Dahlia - 1. rész

Prológus

– Mit láttál? – kérdezte a férfi a sötétben ülő társát. A helyiségben csak pár gyertya adott fényt, a másik férfi arcát alig világította meg. De még a gyér fényben is látszódott borostyánsárga szeme.
– Valaki csatlakozni fog hozzánk. Egy lány. Pont ebben a pillanatban dőlt el a sorsa. De van itt valami gyanús. Egyáltalán nem fél. Vagy az ő kívánsága volt, vagy nem tud róla. Az utóbbi alternatíva elég nyugtalanító – válaszolta a sárga szemű látnok.
– De sajnos nem az első eset... – mondta a kérdező férfi. Közben enyhe remegés fu-tott végig rajta, mintha nem szívesen emlékezne vissza. – Ide kéne hoznunk.
– Még nem tudom, ki ő. Viszont úgy érzem, erős lány, és megbirkózik majd a tudat-tal. Jönni fog magától. Itt meg fog tudni mindent, amit csak kell, és nem lesz egyedül. Hozzánk fog tartozni. Egyébként sem lenne szerencsés rá nézve, ha kitudódna a dolog.
– Tudod, mindig csodáltam ezt a képességed. Gondoskodni másokról... Szörnyű, mennyire kihalófélben van ez manapság. De te... Sok hibád van, bizonyára tudod, de azt nem lehet rólad elmondani, hogy kegyetlenül hátat fordítasz azoknak, akik segít-ségre szorulnak. Az embereid tisztelnek ezért. – ezzel felállt, meghajolt, és kiment a helyiségből, magára hagyva a gondolataiba mélyedő férfit...
’Van itt még valami, de annyira ködös, hogy nem tudom hová tenni’ – gondolta, de ezt már nem mondta ki hangosan. Türelmesen várt, tudta, hogy előbb-utóbb elétárul az igazság...


1.

A metrón ültem. Általában enyhe klausztrofóbiám van szűk és zárt helyeken, de csak akkor, ha ténylegesen be vagyok zárva, és el vannak vágva a menekülési útvonalaim. A metró viszont haladt velem, gyorsan és hangosan. Nem éreztem szorongást. Az estémmel kapcsolatban már annál inkább. Nem szeretek egyedül szórakozni menni. Meg úgy bármit egyedül csinálni. Önállóság nem nagyon játszik be nálam, sajna. De azért dolgozom az ügyön. Egyedül érzem magam ebben a kétmillós nagyvárosban, holott itt nőttem fel. Az estéhez sem volt már túl sok kedvem. Mostanában gyakran vagyok ma-gam alatt. De mivel ki akartam lábalni ebből az állapotból, gondoltam nem lesz az olyan szörnyű. Mégis volt valami furcsa érzésem az estével kapcsolatban. Nem igazán rossz, inkább csak újszerű. Mintha valami változás készülődne.

A metró megállt, én pedig leszálltam. A mozgólépcső felé siettem, ami felvitt a balzsamos májusi éjszakába. A szórakozóhely csak pár saroknyira volt. Gyalog tettem meg az utat, élveztem a kellemes időt, és az éjszaka hangulatát. Most a város sem tűnt annyira idegennek, szinte élveztem a fényeit és az emberek forgatagát. Odaértem a helyhez, kifizettem a beugrót, és beléptem. A terem igazán hangulatos volt, piros lám-pák világították meg, fénybe vonva a társaságokat, akik asztaloknál ültek. Vettem a pultnál egy italt abban a reményben, hogy jobban feloldódok, majd átmentem a koncertterembe. Persze el is késtem. Itt játszott egy zenekar, amire elég kíváncsi voltam. Voltaképp ezért jöttem el, de hát nem épp időben. Körülnéztem a tömegben, hátha ta-lálok valaki ismerőst, de senkit sem láttam. De jó, akkor egész éjszaka egyedül leszek. Remek. A hangulatom kezdett a negatív felé konvergálni, ennyi erővel haza is mehetnék. De aztán eszembe jutott, hogy kifizettem a belépőt, na meg hogy otthon csak unatkoznék, szóval inkább adtam egy esélyt a bulinak, hátha jól sikerül mégis.
Élveztem a zenét egy darabig, együtt énekeltem a számokat, kezdtem jobb kedvre derülni az ismerős zenétől. Majd fél óra múlva a zenekar lement a színpadról, és egy másik következett, akiket nem ismertem. Inkább elmentem a mosdóba. Kifelé jövet megálltam a tükör előtt egy kis hajigazításra.

