Egy felejthetetlen nyár - Az uncsitesó megérkezik

Szeretettel ajánlom Tűzmadárnak, aki azt mondta: írjak „valami mást”. Remélem sikerült…



Skócia partjainál vad vihar tombolt…
De történetem szempontjából ez teljességgel lényegtelen, ugyanis nem vagyunk Skóciában, és még kevésbé érdekel, hogy ott éppen milyen az idő.


Nem.
Egy vidéki kis tanyán vagyunk, elképesztő a hőség, amolyan „ki a strandra!” idő… Egy hónapja már, hogy benne járunk a nyárban, és egészen idáig élveztem, hogy vége a sulinak, hogy viszonylag a magam ura vagyok, hogy ha végeztem a cseppet se megterhelő házimunkákkal, amit nap, mint nap kínzó kötelességemnek tartok megcsinálni, akkor csak az enyém a nap hátralevő része.
Mondtam, egészen idáig.
Ma reggel kaptam a bejelentést drága szüleimtől, hogy egy hónapra vendégünk lesz az egyik unokatestvérem, akit már jó pár éve nem láttam. Amennyire emlékszem, egészen elviselhető volt akkoriban, bár egy évvel fiatalabb, mint én. Talán izgatottnak kellene lennem, amiatt, hogy jön, de valahogy csak azt érzem, hogy ebből csak gondom származhat.

Tessék! Még ide se ért, és máris borította a napi terveimet. Először is: a szobámat ki kellett takarítanom. Plusz egy órát vont el tőlem, pedig tényleg nem értettem, hogy mi volt a problémája drága jó anyámnak a szobámmal. Pont úgy nézett ki, mint egy nyári szünidőn lévő tizennégy éves kamaszlánynak a szobája: szétszórt ruhák – minden váddal ellentétben én igenis pontosan tudom, hogy melyik holmim éppen hol van a rakásban -, jó, a tegnap esti vacsora maradékát megértem, hogy kipakoltatták velem, bár azt a száraz kenyérhajat ma még elrágcsáltam volna, az íróasztalom meg csak az enyém, olyan kupi kell uralkodjon rajta, amilyennek én szeretem!
És ez még mind nem elég! Közölték, hogy Rebeka, merthogy így hívják, nálam, az én szobámban fog lakni! Könyörgöm! Hiszen csak egy kis pisis! Hol élünk? Mi van a jogaimmal? A magánélethez való jogommal?! He?
Minden szó hiábavalónak minősült, így hát meghajoltam a szülői szigor előtt, és takarítottam, mint egy kisangyal, és mire kész lettem, magam sem ismertem rá a szobámra. Valahogy olyan … nem is tudom … finom illata volt, és mintha világosabb is lett volna …
Ágyneműt is húztam újat, tisztát, most mindkettőnké babarózsaszínű. Anyám választása… és azt hiszem, ezzel mindent elmondtam…

Most pedig itt vagyok, az én meghatározásom szerint csinibe öltözve (ha nem jönnek, akkor egy boxer alsó és egy trikó lenne rajtam), és rohadtul unom magam. Már túl vagyok a videojátékokon és könyveken, de egyik sem akar tudni lekötni… csak elkeseredetten bámulok ki a szobám ablakán, sóvárogva a szabadság után.
Anyám sugárzó arca jelenik meg egy pillanatra az ajtónyílásban.
- Itt vannak! – rebegi, és már ott sincs.
- Remek! – mormogom válaszként, amit meg sem hall, aztán felállok, és leslattyogok a nappaliba. Most minek rohanjak én is az udvarra, úgyis bejönnek egyszer, nem igaz? Tétován ácsorgok, a fogamat szívom, piszkosul untat ez az egész felhajtás.
Amikor megjelennek az ajtóban, azonnal tudom, hogy az egész nyaram el van cseszve…
Úgy libegett be a drágám az ajtón, mint valami királykisasszony. Finnyáskodva húzta fel az orrát, ahogy szétnézett a nappalinkban. Aztán rám tévedt a tekintete. Én is végignéztem magamon, hátha megtalálom az okát annak a lenéző arckifejezésnek, de semmi erre feljogosítót nem láttam magamról visszaköszönni. Még az oldalt lévő tükörbe is belenéztem, de tényleg semmi… Sötétbarna, hosszú hajam félkontyba fogva trónol a fejemen, néhány tincs véletlenszerűen kihúzkodva, de csak azért, hogy az egész ne lapuljon a fejemre, mint valami úszósapka. Az arcom festetlen, anyám egyébként sem díjazza, ha kimázolom magam. A ruhám egy egyszerű pólóból és egy rövidgatyából áll, de miért is kellene itthonra kiöltöznöm?

