Egy délszaki teremtéstörténet

2004 nyarán én és a haverok elutaztunk a nagy Déli-tengerre, amit még sosem láttunk, de más sem láthatta túl sokat. Talán azért nem, mert nem volt arrafele szárazföld, ahol az ember nyugodtan leülhetett volna egy tábortűzhöz, virslit sütni.
Chiléből indultunk, egy lepukkant kikötőből, amelynek egyik kocsmájában állítólag Diego Maradona is megfordult egyszer, kokainmámorban, fizetve egy rundot a vendégeknek. Megkönnyebbülést éreztünk, miután jól felszerelkezve kifutottunk a nyílt tengerre a bérelt hajóval, amely a Neuvo Bismarck nevet viselte.
Napokon belül átkeltünk az Atacama-árkon, aztán a Chilei-medencén keresztülhajózva elértünk a Salay-Gómez hátságig. Itt kikötöttünk a Húsvét-szigeteken (ahol, mellékesen megjegyzem, meghágtunk pár bennszülött-muffot), aztán továbbpattantunk a Henderson-szigetre, és a Társaság-szigeteknél délre fordultunk. Ezen a ponton azonban úgy tűnt, eltévedtünk: elkerültük a Tubuai-szigeteket, mert a kapitányunk, aki szifiliszt kapott a bennszülöttektől, nekiállt vadászkésével eltávolítani a péniszén kifejlődött sánkért. A műtét meglehetősen balszerencsésen sikerült – véletlenül a bal heréjét is lemetszette a sánkérral együtt -, de a legnagyobb gond az volt, hogy a figyelme teljesen elterelődött a navigáció felelősségteljes munkájáról. Így aztán mi vettük át a Jákob-lajtorjáját, ám további döntéseinket meglehetősen esetlegesen hoztuk meg, lévén hogy az idő nagy részében tökrészegek voltunk.

Egy hónapig bolyongtunk a nagy kék semmiben, pia és kokszmámorban, s közben ránk köszöntött az ősz. Utólag látható, elég kitartóan navigáltunk délnek, a Délnyugati-nagymedencében, és nem voltunk annyira eszünknél, hogy rájöjjünk, mekkora szarban vagyunk. Új-Zéland kb. 3000 kilométerre volt keletre, a Scott-sziget még ugyanennyire „lefelé”, ahogy mi mondtuk - mindenesetre közelebb, mint ami még szerencsés. Az Antarktisz állítólag kurva hideg hely, és mi ezt már itt érzékeltük. Éjszakánként öt fokra ment le a hőmérséklet, bár a hajónkon meg tudtuk oldani a fűtést. Energiakészleteink azonban végesek voltak: mindössze egy hónapig volt olajunk, nem beszélve az élelmiszer, és sörellátmányról, melyek két hétig, ha kitartottak.
És ekkor, végre, szép lassan, szívünkbe kúszott valami aggodalomféle.


***

Ekkortájt történt egy reggelen, hogy kimentem a fedélzetre, és megpróbáltam meghatározni a helyzetünket. Iszonyú másnapos voltam, így nem ment könnyen. A többiek, akik még velem voltak, még aludtak: Feri, Géza és Csilla. A kapitányt már korábban bedobtuk a tengerbe, mert fél here ide, fél here oda, meg akarta dugni Csillát. Nem engedhettük meg magunknak, hogy elharapódzon körünkben a szifilisz.
Természetesen mi többiek, fiúk, már jó ideje közösültünk Csillával. Korábban csak barátunk volt, de hát az élet, távol a nőstényfalkáktól, rákényszerített minket erre a lépésre. Mellesleg úgy tűnt, Csilla se bánja: előző este is mindhárman végigmentünk rajta, és ő akkorát élvezett, hogy véres csíkokat szántott körmeivel a seggemre. Kicsit fájt, és csípte a sós levegő.
De ott tartottam, hogy reggel volt, és én tekintetemmel kémleltem a hatalmas Déli tengert. Elővettem a szextánst meg a radart, és összevetettem az elektromágneses impulzálásokat a térkép koordinátáival. Meggyőző eredményekre jutottam. Ha minden igaz, a 150-edik hosszúsági foktól nyugatra vagyunk a…

És akkor a hajó megfeneklett! Ebből tudtam, hogy jó nyomon jártam.
Hogy a fenébe képes egy mélymerülésű gőzturbinás jacht megfenekleni azon az óceánon, amelynek egyik szegletében tátong a Marianna-árok 11034 méter mély, ásító, mutáns halakat és tengeri szörnyeket dajkáló tartaroszi ürege? – kérdezhetnék. A válasz a következő: amerre mi hajóztunk, ott terül el a Legouvé-zátony, e rendhagyó geológiai architektúra, ahol az óceán mindössze egy, az 1 méter mély! A természet egyik fantasztikus csodája ez!
Ki is pattantam a hajóról a vízbe, ahol leért a lábam! Ott tocsogtam mellig a kb. 10 fokos vízben, lábam korallokat és tengeri üledéket taposott, és tudtam, egy olyan helyen strandolok, ami több ezer mérföldre van minden szárazulattól. Fantasztikus érzés volt!
- Hé! Gyertek ki! – kiáltottam a többieknek.
Ők azonban nem válaszoltak. Fülelni kezdtem, és nyögdécselést hallottam. Hát ez nem igaz! Biztos megint Csillát dugják. Ám a hangok hirtelen elhaltak – mintha visszazuhantak volna álmukba.
Na mindegy. Nem érdekes.

