Durdanhamenam satori

„A régi színház továbbszövi akkordjait, és szétosztja idilljeit: Színpad utcák.”
Ez az idézet jutott eszembe, mikor átléptem a nagyszerű épület küszöbét. Nem is nevezném épületnek – minthogy ezt a szót többnyire akkor használjuk, ha jelentéktelen, ember alkotta építményekről beszélünk. Mondjuk: „Az a szürke, vakolt épület attól a vörös téglás épülettől jobbra.”
Csakhogy ezt a csodát itt nem ember építette. Az ki van zárva. Ahhoz ez itt túl pompás, grandiózus, szemet káprázató: egyszóval túlságosan fenséges.
A Durdanhamenam színház. Egy egész szigetet elfoglal ezen a hatalmas folyón, vad hullámok és sarjerdők ölelik körbe.

Még sosem láttam itt előadást. Tulajdonképpen magát e helyet is kerültem a városba költözésem óta, ahogyan gyerekkoromban bizonyos omladozó épületeket, melyek mélyén fekete, ijesztő árnyékok sötétlettek. Mindig is voltak félelmeim, amelyekre racionális magyarázatot nemhogy nem találtam, de tulajdonképpen nem is kerestem.

Az igazság az, hogy sosem léptem volna be a Durdanhamenam idegen szépségű csarnokába, ha a feleségem nem vonszol magával. Arabell huszonnyolc esztendős, az én szememben ellenállhatatlanul vonzó nő: karcsú alak, hosszú barna haj s még barnább, meleg szemek, melyekből sugárzik az érzékiség. Ezen kívül szerfölött intelligens, és rajong a művészetekért – természetes tehát, hogy amint ideérkeztünk, győzködni kezdett, hogy látogassunk el a Durdanhamenamba. Különböző egyéb elfoglaltságaimra hivatkozva mindezidáig sikeresen halogattam vágya teljesítését, de ez természetesen nem mehetett a végtelenségig. A mai estén már nem kívánságot, de néma parancsot olvastam ki azokból az észbontóan gyönyörű szemekből. Felvettem hát a legjobb öltönyömet, s míg ő kikészítette magát, kiültem az erkélyre, dohányoztam s figyeltem a fényárban úszó, hatalmas várost. A folyó felől meleg szellő fújdogált, valami túlérett, sötét illatot sodorva magával. A hold kövéren úszott odafönn, az ég baljós, violaszín háttere előtt. Nyugtalanságot éreztem, ugyanakkor valami kellemes érzés is bizsergette szívem. Olyannyira belemerültem a saját világomba, hogy megugrottam, amikor Arabell vállamra tette a kezét, és mély, dallamos hangján megszólalt:
- Indulhatunk.

És most itt vagyok, szorosan fogva kedvesem kezét, s nyakamban megfeszülnek az inak, ahogyan meregetem a szemem a mennyezet felé. Festményeket látok odafönn, a világ legcsodálatosabb freskóit és portréit, melyek mintha táncolnának a gondosan kimért félhomályban. A falakon díszes lámpák és csillárok szórják a tompa fényt - milliónyi gyertya lobogása egy elzárt szobában. Olyan érzésem támad, nem is színházban vagyok, hanem egy katedrálisban, melynek mérete mesze meghaladja a Notre Dame-ét vagy éppen a kölni dómét. Szentképek, padok, oltár azonban sehol – csupán körbefutó, emeletmagas erkélyek, karzatok, középen pedig lélegzetelállítóan kivitelezett, többszintes színpad. Első benyomásom, hogy egy babilóniai Zikkuratot másol, a szinteket lépcsők kötik össze, a méretei lenyűgözők, s megejtő a szimmetriája. Tekintetem aztán ismét a színház egésze köti le: ez a hatalmas, klasszikus és valahogy mégis absztrakt architektúra, melyben oly parányinak érzem magam. Arra gondolok, kívülről korántsem tűnt ilyen óriásinak. Mi lehet a titok? Nyilván tervezőjének zsenialitása, aki úgy szabta meg a tér elosztását, a vonalak formáját és arányait, hogy becsapja az emberi szemet.

