Egy emlékkönyv lapjára

- Képtelen vagy kicsit csendben lenni? Nehezedre esne felemelni azt a szart a rugdosás helyett? Ha már itt tartunk, örömmel tapasztaltam, hogy az ajtót is csak bebaszva lehet becsukni!

Vivien éles hangja pisztolygolyóként süvített át az agyamon, elűzve az édes álmot, melybe a hétköznapok elől menekülhettem. Nem tartott sok ideig, míg felmértem a helyzetet. A velem együtt lakó lány nyilván egyik másik albérlőtársunkkal üvöltözött a konyhában. Négyen laktunk egy kis belvárosi lakásban - ketten lányok, és ketten fiúk - csendes helyen, jó környéken, nem túl messze az egyetemtől, azt hiszem nem is kívánhattam volna többet. Bár most hogy így belegondolok, de mégis; ordibáló lakótársamtól örömmel megváltam volna.

Sóhajtva hanyatt feküdtem az ágyamban, s elgondolkoztam, mit csinálhatott szegény Dani, hogy ez a sárkány megint így ráförmedt. Szerencsére a lány már egy hete bejelentette, hogy elköltözik, de azóta gyakorlatilag még az addiginál is nehezebben lehetett elviselni. A fiúkkal már szinte csak nevettünk a hiszti-rohamain, s igyekeztük minél messzebbre elkerülni őt. A helyére hamar találtunk új lakót, a kellemes kis szoba bérleti díja megfizethető volt, a lakás rezsije alacsony, a környék szinte tökéletes. Az új lakó, Balázs, már csak arra várt, hogy Vivien elmenjen, s ő birtokba vehesse új szobáját.

Ezen a reggelen a plafont bámulva eltöprengtem, vajon milyen lesz három fiúval együtt lakni. Természetesen eredetileg nem így terveztem, ám utólag egyáltalán nem bántam, hogy így alakult. Pár hét alatt kellemes, baráti viszony alakult ki addig idegen lakótársaimmal, s ma már egyiküket az igazán jó barátaim közé sorolhatom. „Talán jobb is, ha még egy fiú lesz, ők kevesebbet vannak a fürdőben” - gondoltam magamban, s egykedvűen felültem az ágyban. Pár perc múlva ajtócsapódás jelezte, hogy Vivien elviharzott, így magamra kaptam valamit és kimentem a konyhába.
Dani az asztalnál ült, arcán a megszokott huncut mosollyal, amiből azonnal gondoltam, hogy az előbbi közjáték szándékos volt. Ha jól sejtettem, elhatározta, hogy az őrületbe kergeti Vivient a hátralévő pár nap alatt. Valahogy nem tudtam rá haragudni...

A napok lassan csordogáltak egymás után, a hétköznapok szürkeségét csak néha törte meg egy-egy baráti beszélgetés, kávézás, vagy éppen egy kiadós veszekedés az egyre harapósabb Viviennel. Mindannyian megkönnyebbülten sóhajtottunk fel, mikor végre eljött a kiköltözés napja. A lány némán az asztalra dobta a kulcsát, s egyikünk sem lepődött meg, hogy köszönés nélkül távozott.
„Vége nyugtunk lesz...” - gondoltam elégedetten, de fogalmam sem volt, hogy mekkorát tévedek.

Következő nap beköltözött Balázs. Én éppen nem voltam a lakásban, hazautaztam pár napra, így mire újra a fővárosba értem, Balázs már kellemesen berendezkedett és kezdte otthon érezni magát. Már az első pár napban nagyon kellemesen elbeszélgettünk, nyitott volt és kedves, sokkal alkalmazkodóbbnak és kompromisszumképesebbnek tűnt, mint az elődje, így meg is nyugodtam hamar, hogy minden rendben lesz, és nem kell újra albérlőtárs után kutatnom.

Nos igen... minden rendben is volt, egészen addig, míg egyik nap Balázs fel nem hozta egyik legjobb haverját. Természetesen ez önmagában egyáltalán nem volna gond, hiszen én sem kértem soha engedélyt, ha valaki jött hozzám, de azt hiszem az én vendégeim nem mentek a lakótársaim idegeire. Mikor aznap kiugrottam a konyhába főzni egy teát, Balázs és az említett haver egy kávé mellett tárgyalták meg a világ nagy dolgait. Azt hiszem, ha a srác nem szólalt volna meg, még kifejezetten jóképűnek is mondtam volna, azonban mikor először kinyitotta a száját, ez teljesen mellékessé vált. Miután Balázs hanyagul bemutatott minket egymásnak a haver, Laci első megnyilvánulása a következő volt: „Elég csinos kis tyúk, az szent igaz. Gondolom, három naponta azért te vagy a soros, barátom.” Láttam, hogy Balázs értetlenül és kissé zavartan bámul. Laci folytatta: „Gondolom így, hogy hárman laktok egy csaj mellett, minden nap más dugja.” - magyarázta higgadtan, gúnyos mosollyal a szája sarkában.