Bezzeg ő! A haját szerintem még a kocsiban is utánvasalta, a színe egy kicsit vörösbe hajlik, és a szemöldökén látszik hogy alighanem valódi vörös - mellesleg a szemöldöke szuperül ki van szedve -, és olyan az arca, mintha most jött volna a kozmetikustól. A ruhája színben tökéletesen illeszkedik a táskájához és a cipőjéhez, mindegyik fehér, apró kis virágokkal díszítve – ott szúrjanak le, ahol én képes leszek ilyen hacukát magamra aggatni – a körmein lakk csillog, és valami fenomenálisan tömény illatot áraszt magából. Nem rossz, csak ne lenne ilyen harsány, még a szoba másik részén is érzem, pedig alig pár másodperce lépett csak be a helyiségbe. A ruhája megérdemel még egy említést, csábos kis blúzát helyes cicik domborítják, talán egyedül ez fáj a megjelenésében, de ez aztán nagyon. Hiába vagyok két hete hivatalosan is tizennégy, valahogy még nem indult be a domborodás, és ez meglehetősen sok aggodalomra ad okot számomra. Nem mintha annyira érdekelne ez a lányos hülyeség…. de az osztályomban már szinte minden lánynak van kisebb-nagyobb, én meg valahogy lemaradtam az egyedfejlődésben…
Visszatérünk a szemkontaktushoz…
… és azonnal látom belőle, hogy ő legalább annyira nem kívánta ezt a kiruccanást, mint amennyire én nem akartam vendégül látni.

Bejönnek a szülők is, és megtörik a köztünk feszülő fagyos csendet.
Az anyukája örömködve ölel magához, tétován viszonzom, mikor lettünk mi ekkora puszipajtások? Az apukája meg haverkodva megborzolja a fejem, mégis mi vagyok én? Pincsikutya?
Rebeka magasra húzza a szemöldökét, és leül a … fotelembe… persze, hova is ülne? Egyből kiválasztja a legjobb helyet a nappaliban. Eligazítja maga körül a rakott szoknyácskáját, és lábait gondosan egymás mellett oldalra húzza. Pff… mintha idomítva lenne. Én, miután eleget tettem anyám felkérésének, és mindenkit kiszolgáltam hideg üdítővel, otthonosan leülök anyuék széke mellett a földre, lábaimat kényelmes törökülésbe fonva. Szándékosan nem veszek tudomást anyám viselkedésemet helytelenítő pillantásáról, elvégre ÉN otthon vagyok, és ha nem ülhetek a saját fotelembe, akkor csak nem fogok az Ő szülei között, a kanapén helyet foglalni?!