Kövülten állok, s mielőtt még mozdulhatnék, elkerekedik a szemem, s zavartan pislogok Arabellre, aki rám se hederít, elragadtatott tekintetével ő is a színpadot méregeti. Zavarom oka, hogy hirtelenjében nem emlékszem, hogyan is nézett ki a Durdanhamenam kívülről. Bárhogy erőltetem is az agyam, hogy emlékeimbe idézzem, nem sikerül. A folyó megvan, és a sziget is, amin a színház áll… fel tudom idézni az ifjú, éjszakai lámpák fényétől méregzöld sarjerdőt és az Érintések Hídját, melyen átkeltünk… de magáról az épületről semmi nem villan be. Pedig, a fenébe is, évek óta élünk itt, és ha be nem is tettem soha a lábam, kívülről láttam jó párszor
(Láttad? Én nem emlékszem hogy valaha is láttad volna)

Lehunyom a szemem, de csupán feketeséget látok, s retinámon halványuló, parázsló fénypontokat… az emlék elveszett. Megszédülök, mire újból kinyitom a szemem. Arabellt látom, amint titokzatosan mosolyog, és megszorítja a kezem. Fülemhez hajol, és halkan fülembe suttog:
- Minden rendben?
Tétován bólintok, majd visszamosolygok, amennyire tőlem telik.
- Menjünk. Hamarosan kezdődik az előadás.
De hisz nincs itt senki, akartam mondani. Ám Arabell kitalálhatta, mire gondolok.
- Van még egy kis időnk. Gyere.
Megindul előttem, a színház vörös bársonnyal díszített széksorai közt, ahol becslésem szerint több ezer ember talált volna ülőhelyet magának – most azonban üres volt az egész nézőtér. De figyelmem a Durdanhamenam minden csodájánál jobban megragadja a hófehér selyemruhás Arabell, kinek léptei elbűvölően légiesnek tűnnek – mintha lebegne a csillogó márványpadló felett. A haja sötéten lebeg utána – egy pillanatra olyan a kép, mintha érzékcsalódás áldozatává válnék. Megigézve követem őt, szolga vagyok egy istennő szolgálatában.

Valahol a nézőtér közepe felé foglaltunk helyet – Arabell választja, aki úgy tűnik, gondosan mérlegeli előtte, honnan lesz a legoptimálisabb a kilátás. Ha egyszer lesz mit nézni. Merthogy erre semmi nem utal: sehol egy lélek, se mozgás, csak mélységes csönd, és feleségem közelségének édes érzése.
És egy illat. Tömjén illata, halvány, mégis bódító szag.
Csendben ülünk egymás mellett. Arabell egy idő után kezemhez ér, és megsimogatja. Hálásan fonom ujjaim ujjai köré, és – magam sem értem miért – egyszerre valami ujjongó, felemelő érzés fog el. Gyerekkoromban éreztem ilyesmit utoljára.
Kellemes hangulatom hirtelen foszlik semmivé – olyan hirtelen, mint egy gyalogos élete, akin a kereszteződésben végigtipor egy százhúsz kilométeres sebességgel száguldó gépkocsi. Zavar lép helyébe. És csöndes félelem.
Merthogy nem is emlékszem a gyerekkoromra.
Tulajdonképpen nagyon sok mindenre nem emlékszem.
Már éppen elemezni kezdeném a helyzetem, amikor észreveszem, hogy már nem csak ketten vagyunk a színházban. Nagyon elmélázhattam, mert azt kell észrevennem, hogy a nézőtér körülöttünk immár tele van emberekkel.
Valahogy mégis úgy érzem, nincs itt senki.