Kékeszöld szemek néztek vissza rám. A hajam hosszú, zabolátlan és hamvasszőke, bár néhol voltak benne természetes világos csíkok. A bőröm kellemes mézszín árnyalata kiemelte a hajam és a szemeim színét. Alapjába véve elégedett voltam magammal, szerettem a vékony, szinte törékeny alakom és a kellemes arcom. Igaz alig múltam tizennyolc, mégis pár nevetőránc már ott volt a szemem sarkában. Bár mások azt mondták, karakteressé tesz, én inkább gáznak éreztem. Ruházatomat tekintve egy min-tás fekete póló volt rajtam egy szűk farmerrel, mellé piros tornacipő.
Megigazítottam valamennyire hajam, majd kimentem a mosdóból. A pulthoz mentem, hogy vegyek magamnak még egy italt, majd hely után kutattam, ahová esetleg leülhetnék. Kiszúrtam egy asztalt, ahol csak egyvalaki ült…

A srác egyedül ült, az italába kortyolt. Észrevette, hogy egyenesen őt nézem, rám emelte a tekintetét. Szemünk összekapcsolódott, és hirtelen erős érzelmek futottak végig rajtam. Ami végtelenül szokatlan volt, hiszen nem szoktam így reagálni senkire. Mégis, volt a fiúban valami, amitől hihetetlenül ismerős volt. Mintha nagyon régről ismernénk egymást. És mégis idegen volt. Rajtam mintha villám cikázott volna végig, földbegyökerezett lábbal bámultam még mindig. Elég attraktív külseje volt. Félhosszú sötétbarna haja hanyagul lógott a vállára, zöldes barna szemeiben sokféle érzelem tük-röződött. Alig észrevehetően elmosolyodott, ahogy engem nézett. A mosolytól kis gödröcskék jelentek meg az arcán. Körülbelül húsz évesnek nézhetett ki, és észbontó-an férfias volt. Egyszerű farmert viselt, és sima fekete pólót, de a lényének összessége kicsit sem volt mindennapi. Erős késztetést éreztem, hogy most azonnal odamenjek hozzá. Éreztem, hogy a szívem a torkomban dobog, és kezdtem sejteni, miért éreztem ilyen furcsán magam egész este. Hirtelen megvilágosodott bennem, hogy nekem most itt kellett lennem, ahol most vagyok, és hogy nekünk találkoznunk kellett. És ha már ez megtörtént, véletlenül sem akartam elszalasztani. A lábaim automatikusan megindultak a srác asztala felé, és arra eszméltem, hogy odaértem hozzá. Leültem vele szemben, nagy levegőt vettem, és megszólaltam:
– Szia. Ne haragudj, ismerjük egymást?
– Nekem is pontosan ez járt a fejemben – válaszolta. Hangja egyszerre volt lágy, és hihetetlenül férfias. Ajkain egyfolytában ravasz félmosoly játszott, ami nagyon is illett hozzá.
– Nem fér a fejembe... Biztosan láttalak már valahol. Gyakran vagy itt?
– Most vagyok itt először. Unatkoztam, és ki kellett mozdulnom. Valahogy itt kötöttem ki.
– Dahlia vagyok – mutatkoztam be. – És a zene miatt vagyok itt. Legalábbis eddig azt hittem.
Félmosoly, megint. Hosszúnak tűnő másodpercekig csak néztük egymást.
– Andreas. Hozhatok a kedves hölgynek egy italt?
Bólintottam, a fiú pedig a pulthoz ment. A fejemben csak úgy kergették egymást a gondolatok: ’Ki ő? Miért van itt? Milyen okból találkoztunk? És miért tetszik ennyire, mikor alig két perce ismertem meg?’