Némileg akadozva indul a beszélgetés, az én szüleim őt faggatják, az övéi engem. Ő illedelmesen válaszolgat, én alig foghegyről, de még nem udvariatlanul. Természetesen kitárgyalják az egész rokonságot, ki ment férjhez, szült gyereket, halt meg… a téma adott. Aztán arra kerül a szó, hogy miért is testálják ránk a kisasszonyt. Erre már én is fülelek. Kiderül, hogy a szülők befizettek valami országjáró körútra, amolyan második nászútra, és szeretnének kettesben lenni ez idő alatt. Na baszki! Engem anyámék sose passzolnának le egy még egy hétre se azért, hogy ők kettesben lehessenek! Lopva Rebekára nézek, de ő felfújja az arcát, és gőgösen néz vissza, amikor meglátja a szememből sütő szánalmat. Nyilván nem tart igényt a sajnálatomra. Így hát mi lettünk az egyedüli távoli rokonok, akikhez erre az időre le tudják rakni a felesleges csemetét.
- Krisztikém! Hoznál egy kis süteményt a konyhából?
Nevezett Krisztike én vagyok, és anyám nagyon jól tudja, hogy mennyire utálom, ha így szólít. Morogva állok fel és trappolok ki a konyhába. Magam lepődök meg a legjobban, amikor a kisasszonyka utánam jön.
- Szép a házatok – jegyzi meg halkan, miközben figyeli a szerencsétlenkedésemet a nagykéssel és az áldozattá avanzsált süteménnyel, akibe kéjes örömmel merítem az acélt. – Belülről nem is látszik, hogy tanyán vagyunk.
- Sokat dolgoztunk, hogy így legyen, apa nagyszerűen kitalálta, hogyan tegye összkomfortossá – válaszolok, megy ez, majd csak belejövök, mint kiskutya az ugatásba.
Óvatosan tányérra halmozom a szeleteket.
- Hozol szalvétát? – intek fejemmel az asztal felé, és Rebeka engedelmesen veszi fel a kistányérokat és a szalvétákat.
Hálából rámosolygok, ebben a barátságos hangulatban megyünk vissza a nappaliba. Mivel úgy érzem, megtört a jég, és előre haladtunk a kapcsolatteremtésben, így felajánlom Rebekának, hogy körbekísérem. Egy kérdő pillantást vet a szüleire, majd azok engedélyét megkapva velem jön.

A konyhába már nem megyünk vissza, a földszinten megmutatom még a vendégszobát, és a fürdőt, aztán felvezetem az emeletre. Körbejárjuk a szüleim, és a bátyám szobáját - ide csak épphogy bekukkantunk, mert Olivér nagyon zabos, ha az engedélye nélkül a szobája közelébe merészkedek -, megmutatom az emeleti fürdőt, és még egy vendégszobát, aztán cinkos mosollyal az arcomon a pár lépcsőfokkal feljebb lévő padlástérbe megyünk.
A tulajdonos büszkeségével nézek körül, és ahogy Rebeka arcára nézek, látom, hogy neki is tetszik, amit lát. Az egész padlásteret megkaptam. Nem valami szűk kis lukra kell ám gondolni, tágas a tér, és elég magas, bár Oli mostanában már vinnyog, ha néha feljön, mert az ő közel száznyolcvanas magasságával kicsit le kell hajtania a fejét, de nekem tökéletesen megfelel. Két ágy igazából azért van berakva, hogy ha átjönnek a barátaim, akkor aludhassunk egy szobában, ne kelljen őket külön helyiségben elszállásolni. Helyet kapott még egy nagy szekrény, két kis komód az ágyak mellett, egy íróasztal, a számítógéppel, hozzá egy kényelmes forgószék, és elszórva kis puffok. Babzsákokat akartam, de anyu azt mondta, elég a puff is, így hát azok maradtak. Süppedős szőnyegek teszik teljessé a látványt - azt persze nem árulom el a vendégemnek, hogy csak azért látszanak, mert összepakoltam. És persze a legfontosabb: a tévé. Bár igazából ilyenkor nyáron csak éjszaka szoktam használni, mert napközben szinte egész végig odakinn vagyok.
- Igazából arra gondolt anyu, hogy nálam kellene aludnod, amíg itt laksz nálunk, de ha gondolod… van elég vendégszobánk…- szólalok meg. Az előzményeket tekintve már nem akarom lepasszolni, elég, ha a szülei ezt teszik vele.
- Nem, ez tökéletesen megfelel – válaszolja sietve –, melyik lesz az én ágyam?
- A jobboldali. Mindkettő az ablak alatt van, és tök jót lehet éjszaka nézni a csillagokat – kontrázok, és már vetem is magam a sajátomra, hanyatt, a karomat a fejem alá téve illusztrálok.
Ő ugyanezt teszi a sajátján, persze sokkal visszafogottabban, mint én. Nagyot sóhajt.
Odanézek rá, látom, hogy legörbül a szája széle.
- Figyelj… Sajnálom, hogy a szüleid …
- Nem akarok beszélni róla, hagyjuk ezt a témát, jó? – Haragosan néz rám, most szinte világít a szeme. Felül az ágyon, és elmélyülten a kezeit vizslatja. – Bocs… Tudod, sokat veszekednek mostanában… Kell nekik egy kis idő, hogy egymásra találjanak. Remélem, hogy ez az utazás újra összehozza őket, és aztán minden rendben lesz.
- Oké, téma ejtve. Megnézed a tanyát? Aztán felhozzuk a cuccaidat, rendben?
Hálás mosollyal néz rám, és most először érzem azt, talán mégsem lesz olyan vacak ez a nyár.