Tompa moraj zúg a kiváló akusztikájú csarnokban, amelynek méreteit és szépséges díszítését újfent megcsodálom. Észreveszek egy hatalmas szoborpárt, amely eddig nem tűnt fel: ez érthetetlen számomra, hiszen a körülbelül negyven méter magas alakok
(kerubok)
úgy ölelik körbe a színpadot, mint gondoskodó szülők egy bölcsőt.
Mindegy. Nem számít.
Szédülés fog el, s lehunyom a szemem. Szorosabban markolom Arabell kezét, de ő ezt látszólag nem bánja. Visszaszorít, s máris jobban érzem magam.
Így telnek el percek
(órák évek)
mígnem eljön a pillanat.
Elkezdődik az előadás.

***


Kedvesem
Vezess hát engem a sötétségedbe
Ha már a világ nem hagy mást nekem
Csak fásult benyomásokat
Mindössze egyetlen ölelés
Tőled, és áldott leszek

Gyomorszorítóan szép lány szaval a színpad közepén, vörösbe és feketébe öltözött táncosok, álarcot öltött állják körbe, s hajbókolnak neki groteszk mozdulatokkal. A vers ismerős, mintha egy réges-régi, nem is olyan ismert sláger sorait hallanám. Mindazonáltal a lány hangjának különös csengése segít, hogy mélyen átéljem. A Zikkurat-színpad lassan benépesül – a fura, néha csak félig-emberi alakok úgy gomolyognak elő a színfalak mögül, mint köd az ónfalú éjszakából. A legalsó szintet teljesen elfoglalja egy nagyszámú vonószenekar, kiegészítve fúvósokkal, ütősökkel, mintha csak egy Wagner darab előadására készülnének. A gyönyörű lány tovább szaval, s noha semmi jele, hogy erősítést használna, hangja erősen s tisztán cseng, betölti az egész Durdanhamenamot. A zenekar közben hangolni kezd, nyugtalanító kakofóniával festve alá a lány szavainak éteri zengését. Olyan az egész, mint egy érthetetlen happening, ami azonban mégis felkavarja az embert, ha akarja, ha nem…

Arabellre pillantok, aki fészkelődik mellettem a székben. Rámosolygok, de ő nem figyel rám, különös mosollyal nézi, ami a színpadon zajlik. Majd kidugja kicsit piros nyelvét, és megnedvesíti vele az ajkait. Nem gondolom, hogy erotikus hatást akar ezzel kelteni, nekem mégis bizseregni kezd az ágyékom. Hosszú idő óta most tűnik fel először, mennyire sima az arcbőre, milyen bájosak a vonásai… mintha nem is huszonnyolc éves lenne, hanem egy fiatal bakfis.
Merengésem felcsendülő zene szakítja félbe. Egy pillanat alatt elfelejtek minden mást. Megborzongok, pupillám kitágul, belereszketek a gyönyörbe. A hangolás káosza helyébe olyan csodálatos harmóniák lépnek, hogy sírni támad kedvem. Tökéletes… egyszerűen tökéletes. Az bizonyos, hogy ilyen varázslatos zenét még életemben nem hallottam. Életemben…
Hirtelen rádöbbenek, hogy elfelejtettem az életemet.
Valamiféle eszmélés pillanata ez… de már nincs bennem sem zavar, sem félelem.
A színpadon a lány énekelni kezd.

Hosszú útról tértem meg
Egy csodás, tündöklő hazába
Fiatal vérem áldoztam érte
De már ködbe vész a kín

Nincs már semmi
Csak harmónia és szent űr
a gondolatok helyén

Hálát adok minden nap
Hogy megérhettem a gyönyör korát.