Andreas visszatért egy szép üvegkancsóval és két borospohárral. A kancsóban fehér-bor lehetett.
– Honnan tudtad, hogy szeretem? – kérdeztem tőle, és kérdő szemekkel néztem a fiú-ra.
– Először kóstold meg – válaszolta vigyorogva, és kitöltött kettőnknek két pohárral. Belekortyoltam, és elakadt a szavam. A kellemesen fűszeres íz nagyon is ismerős volt.
– Hm, a kedvenc borom. Honnan tudtad, hogy ezt szeretem?
– Titok – felelte egyszerűen, vállat vonva. – Tudod, ha elmondanám, már nem látnám az arcodon és a szemeidben azt az égető kíváncsiságot. Az nagy kár lenne.
– Hidd el, hogy látnád. Te most egy szép nagy kérdőjel vagy a fejemben.
– Akárcsak te. Tudod, bámulatosan szép vagy. És ezt nem az egysíkú ismerkedő kedv mondatja velem. Van benned valami, ami rögtön megfogja az embert.
– Lehetséges. De hát sok ilyen ember van. Velem is előfordul ilyesmi, meg persze mindenkivel. De ez most nem olyan. És ezt te is tudod.– próbáltam összeszedni a gondolataim, kerestem a szavakat, de nem sikerült. – Megláttalak, és se kép se hang.
– Nálam is hasonlóan történt – helyeselt. Egy pillanatra mintha elkomorodott volna, és kerülte a tekintetem.
– Te titkolsz valamit – mondtam neki, nem is vádlón, inkább kijelentésként.
– Talán. Pont úgy, ahogy mindenki más – megvonta a vállát és ezzel rá is hagyta a témát.
Kis ideig csendben ültünk, egymás arcát fürkésztük. Én pedig egyre jobban kíváncsi lettem erre a titokzatos fiúra.
– És mikor jöttél ide? – kérdeztem. – Játszott itt egy zenekar, elég jók…

Beszélgetni kezdtünk, többnyire zenéről, filmekről, könyvekről, közben iszogattunk. Nagyon meglepett, mennyire hasonlít az érdeklődési körünk, és hogy mennyire meg-értjük egymást. Teljesen kizártuk a külvilágot, mintha csak mi ketten lettünk volna a szórakozóhelyen. Bár elkaptam pár lány pillantását, akik az asztalunk felé tekintgettek abban a reményben, hogy a fiú esetleg figyelmet tanúsít irántuk. De ez nem történt meg. Ha-ha, szegény lányok.
– Mintha fogyna a bor – jegyezte meg Andreas, és rögtön fel is kelt egy újabb kancsóért.
Ajaj. Már így is túl könnyűvé vált a fejem az italtól. Nem akartam túl sokat elárulni magamról, és azt sem akartam éreztetni vele, hogy mennyire szimpatikus nekem. Hiszen alig ismerem.
Időközben Andreas visszatért.
– Nem tudom, mennyire jó ötlet ez a bor – kezdtem el. – Nem szeretek sokat inni.
– Érthető – válaszolt a srác. – Akkor átpasszolom egy másik asztalhoz.
– Na azért azt ne. Elvégre is te fizetted. Akkor már inkább igyuk meg.
A fiú elmosolyodott és bólintott. A mosolya nagyon helyessé tette. Kitöltötte a bort és nekem nyújtotta. A kezünk összeért egy pillanatra, és én meglepődve tapasztaltam, milyen forró a bőre. Érintése után a kezem furcsán bizsergett.
– Milyen meleg a kezed. Jól vagy?
– Persze. Ilyen a hőháztartásom – felelte vigyorogva.
– Ohh, értem. Ráadásul elég meleg van itt. Hé, az előbb nem is koccintottunk – tet-tem hozzá.
– Igazad van. Pótoljuk be. Mire? – és már emelte is a poharát.
– Hmm, nem is tudom. Az éjszakára?
– Legyen. De annak még messze a vége – mondta a fiú.
Fülig pirultam a kijelentésen, bár abban nem volt semmi illetlen. Alig tudtam bevallani magamnak, hogy mardosó fizikai vágyat érzek a fiú iránt.
Hiszen alig ismerem… Gondoltam körülbelül századjára. Talán egy órája még elfogadható kifogás volt.
– Valami baj van? – kérdezte, talán észrevehetett valamit.
– Nem, dehogy – próbáltam gyorsan leplezni a zavarom, és reméltem, hogy a srácnak nem tűnt fel túlzottan. – Inkább igyunk.
Koccintottunk, majd belekortyoltunk a borba. Kellemesen hideg volt, lehűtötte a most támadt heves gondolataim. De csak egy kis időre.
– Meddig maradsz itt? – kérdezte Andreas váratlanul.
– Igazából nem tudom. Nem szívesen vagyok otthon. A szüleim kikészítenek, utá-lom hallgatni anyám folyamatos önsajnálását.
– Kitalálhatunk valami programot, nekem szabad az egész estém – vigyorgott a srác.