Csak bekiáltok a nappaliba, hogy Rebekát elraboltam, aztán vicces idegenvezetőként mutatom be a tanya új lakóját az őshonos bennszülötteknek. Megismerkedik Izabellával, a tehénkével, a röfi családdal, akik bárgyú tekintettel néznek vissza ránk, és fordulnak egyet a sárban, elkapom egy körre a körülöttünk csaholó kutyát is, tisztességes nevén Macit, aki rövid hezitálás után megnyalja az újdonsült lakó kezét. Rebeka kétségbeesetten néz körül, úgy súgja oda nekem, hogy MUSZÁJ kezet mosnia, hogy a kutya ne hallja meg. Nevetek, és a kúthoz húzom. Tiszta, hideg vizet merítek a kezére, aztán folytatjuk a körutat. Körbejárjuk az egész belső, majd a külső udvart is. Éppen nyugtázom, hogy rohadt meleg van, amikor felfigyelek Rebeka megtorpanására.
- Jézusom! Ez mi? – sikít fel hangosan, és a lábára mered.
- Az szívem? Az bolha – rántom meg a vállam, és benyálazott ujjammal gyorsan megfogom a kis nyavalyást, majd laza mozdulattal szétnyomom a két körmöm között. Nagyot pukkanva adja meg magát az örökkévalóságnak. – Majd megszokod. Pár nap múlva már észre sem veszed őket – legyintek lazán.
- Úristen – suttogja elhaló hangon, és ahogy visszanézek rá, látom, hogy holt fehérre sápad. Visszalépek hozzá, hogy támaszt nyújtsak, de a karját felemelve hátrál előlem.
- Bol…bolhás lettem???
Annyira muris az arca, hogy elnevetem magam, de mivel látom, tényleg teljesen kibukott ettől a kis közjátéktól, ezért nem kezdem el oltani a tetvekkel, kullancsokkal, meg egyéb élősködőkkel.
- Nem, nem lettél bolhás. Ez csak EGY bolha volt. Lesz még több is, de majd mindet ügyesen megfogjuk, és nem lesz gond – úgy beszélek hozzá, mint egy csökkent elméjűhöz, de még így sem vagyok benne biztos, hogy eljut az agyáig, amit mondtam.
- Én nem hiszem… nem hiszem, hogy ezt képes leszek túlélni… ez egy horror…
- Ne túlozzunk, kérem, csak óvatosan azokkal a nagy szavakkal – mosolygok még mindig – Nem lesz itt semmi baj, hidd el, csak kell egy kis idő, hogy hozzászokj a tanyás élethez.
Nem hisz nekem, látom a szemén. Leguggol és megvakarja a lábát. Kezd pirosodni.