Felnéztem az égre, és sirályokat pillantottam meg. Úgy köröztek felettem, mint keselyük a zebra oszló teteme fölött. Nem értettem a helyzetet. Az oké, hogy zátony van az óceánon, de egy madárnak szárazulat szükségeltetik, márpedig az nincs errefele. A Tubai-szigetek vagy kétezer kilométerre vannak, addig pedig semmi nincs, csak víz.
És akkor valami megragadta a bokámat.
Nem sikoltottam.
Ami kiemelkedett a vízből, nem szörny volt, vagy JERRY, vagy egy leviatáni hal.
Csupán egy közönséges sellő.

A sellők állítólag csodaszépek, és ez a példány mindenképpen rászolgált eme jelzőre. Csodaszép volt.
Szőke haj, zöld szemek, fitos orr, bájos pofi, skandináv arccsont, hegyes kis fülek, mint a koboldoké. Szeme alatt néhány szeplő. A fogai fehérek voltak, mosolya huncut. Széttárta karját, az ég felé intett, majd kezével kicibált a víz színe fölé egy jókora darab szárazföldet, hogy a sirályok megpihenhessenek rajta. Aztán a hajóra sandított, durcás-mogorván, majd ellökte az ezüstös égig, s végül elrejtette a szendergő emberrakományt a kora reggeli párák és ködök, a nevetéseitől visszahangzó álmok fala mögé.
Hátrasimította a haját, és halkan kuncogott. Majd rám pillantott, és odatotyogott hozzám a sekély vízben. Bájos volt, mint egy mafla muflon.
Nyakam köré fonta a kezeit, éreztem hosszú, karcsú ujjai cirógatását. Mikor megszólalt, hangja bársonyos volt és lágy, tóparti szellő és alkonyi madárdal:
- Rád vártam mostanáig, hogy itt vagy, légyen a kapu, miben hitt, mire rég várt az ember.
Ezt mondta, majd megcsókolt. Visszacsókoltam, és éreztem száján a tengeri halak és növények zamatát. Titokzatos pára lengte körül, mely zöld volt és tiszta, mint a víz Atlantisz oszlopánál. Ficánkoló nyelve őrült erekcióra gerjesztett, és amikor köldökéhez szorítottam a makkom, herém pikkelyeknek ütközött. Ez kicsit lelohasztott.
De láttam szemében, hogy igen, ezt ő is tudja, tudja, hogy senki nem hatolhat belé, míg világ a világ, és ő örökké él, mert sellő, és öle bársonyos-szelíden, nyirkosan és mohón, sóváran és reménytelenül lüktet a pikkelypáncél erényöve alatt

(És soha nem érezhet férfit soha és úgy hal meg majd ha elnyeli a világ végének hatalmas tengerárja vagy egy cunami, amely állítólag sok sellőt megölt hogy szűz még és combjait nem kulcsolhatta izmos matrózderék köré kik egyedül megfordulnak a végtelen óceán fakókék vagy tarjagos ege alatt itt
[_____________________]
itt a só és szél birodalmában és hajnalonta a nap felé fordítja apró bájos arcát és úgy hallatja sikolyait a düh és elkeseredettség kiáltásait kielégületlenségtől üvölt és magánytól és könnyeit nem issza fel senki és társa csak pár sirály és egy se férfi
és a hosszú borzalmas éjszakákon puszta kezével próbálja feltépni pikkelyeit, hogy kiszabadítsa lábait, hogy combja selymén érezhesse a tengert és lúdbőrözhessen végre, és fenekén a bőr megfeszülhessen és puncija szabadon kinyíljon mélyi virágonként, óh istenem, ha érezném, gondolja, ha érezném a puncim a PINÁM
Mint egyszer. Egyszer régen.)

Vadul csókolództunk. Körülöttünk úgy sisteregtek a hideg, habzó hullámok, mint serpenyőben az olaj. Az óceán vicsorgatni kezdte elborult, kegyetlen pofáját. Az áramlatok jeget és sarki szeleket sodortak felénk az Antarktisz, az őrület hegyei felől. Mégsem fáztam, extázisban csókolgattam a hableány nyakát, majd szívni kezdtem telt, sós izű melleit, amitől reszketni, vonaglani kezdett a teste.
(Fáj jaj fáj kínzol édes de borzalom)
(felizgatsz)
(felizgatsz és ott nem érhetsz hozzám)
Ajkaim erre elszakadtak kebleitől. Egymást ölelve álltunk, tűzforró könnyekkel a nyakunkon.
Szerettek úgy? Valaha?