Meglepődtem. Ha ez nem egy burkolt ajánlattétel volt, akkor semmi. Azt ugyan tudtam, hogy mit akarok, csak erkölcseim közbeszóltak. Úgy véltem, az lesz a legokosabb, ha elhalasztom a választ.
– Mi lenne, ha ezt a kérdést akkor vitatnánk meg, ha elfogyott a bor? – válaszoltam, de közben én is mosolyogtam.
Még hogy erkölcsök. Nyíltan flörtölök egy vadidegennel. Mégis mi ütött belém?
– Hát jó, majd visszatérünk rá – mondta.
Talán a bortól van. Talán amiatt vonz ennyire ez a különleges idegen. Bár valahol mélyen tudtam, hogy ezzel csak magamat hitegetem. Ösztönösen éreztem úgy, hogy mi ketten összetartozunk. Valami láthatatlan kötelék köt össze minket. Nem utolsósorban izgalmas volt a gondolat, hogy egy teljesen ismeretlen férfival vagyok. Veszélyes játszma, de akaratlanul is beindította a fantáziám.
– Min gondolkodsz? – kérdezte váratlanul.
– Hé, ha már a kedvenc boromat kitaláltad, nem hinném, hogy túl nehéz rájönni.
– De igen, sajnos az. A legfurcsább ember vagy, akivel valaha is találkoztam. Már-mint nem rossz értelemben, nehogy azt hidd. Egyszerűen csak nincs megszokva, hogy ilyen hatást gyakoroljon rám valaki. Főleg, ha ez a valaki egyszerre ismerős és ismeretlen. Főleg, ha ez a valaki ilyen lenyűgözően szép.
Az utolsó mondatát halkabban mondta. Közelebb hajolt hozzám, így közelebbről is megfigyelhettem különleges szemeit. Belül aranybarna árnyalatú volt, enyhén borostyánszínű, kifelé haladva pedig egyre zöldült.
– Elképesztő szemeid vannak – mondtam halkan, mire a srác még közelebb hajolt. A légzésem felgyorsult, égető késztetést éreztem arra, hogy megérintsem a fiú hibátlan arcát. Tétován felemeltem a kezem, Andreas arcához közelítve. A fiú észrevette a mozdulatot, és hagyta, hogy ujjaim végigsimítsanak az arcán.
– Shhh – szisszentem fel. – A bőröd szinte lángol.
De igazából nem is volt rossz érzés, csak szokatlan. Az ujjaim újra elkezdtek kellemesen bizseregni.
– Tudom – vonta meg a vállát.
– Milyen érzés? – faggattam tovább.
– Hmm, ezt majd később fejteném ki, ha lehet.
– De hát miért van ez? Ilyet soha senkinél nem tapasztaltam.
– Hát, úgy látszik egyedi eset vagyok – mondta vidáman.
– És a titkolózásról is igazán leszokhatnál.
Időközben vége lett a koncertnek. Egyre kevesebb ember tartózkodott a helyen.
– Jól elbeszélgettük az időt. Igazából azt sem tudom, melyik zenekar koncertezett – mondtam nevetve.
– Elég jó figyelemelterelő tudok lenni, ha kell. És mivel vége lett a bulinak, a kedves hölgy megmondhatná, hogy merre tovább. Elvégre is, hosszú még az éjszaka – tette hozzá sokatmondóan.
– Uram, ön legyőzött engem – mondtam elismerően, és felálltam a székről.