Mosolyogva megrázom a fejem, és visszaindulok a házba. Hangos trappolással követ.
A konyhában telepedünk le, nem akarok a felnőttek közé menni. Bevágunk két nagy szelet sütit – vagyis én bevágtam, ő elmajszolgatta -, és jó hideg limonádét ittunk.
- Én sütöttem ám – dicsekszem, miközben újabb falatot küldök le.
- Komoly? – nézett rám csodálkozó szemekkel – azt hittem cukrászdából van.
- Neeem… Cukrász szeretnék lenni, ha elvégzem az általánost. Még a tálalást is, meg a felszolgálást is meg kell tanulom, mert az annyira nem megy, de amúgy jó vagyok … szerintem.
- De komoly… Nekem még fogalmam sincs, mi szeretnék lenni. Valahogy nem izgat a jövőm. Te mit szoktál itthon csinálni? Mivel telik a nyarad?
Ezzel a kérdéssel meglepett, pedig nem kellett volna. Kicsit el is gondolkoztam.
- Hááát… úgy eltelik… igazából nem is tudom pontosan meghatározni … De nem unalmas, nehogy azt hidd – védem meg az életem, amikor látom, hogy elfelhősödik a tekintete – Vannak feladataim, munkáim, amiket meg kell csinálnom, ezek általában a napomból úgy egy órát vesznek el, tudod, megetetni a kacsákat meg a tyúkokat, napközben vizet vinni a jószágoknak, meg ilyen apróságok. Ha úgy adódik, segítek anyuéknak kapálni vagy gyomlálni, vagy bármi mást, de javarészt azt csinálok, amit akarok. Össze szoktunk jönni a haverokkal, vagy itt nálunk, vagy benn a városban, bicajozunk, meg moziba járunk, ilyenek….
- És a tesód?
- Olivér? Fogalmam sincs mivel telik a napja, de igazából nem is érdekel. Mostanában olyan kis bunkó, hogy nem bánom, ha egész nap nem is szól hozzám.
- Mintha dicsérnének! – hangzik fel Olivér hangja az ajtóból, majd meg is jelenik. – Szevasz vakarcs! – vigyorog és belekócol a hajamba.
- Oliiiii! Annyira utálom, amikor ezt csinálod! – lököm félre a kezét dühösen, és megpróbálom rendbe tenni a szétzilált frizurámat.

Rebeka elkerekedő szemmel néz fel a bátyámra, megszólalni sem tud döbbenetében. Na igen. A srác olyan, mintha mutáns lenne. Hozzám képest legalábbis. Iszonyat magas, mindenkinek azt mondja száznyolcvan, de én pontosan tudom, hogy csak százhetvenhét. Tulajdonképpen nagyon helyes, de ezt akkor sem vallanám be senkinek, ha a körmeimet tépkednék. Barna haja van, éppúgy, mint nekem, és barna a szeme is. De neki hatalmas szempillái vannak, és mindig mosolygós szája, ráadásul olyan elbűvölő bájgödrei az arca két oldalán, hogy a helyi lányok elolvadnak tőle. Egyszerűen gyűlölöm érte! Vagy ha már neki vannak, akkor én miért nem kaptam olyanokat? Mintha minden szépet ő kapott volna meg, és nekem, a másodpéldánynak csak a selejt jutott volna. Nagyon szép a testfelépítése de meg is dolgozik érte. Régebben szerettem számolni a fekvőtámaszokat és felüléseket, amiket minden este lefekvés előtt csinált, de azóta már kinőttem ebből a gyerekes hülyeségből. Ráadásul ő se szereti már, ha benn vagyok a szobájában, mostanában elég sokat civódunk. Mire kilátok a hajamból, már neki is áll, hogy elbűvölje a kedves rokont.
- Szia Beka! – hajol le hozzá, és egy puszit nyom a homlokára. Rebeka megkövülten ül a helyén, és úr ég! még a szája is tátva marad… - Ne higgy el neki semmit, mert úgy hazudik, mint a vízfolyás – kacsint a szemétládája, aztán mielőtt még nekiesnék és kikaparnám a szemét, felnevet, elcsór egy szelet sütit, és felmegy a szobájába. Csapódik mögötte az ajtó, aztán a basszus dübörgő hangját halljuk először hangosan, majd tompítottan, ahogy leveszi a hangerőt.

Mivel nem segít, hogy csettintek az ujjaimmal, úgy nézem, újra kell élesztenem Rebekát. Megrezzen, amikor megbököm. Mintha álomból ébredne, úgy néz rám.
Forgatom a szemeimet, és úgy sóhajtok fel.
- Ne már, hogy te is! Legalább egy nőnemű lény látná rajtam kívül, hogy egy seggfej!
- De milyen helyes seggfej! – kontráz ő ábrándosan, mire egy döbbent szünet után vihogva nevetni kezdünk.
Csak akkor hagyjuk abba, amikor a szülők megjelennek az ajtóban, jelezve, hogy eljött a búcsú ideje. Rebeka arca egyből komorrá válik, most sajnálom kicsit, de nem akarom, hogy megint megharagudjon rám miatta, ezért gyorsan összepakolom a mosatlant a nappaliban, és becúgolom a mosogatóba a poharakkal együtt. Kimegyek utánuk én is az udvarra, és az egyik nehéz táskát a vállamra veszem. Integetünk az elporzó autó után, csak oldalról sandítok rá és látom, hogy Rebeka szétken egy könnycseppet az arcán. Szipog, aztán felkapja a cuccait, és rám néz.
- Bevisszük? Nagyon melegem van, és át is öltöznék. – kérdezi.
Pillanatok alatt elrámoljuk a ruháit. Már túl van a zuhanyozáson is, és most éppen azon gondolkodik, hogy mit vegyen fel. Én úgy teszek, mintha olvasnék, de lopva őt lesem. Sajnos nincs kitömve a melltartója, azok ott bizony valódi cicik. Éééén is akarooook! – sikítom magamban.