(Igen egyszer mielőtt a világ született még nem voltak sellők emberek sem s hatalmas föld lebegett a forró gőzölgő világban még sárga volt az ég évmilliók milliárdok túl a turbulenciás tengeren a káosz peremén mielőtt isten egyetlen uszonycsapása felböfögte volna a tudatot
én magányosan mértem a csillagvilág üres óráit
És az égből jött hozzám
Az égből jött és ragyogó volt és nagyszerű és erős
És a teste olyan, amilyen az emberé kellett volna, hogy legyen, de máshogy akarta e nyavalyás sárgolyó talán rossz oldalán másztatok le annak a kurva fának, akárhogy is ő olyan volt, ahogy a barlangjaitok falán templomaitokban a bűzös katakombákban, nagy néha felbukkant az első, a legelső, és szeme tűz volt, érintése kellemes, és átölelt engem, magához szorított és én elolvadtam, mert tudta kulcsát, és a pikkely lehullt és extázisban vonaglottunk, belémhatolt és egyszer akkor megízleltem, amit ti folyton
[______________________________________]
Tekintélyes farka volt
És felnyársalt rá, lelkesen forgott puncim forró nyálkás üregében és szemeim fennakadtak és csípőn vonaglott, és ő baszott engem, kőkeményen megbaszott, és sokáig csináltuk, néha számba is vettem és kezem lapogatta szirtkemény hasfalát és fehér fogakkal hörgött az égbe, míg magva spriccelt én közben ujjaztam magam, és aztán csináltuk másképp is hátulról vagy a víz színén lebegve három vihar vonult el vagy háromezer vagy az évekből millió
És mi csak dugtunk őrülten forgó szemekkel, mint lovaitok a viharban
És kontinensek váltak szét és ütköztek és kimásztak a partra a halak, és óriás őslények marták egymást és jég elől menekültek a mamutok
És legvégül
Legvégül a végső orgazmusban felolvadt a testem és befogadta magvát
És akkor eszméletem vesztettem, mint egy csecsemő és sokáig nem volt semmi csak cirógattam és éreztem magamban, hogy ott van és sokáig öleltem míg egy reggel már nem volt ott, elment, és én sírtam és a magány szemembe csorgott a kékké vált égből
És megszületett a világ.)

Szelíden megcsókoltam az arcát. Sírva és vacogva váltunk szét. Hosszan néztem mély, szomorú zöld szemébe, és hátráltam lassan, felsebezve lábam a zátonyon, amin élt. Sajnáltam őt, szerettem, és féltem tőle. Ugyancsak össze voltam zavarodva, ajkaimon a mellbimbók ízével, ami a kozmosz anyjának íze volt.
Csókot dobtam felé, aztán felkapaszkodtam a Neuvo Bismarckra. Még visszanéztem egyszer, de már nem láttam mást, mint farokuszonyának villanását a citromsárga reggeli fényben.
A többieket odabenn a kabinban alva találtam – Feri és Géza Csilla egy-egy meztelen mellén pihentette a fejét. Jól felfűtöttem a kabint, hogy a tagjaim kicsit felmelegedjenek. Odakuporodtam a fűtőtest elé, s lehunyt szemmel sokáig bóbiskoltam.


***

Az utazás következő része egyfajta álomban telt. Végül is úgy döntöttünk, Új-Zélandnak hajózunk, amit vagy sikerül elérnünk a nagy téli viharok előtt, vagy odaveszünk. A többiek idegesnek látszottak e kilátások miatt (olyannyira idegesnek, hogy még Csilla dugogatásával is felhagytak, és nekiláttak a sörkészletek villámgyors felélésének), engem azonban valahogy nem érintett az egész. Tudtam, ha úgy alakul, lesz, aki a tenger mélyén a halálba dajkál.
Végül azonban két hét alatt elértük a 170-edik hosszúsági fokot, és nem sokkal utána áthajóztunk a Kermadec-árok felett, amely mélységét tekintve a Mariannával vetekszik. Ekkor már skorbutban szenvedtünk, a sörünk elfogyott, és a többiek nagy verekedéseket rendeztek az utolsó szál cigikért. Végül 2004. december elsején pillantottuk meg a szárazföldet, és még aznap kikötöttünk Auckland kikötőjében, az Északi szigeten. Egy rövid kórházi tartózkodás után hazatértünk Magyarországra.

***

Másfél év telt el, de még mindig élénken él bennem az a nap, amikor találkoztam a nagy Déli-Tenger sellőjével. Olykor úgy gondolom, csak álom volt… vagy úgy, hogy a delirium tremens tisztelt meg egy rövid látogatásával. De hajnaltájt, mikor hűvös van odakinn, és szél söprögeti a tiszta eget, néha meglep egy különös álom: négykézláb térdelő, gyönyörű szőke lányt látok, aminek hátára mászik egy izmos testű görög isten, akinek homlokán szikrák pattognak, hátára pedig egy teknősbéka van tetoválva.
És akkor elhiszem, hogy igen, mindez valóban megtörtént.