Édes bánat

Sírva rohantam végig a folyosón. Hányszor megfogadtam már,hogy nem fogok hinni neki, el fogom felejteni, hiszen ő nem akar engem. Most is…Semmi sem akadályozta meg, hogy az egész osztály előtt megalázzon. Rohanó lépteim zaját csak a megszólaló csengőszó nyomta el, amit rögtön diákok hada követett,kik boldogan haladtak a kijárat felé. Nem akartam, hogy bárki is így lásson,ezért gyorsan bemenekültem egy üres osztályterembe, szabad folyást engedve könnyeimnek. Nem vettem észre,hogy kinyílt az ajtó,csak a kedves hangra, a szavak mögött megbúvó megbánásra figyeltem fel:

- Niki, jól vagy? Tudom,hogy elég szemét dolgot csináltam, nem így kellett volna. Gyerekesen viselkedtem. Meg tudnál nekem bocsátani?
Nem tudtam, hihetek-e a szememnek, és valóban ott áll-e Ő, aki egész bánatomat okozta, vagy csak a képzelőerőm súlyt ilyesfajta otromba tréfákkal. Végül mégis összeszedtem bátorságomat, letöröltem az utolsó könnycseppet is, büszkén, felvetett fejjel válaszoltam:
- András. Igazán nincs miért bocsánatot kérned. Hiszen egész évben kimutattad, hogy milyen feleslegesnek érzed a társaságom.
- Igen, igazad van. Nagyon szégyellem magam. De egészen eddig a pillanatig nem volt bátorságom a szemed elé állni, és megmondani, mit érzek. Tudom,hogy látni sem akarsz. Remélem azonban, hogy nem rontottam el még jobban a dolgot…Megértem,ha gyűlölsz – nem értettem,hova akar kilyukadni, egyre feszültebbé váltam, kíváncsian vártam a folytatást.

Andrást már lelőni se lehetett volna, csak úgy ontotta magából a szavakat:
- Kötözni való bolond voltam. Sajnálom, elképzelni sem tudod, hogy mennyire sajnálom, hogy megbántottalak. Annyi mindenért meg kell bocsátanod…Azért, mert durva voltam hozzád, megsértettelek. Kérlek ne haragudj. Azt hittem, ha meggyűlölsz, nem foglak szeretni… Jól hallottad. Teljes szívemből szeretlek amióta beléptél az ajtón. Elraboltad a szívemet. Most akár ki is nevethetsz, csak kérlek ne haragudj rám.
Nem tudtam mit gondoljak. Ez is csak egy színjáték? Egy ostoba tréfa? A szívem majd kiugrott a helyéről, olyan gyorsan vert. Kételkedtem. Nem találtam a megfelelő szavakat, nem tudtam, szabad-e örülnöm. De aztán, minden kételyem elszállt-mintha elfújták volna- amikor belenéztem András szemébe. Ott tükröződött benne az az érzelem, ami a saját lelkemet nyomta,emésztette. Szememet ismét elfutották a könnyek, de ezek most a boldogság könnyei voltak.

- Nem tudom, hihetek-e neked – s bár a szavaimban kétkedés bujkált, lassan elindultam felé.
- Higgy nekem! Szeretlek és mindig is szeretni foglak – András átölelt, ajka beszéd közben már-már az enyémhez ért.
Semmit sem kívántam jobban, mint hogy végre megcsókoljon, hogy az övé lehessek. Éreztem,hogy Andrásban is ugyanaz a tűz lobog,mint bennem. Ha akartam volna, se tudtam volna ellenkezni, András olyan szenvedéllyel vette birtokba a számat. A maradék kételkedésem is elpárolgott,hiszen nem tudna így csókolni,ha nem érezne irántam semmit. Nyelvét játékosan végighúzta az alsó ajkamon. Várt, élvezte az édes várakozást.

Aztán csókolni kezdett, egyre szenvedélyesebben, egyre izgatóbban. Tudtam,hogy nem fogunk megállni, és nem is akartam. A józan ítélőképességem megszűnt a karjai közt. Nem tiltakoztam, amikor gyötrelmesen lassan lehúzta rólam a pólómat, majd a melltartóm alá nyúlt, és simogatni kezdte a mellbimbóimat, amíg kemény nem lett. Éreztem,hogy őt is magával ragadja a szenvedély. Kéjes nyögdécselés hagyta el ajkamat, amikor keze a hasamra siklott. Magamon kívül kapaszkodtam Andrásba. András egy-egy csók között olyan szavakat suttogott a fülembe, amit eddig nőnek még nem mondott,olyan érzések szállták meg, amilyeneket még egyetlen nő sem tudott kiváltani belőle.

A következő pillanatban már egymást átölelve feküdtünk a földön. Azt akartam, hogy végre az enyém legyen, visszavonhatatlanul. Itt és most. Az üres osztályterem hideg kőpadlóján. Úgy szorítottam magamhoz,mintha soha többé nem akarnám elengedni. András fölém hajolt,megcsókolt, éreztem, ez az a pillanat, amire egész életemben vártam. Kezével és ajkával simogatott egyszerre, érintése olyan gyengéd volt, mint a reggeli napfény sugarai, és én elolvadtam a gyönyörben. András óvatosan hatolt belém. Magunk mögött hagytuk a józan észt, a tartózkodást, a félelmeket. Csak egymásnak éltünk. A kéj magaslatán körmeimet belemélyesztettem András hátába, aki nem érzett fájdalmat, annyira magával ragadta a szenvedély. Szinte egyszerre értünk a csúcsra.

András volt az, aki először megszólalt:
- Szeretlek, szeretlek és szeretlek. Ezután nem szabadulsz tőlem. Velem leszel egy életen át.
- Nem is akarok tőled megszabadulni. Te vagy akiért érdemes élnem. Én is szeretlek.
Ajkaink egy bensőséges és hosszú csókban forrtak össze. Ruháink mellettünk hevertek a padlón, már nem is emlékeszem, hogyan és mikor ráncigáltuk le egymásról őket a szenvedély hevében.
Muszáj volt indulni. Lassan öltöztünk, minél tovább kihasználva az időt, amit abban a teremben tölthetünk el, ahol egymásé lettünk. Az iskola előtt egy forró csókkal búcsúztunk el, biztosítva a másikat: holnap megint találkozunk.