Eddig azt hittem, elég éles nyelvem van ahhoz, hogy az ilyesmit ne hagyjam szó nélkül, de most csalódnom kellett magamban. A dühtől tehetetlenül borítottam a forró vizet a mosogatóba, beviharzottam a szobámba, és színpadiasan magamra csaptam az ajtót. Attól a naptól kezdve gyűlöltem.

A következő hetek, hónapok, csak fokozták ezt az érzést, hiszen Laci láthatóan jól érezte magát nálunk, és egyre többször tette tiszteletét Balázsnál. Ilyenkor sosem mulasztotta el az alkalmat, hogy valami szemtelen és csípős megjegyzést tegyen rám, persze mindig kizárólag olyankor, ha senki más nem hallhatta. Egyik délután mikor Balázs és Laci éppen valami idióta játékkal játszottak, én kint ültem a konyhában Danival, és mivel egyre nehezebben tudtam elfojtani halmozódó dühömet, így hadarva kitálaltam, sokkal inkább magamnak beszélve mint Daninak.
- Nekem Balázzsal semmi bajom, sőt kifejezetten kedvelem őt, és örülök neki, hogy itt van, de ez az elviselhetetlen hülye az idegeimre megy! Ekkora faragatlan bunkóval még életemben nem találkoztam, hogy lehet valaki ilyen bosszantó és kiállhatatlan? Én nem is értem Balázzsal hogy lehetnek jóban, hiszen...
- Hiszen ő rendes, kedves, illemtudó és udvarias. - fejezte be valaki a mondatot helyettem, s én anélkül hogy hátrafordultam volna, tudtam, hogy kihez tartozik az idegesítően szívélyes hang. - Ezt akartad mondani, ugye? - kérdezte még Laci megvetően.

Arcom vörösre gyúlt a szégyentől, de mégis megfordultam. A szemem sarkából láttam, hogy Dani, megérezve a közelgő veszélyt, gyorsan kisurrant a konyhából.
- Ahogy mondod. - mondtam a tőlem telhető legnyugodtabb hangon és bólintottam. - Legnagyobb szerencsénkre teljesen más, mint mondjuk te. Néha elgondolkozom azon, hogy vajon képes vagy-e a normális emberi beszédre, vagy csak sértegetni tudsz.
- Rajtam szoktál gondolkozni? - horkant fel Laci még mindig az ajtóban állva, és éreztem hogy arcom még vörösebb lett. Megint csatát nyert.
- Azt hiszen valóban felesleges időt pazarolni rád. - mondtam, majd felálltam, hogy mentsem a menthetőt.

Határozottan megindultam az ajtó felé, de ő hatalmas vigyorral állt a kijárat előtt, elzárva előlem a menekülés útját.
- Engedj ki. - mondtam halkan, és mivel nem akartam felnézni az arcára, így inkább a mellkasának címeztem a szavakat. Legalább húsz centivel magasabb volt nálam, de talán inkább még többel.
- Miért? - kérdezte egyszerűen, gúnyosan, idegesítően és kihívóan.
- Csak. - mondtam ezúttal a cipőjének.
- Elengedlek, ha végre rám nézel.
Egy pillanatig tétováztam csak. Ahogy a pillantásunk találkozott, láttam hogy lehervad az arcáról a gúnyos mosoly.
- Megvolt, mehetek? - kérdeztem hidegen, még mindig a szemébe nézve.

Laci egy pillanat alatt felöltötte a szokásos vigyort és még rendíthetetlenebbül könyökölt az ajtókeretnek.
- Hova sietsz, babám? Csevegjünk kicsit, olyan udvariatlan vagy velem mindig! - mondta tettetett sértődöttséggel és komolysággal a hangjában.
Elborította az agyamat a vörös köd. Babám? Udvariatlan? Ezt neked!
- Torkig vagyok veled, menj a pokolba! - kiáltottam és megpróbáltam félrelökni az ajtóból. Eleve hamvába halt ötlet volt, természetesen meg sem mozdult, csak hangosan nevetett rajtam, míg én minden erőmet összeszedve kibújtam egyik kinyújtott karja alatt. Mikor magamra zártam az ajtót, még akkor is hallottam, ahogy vidáman kuncog magában.