Elkapom a tekintetem, amikor észreveszi, hogy nézem. Lecsapom magam mellé az újságot, és bekapcsolom a gépet. Megvárom, amíg életre kell, aztán internetet csiholok belőle, és megnézem, jött e levelem. Persze, senkinek sem hiányzom…
- Te kit hagytál otthon? Mit szóltak a barátnőid, hogy vidékre lettél száműzve? – valahogy teljességgel biztos vagyok abban, hogy ahogy nekem szinte csak barátaim vannak, addig ő barátnőkkel van csudig ellátva.
- Szerintem már el is temettek – hallatszik a hangja fojtottan a póló alól, amit most húz át a fején. Amikor kibukkan a nyakán, megrázza a fejét, a haja csak úgy röpköd körülötte. Csinos… gondolom magamban, és egy röpke pillanatra elönt a sárga irigység, aztán lerázom magamról ezt a marhaságot. Kit érdekel, hogy néz ki? Nincs nekem időm az ilyen hülyeségekre…
- Ha netezni akarsz, a jelszó maci. És itt kapcsolod be. Csak mikrohullámúnk van, úgyhogy elég lassú, és a telefon sincs bevezetve, de a mobil korában nincs is rá szükség. Szóval használható, ha van kedved hozzá.
- Nem, most köszi, de nem akarok számítógépet látni egy ideig. Otthon elég sokat használom, de remélem itt nem fog hiányozni.
- Persze, ne félj, majd gondoskodom rólad – vigyorgok –. Gyere, nézzük meg, mi lesz a vacsi.

Versenyt szaladunk a konyháig, én nyerek, jutalmam pedig leszidás anyutól, aki a megszokott márannyiszormegmondtamhogyneszaladgáljatokházbanmertveszélyesésmertnemszeretem tirádája után terít, és asztalhoz ültet bennünket. Hiába kiabál fel a bátyám után, az vagy nem akarja vagy tényleg nem hallja, hogy hívják, így nekem kell még őt is lerángatni. Csoda, hogy orra nem esek, amikor megtaszít a konyhába lépve, felháborodottan nézek vissza rá, és büntit könyörgök anyutól, persze ő nem látta az esetet, így csak szélbe szórt hamu a szavam. Oli kárörvendően vigyorog, engem pedig majd megesz a méreg. Rebeka csendesen mosolyog civódásunkon, rajtunk. Kedélyes hangulatban telik az este, én ölöm Olit, ő nyagáz engem, anyu meg apu figyelmen kívül hagyják közveszélyes attakunkat, egymással beszélgetnek és Rebekával.
Úgy, ahogy lenyugszunk, mire véget ér a vacsora. Én vállalom a mosogatást, Rebeka segít a törölgetésben, mindketten puszit kapunk az ősöktől, szerencsére Olivér kihagyja a lehetőséget. Ketten együtt gyorsan végzünk a konyha rendbetételével, már besötétedik, mire elcsendesedik a ház.
Mindketten az ágyunkban fekszünk, nézzük a csillagokat az ablakon keresztül és hallgatjuk a békák énekét.
- Kriszta.. – hallom a másik ágy felől.
- Mondd – könyökölök fel, és átnézek hozzá.
- Örülök, hogy itt vagyok nálatok – mondja halkan, és én elmosolyodok.
- Én is örülök - válaszolok, aztán visszafekszem a párnámra és hamarosan már az álmok földjén járok.