Duna-part

Isten, áldd meg a magyart,
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel…

Remegő kézfejjel ereszti le a pisztolyt. A fodros ruhás nő csöndesen énekel tovább. Hangja erőtlen, el-elcsuklik, de mindig csak egy rövid pillanatra, hogy szája sarkára hullott könnyeivel benedvesítse kiszáradt torkát. Az oldalán imbolygó férfi megböki, lélegzetét visszafojtva, finoman kérleli, hogy hagyja abba. De ő folytatja.
Riadt dúdolása könyörtelenül morzsolja össze Gyula már egy ideje üresen kongó szívét, és hirtelen minden bűne zúg és ordít lelkében. Jónak, tisztának érzi a nőt, ezt a csillogó szépségű, omladozó barna hajú nőt, akit most Kovács testvér a nyakánál kap el, és szitkozódva a Dunába lök.
Egy idősödő, zokogó asszony térdre rogy a rakpart szélén, karját fuldokló, vacogó lánya után nyújtja. Böszörményi testvér, Gyulát félrelökve szökken az asszony mögé, céloz, mire az asszony megdermed, majd holtan zuhan kéklő sírjába.
A felsorakozottak mozgolódnak, némelyikük pityereg, mások imát vagy könyörületért mormognak.
Rudas Gyula testvér pupillájára fátyol borul, és fogalma sincs, hogy könnye eredt el, vagy esetleg eszméletlenül fog a földre kerülni. Támolyogva hátrál, egy nyírfának támaszkodik. Felemeli tekintetét, most már csak az élettelen, szürke eget látja, aztán elkapja a fejét. Dühösen hunyja be a szemét. A folyó hörög a fülébe, mintha a benne úszó testek haláltusáját visszhangozná. Fázik. Nem tudja, hogy lelke a nőt megszánta-e vagy inkább felháborodott annak szemtelenségén.
- Kitartás. – suttogja az orra alatt.
- Csönd legyen! – Kovács türelmetlenül kiáltja el magát. Gyula egy kicsit összerezzen. Mindig is irigyelte azt az erőt és ellentmondást nem tűrő mélységet, ami Kovács testvére kurjantásaiból és parancsaiból csak úgy áradt. Szinte kényszerítette az embert. Kovácsnak nem lehetett nem engedelmeskedni. Valamiféleképp a csikósokra emlékeztette őt, akik a rakoncátlan jószágokat intik helyre csattogó ostoraikkal.
– Cipőket, kabátokat, kalapokat levenni! Azonnal, egy-kettő!
Gyula hosszan szívja be a hal- és vérszagú levegőt. Csillogó szemekkel, agyában lobbanó tűzzel bámul a morajló folyóra. Milyen érzés lehet, mikor a hideg víz a nyaka köré szorul, és nesztelenül, bizsergetően telíti el reszkető tüdejét? És körbeöleli agyongyötört testét, magához húzza, óvja, elfedi minden rossztól? Talán… ez lenne az utolsó menedéke?
-    Parancsot végrehajtok. – görbül sírásra lila szája. Böszörményi Péter mellé lép.
Bajtársa kérdőn sandít rá jobb szemével, de Gyula észre sem veszi. Péter némán vállat von, fegyverét egy cipőfűzőjét fürgén oldó fiatalemberre szegezi. A cső vonalát követve egykedvűen számolja a távolságot közte és a zsidó között. Majd hideg tekintete továbbsiklik a nőre, aki feszes vigyázban áll, már cipő nélkül. Kabát eleve nem volt rajta. Mintha dülöngélne egy kicsit. Gyula ráirányítja a pisztolyt, és csuklóját lassan ingatva követi a nő mozgását.
Kovács idegesen próbál fütyörészni egy dalt, amit a rádióban hallott még a múlt hét vasárnap, amíg Böszörményi testvér le nem hurrogja. Lehajol, karjára pakol néhány kabátot. Végeztével Rudas felé fordul, aki mereven maga elé bámulva szétnyíló ajkát harapdálja. Kovács a férfi elé döcög, kezébe nyomja a kabátokat.
-    Inkább nézd át ezeket. Úgy látom, használhatatlan vagy.
Gyula homályosan látja bajtársát, de csöndesen bólint. Megpördül, maga elé dobja a holmit: van köztük prém, drága bőr, bokáig érő ballon, és matrózkék öltöny, kopott, poros posztó is. Pár másodpercig elégedetten vizsgálja a kupacot.
Kovács felhúzott szemöldökkel sóhajt fel, Böszörményi oldalára áll. Böszörményi mutatóujjával fejbe böki saját magát, István tudtára adva Rudas Gyuláról alkotott véleményét. Kovács megcsóválja a fejét, közben észreveszi, hogy bajtársa ugyanarra a lányra mutat fegyverével, mint ő. Homlokráncolva vezeti markát egy fiatalemberre, aki épp akkor rúgja le egyik pár lábbelijét.
- Mozgás! Haza akarok érni a reggelire. – csettint egyet Böszörményi Péter a nyelvével.
A fiatal férfiban ekkor tudatosul, hogy reggel talán mégsem volt olyan jó ötlet három csomóra kötni cipőjét. A zsinór nem enged, ezért megpróbálja lerúgni magáról.
-    Mi lesz már? Egy lyukas cipőt nem tudsz lerágni magadról, te kutya?
-    K-kérem szépen, én… - de a szó fennakad torkában. Forró vas nyomódik tarkójához, a vas végén Böszörményi reszelős suttogását hallja.
- Nem kell szépen kérned. – majd meghúzza a ravaszt.