***


Figyeltem a város sugárútját a villamosról. Mellettem Andreas állt. Nem ért össze semmink, de még így is éreztem a testéből áradó forróságot. Körülbelül hajnali 2 lehe-tett, a villamos tömve volt buliból hazafelé siető fiatalokkal.
– De mégis hová megyünk?
– Meglepetés – válaszolta Andreas a szokásos félmosolyával. – Már nincs olyan messze, és tutira tetszeni fog.
– Hát jó, majd meglátom úgyis – hagytam rá.
Megpróbáltam felismerni a környéket. A sötétben viszont az egész máshogy festett. Nagyjából be tudtam azonosítani pár helyet, rájöttem, hogy a város szebbik, régebbi felén vagyunk, ami sokkal magasabban van, mint a többi része. A várost két folyó "szabdalta" szét, és a várost is nagyjából ez alapján osztották fel részekre.
A következő megálló már a végállomás volt, itt le is szálltunk. Jó magasan voltunk. Ezen a környéken többnyire luxusvillák voltak, és egy magas adótorony. Elindultunk egy úton, ami észrevehetően felfelé vezetett. Sétáltunk egy darabon felfelé, majd balra fordultunk.
– Imádom, amikor ilyen csendes és nyugodt a város – szólt Andreas.
– Elmondod végre, hová megyünk?
– Nem szükséges, hiszen mindjárt ott vagyunk. Látod már? – kérdezte Andreas vigyorogva.
Láttam. Előttünk volt az adótorony.
– Na ne – nevettem el magam. – Kár, hogy hajnalban nincs nyitva.
– Jaj, de hamar feladtad. Megoldjuk, ne aggódj.
– Várj, te be akarsz jutni egy zárt épületbe, hajnal 2–kor. És ha meglátnak?
– Ugyan, ki jár erre ilyenkor?
– Éjjeliőr? Őrzőkutyák? – kérdeztem, de szinte csak heccből.
– Nincsenek. Bízz bennem.
Hahh, bizalom... Nem is ismerem. Andreas mintha megérezte volna, mi jár a fejem-ben:
– Nem akarok neked semmi rosszat, ha tudnám, hogy veszélyben vagy, nem hozta-lak volna ide. Szakadj ki egy kicsit a mindennapjaidból. Egy kicsi szabályszegés még nem akkora bűn. Na, gyere velem – mondta, és kézen fogott.
A torony funkcióját tekintve rádió és televízióadást sugárzott, de tartozott hozzá egy kilátó is, ahová napközben felmehettek a turisták. Megkerültük a tornyot, valamiféle vészkijáratot vagy tűzlépcsőt keresve. A bejáratnál hiába próbálkoztunk volna. Andreas megpillantott egy egyenes fémlétrát a torony külső szélén. A létra túl magasan kezdődött, viszont tartozott hozzá egy lehajtható rész, szükség esetére. Ezzel elérték, hogy a toronyba ne jussanak fel kívülről bátor turisták, vagy elkeseredett öngyilkosjelöltek. A létra lehajtásához pedig pár igen erős férfira volt szükség.
– Nem tudod lehajtani – jegyeztem meg.
– Jártam már itt korábban is, ha akkor sikerült, most is fog.
A fiú odalépett a létrához, és egy könnyed mozdulattal lehajtotta azt.
– Hölgyeké az elsőbbség – mondta nevetve.
Haboztam. Azon csodálkoztam, milyen erős. Mintha csak egy rolót húzott volna le, nem pedig egy masszív fémlétrát.
– Mi a baj? – kérdezte Andreas. – Nem szereted esetleg a magas helyeket?
– Nem, nincs tériszonyom. Egyszerűen csak nem csináltam még ilyet. De ez nem jelenti azt, hogy nincs kedvem hozzá.
Ismét kellemes izgatottság fogott el. Én idióta. Itt vagyok ezzel a gyönyörű idegen-nel ezen a csodálatos éjszakán. Egy percet sem akartam elpazarolni ebből a kevés időből, amíg még tartott az éjszaka. Elindultam felfelé a létrán. Láttam, hogy Andreas követ.
– Látod a kilátórész feletti fém rámpát? – szólt fel a fiú.
– Igen.
– Akkor odáig menj.