Fortyogott bennem a düh, legszívesebben a falhoz vágtam volna valamit. Leginkább az dühített, hogy nem tudok visszavágni, hogy eddig hűséges társam, a találékonyságom cserben hagyott.
Este mikor elcsendesedett a lakás, én is magamra húztam a takaróm, de nem tudtam kiverni a fejemből a pillantását. Zöld volt a szeme... mély sötétzöld. Sose láttam még ilyen talányos szempárt. Mikor ránéztem egyáltalán nem azt a gúnyt láttam a pillantásában mint amivel beszélt hozzám minden alkalommal...

Aznapi álmatlan éjszakám után hosszú hetekig nem láttam Lacit. Magam sem értettem miért jutott eszembe olykor, hogy vajon mi lehet vele, minden rendben van-e. Nem tudtam mi történhetett, talán összevesztek Balázzsal?
Közben az egyetemen elkezdődött a vizsgaidőszak is, és az évközi szorgalmamat alapul véve szép hetek vártak rám... Két szigorlat... Előre félek, mi lesz velem? Fogalmam nincs... Még jobban nekikeseredek mikor az első nagy megmérettetés nem sikerül. Elvesztem az önbizalmam, a hitemet magamban, a reményt, a tenniakarást. Egyik legjobb barátom mindig azt szokta mondani, hogy az a fő, hogy tudjam, mit várok el magamtól, s azt teljesítsem. Ha hiszek magamban, nem érhet baj. Sablonszöveg ugyan, de nekem ezek a szavak tőle mindig rengeteget jelentettek. Egy-egy beszélgetés mindig napokra való energiával töltött fel.
De most nem segített senki, magam alatt voltam. Nem láttam ki a tennivalók közül, nem tudtam hogyan álljak neki, s ennek az lett az eredménye, hogy gyakran kétségbeesetten ültem a szobában és bámultam a falat. Nem tudtam mit kezdeni a felgyülemlett feszültséggel. Reggel az ember mosolyt fest az arcára és megy, teszi a dolgát, mint egy gép, és nem hagyja senkinek hogy az álarc mögé lásson.

Egyik nap olyan hosszúra nyúlt a könyvtárban kutakodás hogy mikor hazaindultam már azt sem tudtam, hogy délután van-e vagy este. Január lévén olyan korán sötétedett még mindig, hogy teljesen elvesztettem az időérzékemet. Mikor felértem az emeletünkre már akkor gyanús volt, hogy világosság szűrődött ki a lakásból. Meglepődtem, hiszen tudtommal senki nem volt itthon rajtam kívül, lakótársaim hazautaztak és otthon tanultak a vizsgáikra. Mikor kinyitottam az ajtót, az is feltűnt hogy a kulcsot csak egyszer fordították rá, én mindig kétszer szoktam.

Ahogy beléptem a lakásba, azonnal fény derült mindenre. A konyhában Laci üldögélt békésen, és az aznapi újságot olvasgatta. Megütközve álltam meg az ajtóban és értetlenül bámultam felé.
- Te meg mit keresel itt? Hol van Balázs? - tettem fel a számomra logikus kérdést, hiszen ha ő itt van, nyilván Balázs is.
Laci komótosan tette az újságot az asztalra, és egykedvűen nézett rám. Arca furcsán nyúzottnak, kissé beesettnek tűnt, szemei még zöldebbek voltak, mint mikor utoljára láttam...
- Neked is jó estét. - bólintott teátrálisan. - Balázs nem szólt?
- Szólt? Miről?
- Azt mondta, felhív téged, hogy a hétvégére odaadta nekem a kulcsát. Tudod... el kellett jönnöm otthonról pár napra. - úgy magyarázott, mint valami elmebetegnek, mintha értelmi fogyatékos lennék, és ha normális beszédtempóban beszél, képtelen volnék felfogni.
Gyorsan előkapartam a telefonomat, amit kellemesen mellőztem az elmúlt fél napban, és megállapítottam, hogy Balázs nagyjából egy tucatszor próbált meg felhívni. Így már nagyjából világos volt a helyzet, de még mindig értetlenkedtem, pedig ez ebben a helyzetben úgy látszik nem volt túl szerencsés, Laci már így is úgy nézett rám mint egy idiótára.
- Itt leszel hétvégén? Miért kellett otthonról eljönnöd? - mire kimondtam a kérdést, rájöttem, hogy ehhez semmi közöm, és legszívesebben lenyeltem volna a nyelvem.