Az édes hang szívembe markol, mély szeretet járja át a lelkem. Sohase éltem még át ilyen csodálatos érzést.
Mosolyogva nézem, ahogyan a lány a színpadon meztelenre vetkőzik, karját széttárja, nyakát hátrafeszíti, úgy énekel tovább. Látom tökéletes alakját, gömbölyű melleit, combjai közt nőiessége szirmait. Mosolygok.
Egy kéz markolja meg duzzadó férfiasságom. Arabell. Mosolyog ő is.
Kellemes tompultság hull agyamra, amikor feleségem lehúzza a sliccem, benyúl, és masszírozni kezd. Jól esik nagyon… akkor is, ha ez itt egy színház, és több száz ember van itt még rajtunk kívül. Nem érdekes. Olyan különösek a fények… a zene… itt minden jó, minden helyénvaló. Mindent szabad.
Egy illat csapja meg az orrom. Nagyon ismerős. Nem a tömjén, ez valami más, de…
Arabellre meredek, aki rám nevet a szemével.
(Igen jól érzed. Kívánlak. Igen)
Érzem? Ebben a tömjénszagban? A ruhán át? Úgy tűnik, a szaglásom kifinomulttá vált, akár egy állaté.
Megcsókolom a feleségemet. Mohó és édes az ajka. A nyelve ficánkol, mint egy frissen kifogott halacska. Arabell ujjai a farkam köré kulcsolódnak, az én kezem pedig elkalandozik a selyemruha alá, ahol valami tűzforrót tapint egy nedves bugyi alatt.

A színpadon a vörös és fekete ruhás alakok különös játékba kezdenek. Bonyolult alakzatokba rendeződnek, majd tánc következik. A koreográfiai olyannyira különös és bonyolult, hogy bár szemem látja, agyam nem fogja fel – csak a zenét, ami továbbra is szól, hegedűk sikoltanak, üstdobok dübörögnek, dermesztő futamok és nagyszerű melódiák sorjáznak, és ujjaim elhúzzák a fehérneműt, belesiklanak feleségem forró lyukába, az izmok összerándulnak, és mindkettőnkből egyszerre szakad fel egy reszkető sóhaj.
Arabell eltolja a kezem, lenyúl, lehúzza a bugyiját, majd nadrágomat, és az ölembe ül, szembe velem. Attól kezdve semmit nem látok az előadásból, csak a zenét hallom, ám az elég is. Kárpótlásként Arabell vágytól felhős szeme ragyog rám tompán, és ettől többre én nem is vágyok.

Ajkát beharapva, mosolyogva fészkelődik az ölemben, lüktető makkom hasát, combját simogatja, míg végül sikerül: elnyel ölének nedves barlangja. Reszketegen felsóhajt, előrehajol, és megcsókol. Lehunyom a szemem, kezem hasára siklik a ruha alatt, majd feljebb, és kiderül, nem visel melltartót. Gyengéden, de határozottan izgatni kezdem bimbóit, érezve teste állandó, lágy remegését. Arabell föl-le mozog, a zene ütemére, egyre gyorsabban. Elszakadok az ajkától, finom bőrű nyakát csókolgatom, kéjesen nyögdécsel, ringatja magát robbanni készülő férfiasságomon. Érzem, ő is közel jár, már nagyon erősen nyög, és akkor a szemébe nézek, és ő visszanéz belém, és mintha kútba néznék, a világegyetem mélységes kútjába, és abban a pillanatban felrobbannak a színek és

Felpattan a szemem, úgy valójában.
Arabell áttetszővé válik, barna hajzuhataga szépia fátyol, melyen át megpillantom, mi is folyik a színpadon, mi az, amit eddig nem láttam, mert nem érthettem.
És akkor az orgazmus tüzes lávája, majd dermedt békéje, gondolatok utazása egy gondolatnélküli földre.
A zene elhalkul, a pulzáló, fortyogó hangözön elsimul, mint a tó felszíne, ha a hajó tovaúszik, melynek ablaka még egy utolsót villan az alkonyi nap puha fényében
(Egy hang lesz csak egy hang az isten)
Pupilláim már akkorák, mint maga a világ. Csöndes vagyok, és csönd van körülöttem és kívül is. Mindenen.
Nincs Arabell. Nincsen város és nincsen Durdanhamenam.
Egyedül állok egy hófehér mezőn, s hófehér égbolt borul rám.
Én vagyok csupán, én vagyok mindörökre - egy gyöngéd, mindentudó szempár tüzében égve, mely színek nélkül tündököl a fehér ég háttere mögött.