Dementia, arty de luxe

Csak egyetlen kép kísér mindvégig. Egyetlen kép, ami számít. Hangyabolyként nyüzsgő tömeg, száz meg száz ember, színes ruhák. Farmerek, táskák, kivillanó lábak. Aztán megindul mind. Integetések, utolsó búcsúk. Én is búcsúzom. A csók íze sokáig megmarad, tovább, mint az aggodalom, mely végül valósággá válik. De előttem a szőke haj látványa, meg-megvillanó ragyogása, távolodóban. A mosolyt többé nem látom, sohasem, ahogyan a hold túlsó oldalát sem. A hátat sem. A feneket sem. Semmit.
Sohasem.

Magasak a felhők. Lerázzák magukról a havat. Az utcák zsivaja és mocska elvegyül tétova fájdalmammal. Mindenütt gyönyörű, magukat kellető, vágyat ébresztő lányok. Farmerbe bújtatott fenekük szemtelenül feszül, szinte látom, ahogyan verejtékesen csúszkál mind a kezem alatt, míg ölükbe élvezek. Kezem ökölbe szorul. Túl sok a szőke közöttük. Túl sok.
Az égre nézek. Még mindig a felhők: szemtelenek ők is. Szemtelenek és szenvtelenek. Távoli morajlás hallik. Egy repülőgép. Elsírom magam.
Hulló korom s pernye, elborítja a világot, kirakatokat s a lányok arcát.

Szobám üres, ahogyan ketten heverünk benne az ágyon. Egy fekete lovagol, szénfekete, sehol a kalász szőkesége. Arca homályban, amúgy sem ismerném fel. Vadul mozog, köröz rajtam, és azt lihegi, hogy szeret. A testem szereti. A testem szereti és a farkam, mely épp oly kemény s kegyetlen, mint az a valami legbelül. Amiből egyre kevesebb van – fogy, mint a gyertyaláng. De a fekete csak a vágyam érzi, sóvár feszülésem, semmire integrált szenvedélyem. Távoli nesz, ahogyan vaginája cuppog, melle ring, bőrünkhöz súrlódik a lepedő. Nyakához simulok, keresem az ismerős illatot, de nem lelem, azért összerándulok és spriccelek, s ő is nyüszítve élvez, és elrabol a komor mennyország. Ölelem remegő testét, érzem meg-megránduló vulváját. A mozgólépcsőt látom magam előtt, a szőke fejet. Érzem egy csók tompa ízét. Aztán vörös egek, lángoló roncsok, kerek ablakokra fagyott sikolyok. Az ő sikolya. Pusztuló gyönyörű test, mandulaszemek, selyemhang. Az életem.
Kétségbeesetten fonom kezeim a fekete nyakára. Előbb játéknak véli, aztán megrémül. Szeme kidülled, ahogyan szorítom.
Szorítom.
Élettelen test az ágyon, mit is számít, nem volt ő senki. Szőke hold!
Menekülök az éjszakában

Hideg a sír köve, holdfény csúszkál a márványba vésett árnyékokon. Egy név, egy kép, egy dátum. Hogyan lehet kőbe vésni a vért, a mosolyt, a nevetést? A lázban égő testet, túlcsorduló lelket, a szenvedélyt? Megrendítő patetizmus, most helyénvaló. Két méter a földben. Hús és szövetek roncsa, szenes csontok. Már semmi.
Rothadás.
Ásni kezdek, de abbahagyom. Nincs bátorságom végigvinni, gyenge vagyok.

Egy új nő fekszik az ágyamon, ez nagyon is hasonlít őrá. Talán, mert egyik szemében őszinte gyengédség tükröződik, a másikkal pedig huncutul kacsint rám. Vagy gonoszul? Igen… ez inkább gonosz. Úgy néz rám, mintha tudna valamit, mintha tudná…
Igyekszem elfelejteni. Már dugom, amikor közli, hogy épp menstruál. Mégis, a végén annyira begerjed, hogy öléhez nyúl, s véres ujjaival végigszánt mellkasomon, beken és elkeni önmagát, és az ágy mészárszék lesz, és a vér látványától ismét elkap valami indulat.
A végére nem emlékszem. Arra sem, hová tüntettem el a nagyobb darabokat.

Öt év telt el, és csak egyetlen kép kísért mindvégig. Egyetlen kép, ami számít. Hangyabolyként nyüzsgő tömeg, száz meg száz ember, színes ruhák. Farmerek, táskák, kivillanó lábak. Aztán megindul mind. Integetések, utolsó búcsúk. Én is búcsúzom. A csók íze sokáig megmarad, tovább, mint az aggodalom, mely végül valósággá válik. De előttem a szőke haj látványa, meg-megvillanó ragyogása, távolodóban. A mosolyt többé nem látom, sohasem, ahogyan a hold túlsó oldalát sem. A hátat sem. A feneket sem. Semmit.
Sohasem.