Ahogy Laci egy mély sóhajjal felállt és közelebb jött, nyeltem egyet és felkészültem valami nagyon humoros reakcióra. De meg se szólalt, csak állt, tőlem karnyújtásnyira, s a tekintetét az arcomon éreztem. Ilyen távolságból már biztosan láttam, hogy valami nincs rendben. Fáradtak, elcsigázottnak látszott, s a mellkasából felszakadó sóhaj olyan mélyről jövőnek tűnt, hogy szinte éreztem valami nagy gondnak a súlyát, ami a vállát nyomja. Nem tudom miért, de segíteni akartam... magam se voltam éppen a legjobb paszban, de úgy éreztem, tehetnék érte valamit. Lassan szólaltam meg...
- Valami... valami gond van? Olyan... gondterheltnek tűnsz - mondtam és örültem, hogy megtaláltam a megfelelő kifejezést.
- Mi közöd hozzá? - vágta rá pár pillanat múlva elutasítóan és élesen, hátat fordított nekem, majd lehajtotta a fejét.
Meghökkentem.
- Figyelj, én csak... segíteni szerettem volna, ha bármit tehetek...
Laci hirtelen megfordult, és a szemembe nézett.
- Mi dolgod van neked velem? - kiabált rám. - Mi közöd hozzá hogy mit csinálok vagy mi bajom van? Te ne akarj nekem segíteni! Nem szorulok rá, érted? Senki segítségére, de főleg nem a tiédre! - az utolsó mondatot már szinte az arcomba üvöltötte, s én pislogni is elfelejtettem ijedtemben. Csak álltam, mint akinek földbe gyökerezett a lába, és meg sem tudtam szólalni. Végül a megilletődöttséget sértődöttség és düh váltotta fel, ólomsúlyú lábaim végre engedtek a parancsnak, és villámgyorsan repítettek szobámba, karom pedig engedelmesen vágta be mögöttem az ajtót.

Soha nem érzett düh kerített hatalmába, valahonnan mélyen, belülről jött, keserű volt és fájó, éreztem, hogy megakad a torkomon, s ott gombóccá gyűlik. Nem, az eszem nem engedte, hogy elveszítsem a fejem! Szitkozódás, csapkodás helyett előkaptam egy könyvet a fiókból és akkora lendülettel dobtam az ágyra, hogy a matrac rugói visszadobták és a földre esett. Felkaptam, hasra vetettem magam az ágyon és a lapokat bámultam, de még a betűket se láttam.
Nem telt el egy perc se, mikor halkan kopogtak az ajtómon, s a kint várakozó választ sem várva benyitott.
- Lara, én... - Laci hangja halk volt, és bársonyos, most először nyoma sem volt benne semmiféle gúnynak. - ...én sajnálom ahogy viselkedtem, nem kellett volna ezt mondanom, csak...
Hirtelen, mint egy vulkán kitört belőlem minden. Minden elfojtott düh, csalódottság, keserűség, sértettség, megalázottság... minden, ami felgyülemlett az elmúlt hetek alatt, a család, az egyetem, a sikertelenségek, és Laci bántásai miatt. Minden... és mindet rá zúdítottam.
- Segíteni akartam! Segíteni éppen neked, aki sértegetett hetekig, aki úgy kezelt hogy arra szavak sincsenek! - kiabálni kezdtem és felpattantam az ágyról. - Megbántottál számtalanszor, és én mindent félretéve jót akartam tenni! Elegem van belőled, elegem van ebből az egészből, én... - elcsuklott a hangom a feltörő könnyektől. - Én nem bírom ezt tovább, van elég bajom és te még ráteszel egy lapáttal, idejössz hívatlanul és megint sértegetsz! - folytattam egyre hangosabban és közben ömlöttek a könnyeim. Arcom kipirosodott, hevesen hadonásztam a kezemmel, és a felindultságtól lassan már nem tudtam összefüggő mondatokat kinyögni.
Laci hirtelen odalépett hozzám, megfogta a csuklómat és erősen szorította.

- Hé, nyugodj már meg! Nyugi! - próbált csitítani, de én csak még jobban kapálóztam, érintése váratlanul ért és szabadulni akartam.
- Hagyj békén, engedj el! Takarodj innen, menj a francba, nem hallod? … hagyjál... - szinte hallottam a saját hangom, ahogy egyre erőtlenebbül próbálom elküldeni, s ő könnyedén tartja még mindig bilincsben csuklómat. - … menj el... elegem van, hagyj békén!
Észre se veszem, és már szorít magához, derekamat öleli, én még mindig próbálok menekülni. Még mindig forr bennem az indulat, fájdalmat akarok neki okozni, akárhogyan, csak fájjon! Öklömmel a mellkasát püfölöm, érzem, ahogy a könnyek még mindig folynak végig az arcomon, s azokkal mintha az erő is távozna a testemtől... Gyengén, megtörten, fáradtan borulok a mellére, testem rázkódik a zokogástól, kezét érzem a hátamon.
- Nyugodj meg, nincs semmi baj... minden rendben lesz... – hangja, mint a selyem omlik el körülöttem, átölel, simogat, megvéd.

