártam, és eszem ágában, és eszem ágában sem volt elmenni.

Este gyönyörű volt az ég. 10 óra felé mentünk vissza a szállodához. A parton volt egy hatalmas szikla, arra felmásztunk és leültünk egymás mellé. Én hanyatt dőltem, és felnéztem a csillagokra. Kerestem a csillagképeket, és talán a választ arra, hogy mit érzek iránta.
De nem válaszolt nekem az éjszaka. Nem mondott semmit, nem adott választ a kérdésemre.
Megtaláltad, amit kerestél?- kérdezte, mintha olvasott volna a gondolataimban. Akkor azt szerettem volna, ha belelát a fejembe, és nem kell magyarázkodnom. Egyszer csak megszólalt: Ugye nem? Nem tudod a választ!? Kislány, gondolj arra, hogy a szerelem nem létező dolog! Csupán félreértett, és felemás érzelmek összevisszasága!
Ki tudja, lehet!- válaszoltam, és bámultam tovább az eget. Majd becsuktam a szemem, és éreztem a forró, boros, bagós leheletét az arcomon. Megcsókolt.
A valóságba egy autóduda hangja zökkentett vissza. Felállt mellőlem és elindult. Csaó kislány, vigyázz magadra!

Az autóból egy magas férfi szállt ki. A fiú odament hozzá, kezet fogtak, majd mind a ketten beszálltak az autóba, és a kocsi elhajtott.
Bementem a szállodába, beültem a bárba, de végül nem ittam semmit, hanem felmentem a szobámba, és lefeküdtem.
Másnap reggel korán lementem a partra. Lementem, hogy lássam a napfelkeltét. Egy üveg vörösborral felmásztam a sziklára, ahol előző éjjel ültünk, és hallgattam a mesét. Azt a mesét, amit a tenger mesélt nekem. A szerelemről, a csalódásról, a háborúról, a békéről, a gyűlöletről.
Fogtam az üvegemet, és a hófehér sziklán összetörtem. És a bor úgy folyt szét a fehér sziklán, mint a vörös szín az égen naplementekor.

Most újra itt vagyok. Évek teltek el. Az igazgató még mindig a régi, megismert. Á, a kávés hölgy!- köszöntött. A lépcsőn a szőnyeg még mindig vörös, fekete szegéllyel. Az asztalokon pár szál virág a vázában. Minden olyan, mint volt. Látszólag. Mert én soha nem leszek olyan, mint régen voltam. Az üresség, amit ő okozott, soha nem fog elmúlni. Volt idő, mikor gyűlöltem, de a szerelem szinte egyenlő a gyűlölettel. A gyűlölet elmúlt, a szerelem megmaradt. Mert az élet múlandóságokról és múlhatatlanságokról szól.