Egyik keze a hajam, másik a hátam simogatja, s én mozdulni sem tudok. Semmi mást nem érzek, mint valami végtelen fáradtságot, és kimerültséget. Érzem, hogy ajka a hajam érinti, simogatása, csitítgatása megnyugtat, lelkem háborgó hullámai kezdenek elülni. Nem tudom mennyi idő telik így el, ő sem mozdul, én sem mozdulok, csak halkan szipogok már. Fejem a mellkasán, érzem bőrének friss illatát, erős karjának ölelését, becéző ujjait. Nem, nincs már semmi baj... Emelném fel a fejem, pillantanék arcára, próbálnám kitalálni, vajon mire gondol, de nem merem. Félek, oda lesz a varázs, félek, elrontok mindent.

Keze fáradhatatlanul siklik fel alá a hátamon, arcom még mindig mellkasán pihen, hirtelen ajka puha hajamat érinti, karja lassan derekamra fonódik, másik keze hosszú hajfürtjeimet fésüli. A selymes érintést már a homlokon érzem, távolabb lép, hiába, sokkal magasabb, kissé lehajol hozzám, csókot kap a lehunyt szempár, pisze orr, kipirult arc, s végül félve és bizonytalanul a száj. Forró ajka finoman, éppenhogyérint, leheletfinom csókot sóhajtva a mozdulatlanságra.

Ijedt-meglepett-értetlenül állok, ajkaink szétválnak, helyette tekintete fúródik mélyen az enyémbe. Még mindig nem reagálok, bámulom az aranypöttyöket a zöldbarna szempárban, nézem a félmosolyra húzott szájat, a puhára-simára borotvált arcot. Karom erőtlen emelkedik fel derekára, s öleli át ismét, megnyugvást, biztonságot kérve. Talán csak erre várt, talán csak valami apró visszajelzést szeretett volna, ujjai az utolsó kósza könnycseppeket morozsolják szét, majd újra karjaiba zár, és ismét szorít magához, úgy érzem most feszültebb mint én. Halk sóhaj szakad fel a mellkasból melyen fejem pihen, s halk szavak jutnak el a fülemhez, melyeket az első mondat után nem is akarok hallani.

- Bocsáss meg nekem az elmúlt hetekért, szégyellem magam... én...
Nem, nem akarom hallani a bocsánatkérést, az ölelése nem hazudik, ez az igazság, ez ami most itt történik, ő az aki ölel engem s nem az aki bántott. Ő is ugyanolyan álarc mögé bújt mint én minden nap, s én kimondatlanul is értem, megértem, megbocsátom.
Csókját ismét arcomon, ajkamon érzem, hangját még távoli duruzsolásként hallom.
- Annyi mindent kell jóvátennem, kérlek... hagyd... hogy... bocsánatot... kérjek. - arcomat puhán a kezei közé fogja s minden szavának egy csókkal ad nyomatékot, szemre, piszére, arcra, ajakra.

Már nyakam, fülem becézi, én kapaszkodok belé, s halkan szuszogok a vállgödrébe, szinte azt sem tudom mi történik velem. Csókolnám én is őt végre, viszonoznám a szépet, csókot, jót, mindent, de gyengének és erőtlennek érzem még magam, csak sóhajtok, mélyről, nagyon mélyről, szakad fel belőlem a keserűség, a bánat, s ahogy illatát magamba szívom, mintha lelkem sötét gondolatai naplemeteszínbe fordulnának.

Hirtelen az ölébe kap könnyedén, s az ágyra fektet, a puha takaró, párnák, megnyugtatóan ölelnek. Mellém térdel, ajkai számat keresik, segítek, csókolom, csókol, végre viszonzom. Karja derekam alá siklik, magához szorít, most már magabiztosabb, hevesebb, s a tarkómon a pihék égnek állnak. Nyelve az enyémet keresi, megtalálja, nem engedi, táncolnak, kergetőznek, játszanak. Érzéki a csók, puha és bizsergető, odaadás, szeretet suttog minden érintésből. Ujjai lassan a nyakamat, gömbölyű vállamat, hasamat becézik, megtalálják az utat, s forró bőrömön siklik már a keze...

Folyt. köv.