Felnéztem. Elég magasan volt a rámpa. Óvatosan szedtem a fokokat, de a szerkezet nem tűnt túl veszélyesnek, ezért inkább felgyorsítottam. A létrát fémháló vette körül, és a fiú sem véletlenül engedett előre. Tudtam, hogy ha esetleg megcsúsznék, ő segíte-ne. Tovább másztam felfelé, a talaj egyre távolibbnak tűnt. Innen szinte semmit nem láttam a városból, de tudtam, hogy ha felérünk, szép kilátásban lesz részünk. Már majdnem elértük a kilátó tetejét. Mentünk még pár lépcsőfokot, és felértünk a fém-rámpához. A létra még tovább tartott, egy másik rámpához, ami sokkal fentebb volt.
– Ugye nem a fentebbire gondoltál? – kérdeztem ijedten.
– Nem, nyugi. Innen is elég jó a panoráma. De ha meggondolod magad, oda is fel-mehetünk.
– Asszem kihagynám.
Óvatosan felléptem a fémszerkezetre, ami körbevette a tornyot. A korlátja nem volt túl magas, de elég stabilan álltunk. Megindultam a rámpán, szinte éreztem a magasságot alattam. Kezemmel megfogtam a korlátot, és elfordultam a város felé.
A látvány lélegzetelállító volt. Az egész város ki volt világítva, a lámpák apró fény-pontokként ragyogták be az éjszakát. Kirajzolódott a két folyó, és azok rakpartjai. A csodaszép hidakon apró autók haladtak. Láttuk az épületeket és a város nevezetessége-it. Soha sem láttam még a várost ebből a szemszögből, és nagyon tetszett így. Átmentem a torony másik oldalára. Arra széles erdőség húzódott, gyakran jártak arra vadász-ni az emberek.
– Hihetetlen – szóltam halkan.
Andreas némán állt mellette, barna haját fújta a hűvös szellő. Megéreztem a közelségét, és kellemesen megborzongtam.
– Fázol? – kérdezte a fiú, félreértve a reakciómat.
– Nem, dehogy – feleltem, titkon remélve, hogy nem voltam túl meggyőző.
– Na persze...

Azzal átölelt. A nyakára hajtottam a fejem, mélyen beszívva az illatát. A kellemes parfüm mellett ott volt egy elemibb illat, férfias és erőteljes. A karjaiból biztonságot adó melegség áradt, hirtelen olyan nyugodtnak éreztem magam, mint amilyen már nagyon rég voltam. Mintha hazatértem volna. Itt nem bánthat senki. Féltőn szorított ma-gához. Fogalmam sincs, meddig állhattunk így, egymásba burkolózva, valószínűleg hosszú percekig.
– Köszönöm, hogy elhoztál ide – suttogtam a fülébe közelről. – Csodálatos hely.
Andreas még jobban magához szorított.
– Nemrég azt kérdezted, milyen érzés, ha hozzámérnek – mondta a fiú, kibontakozva az ölelésből. – Hát, biztos voltál már lázas.
– Voltam.
– És arra emlékszel, milyen volt, amikor egy egészséges ember a homlokodra tette a kezét, hogy megnézze, milyen a hőmérsékleted?
– Emlékszem. Alig pár fokkal volt hűvösebb a bőrük, mégis jéghidegnek tűnt. Te is ilyesminek érzed? – kérdeztem kíváncsin.
– Igen. Csak a lázzal ellentétben ez egyáltalán nem kellemetlen érzés.
Megint felvillantotta mosolyát, ami végtelenül jóképűvé tette. Megint elöntötte a pír.
– Ajaj. Picit megugrott a hőmérsékleted – jegyezte meg kajánul.
– Tee... nem mondod, hogy megérzed.
– Általában nem is.
– Hmm, és nem is szabad hideg vízben fürödnöd? – tereltem a témát.
– 27 fok alatt semmi.
Andreas elhallgatott. Én úgy éreztem, nem firtatom tovább a témát. Ránéztem az órámra: hajnali 3 múlt.
– Keressünk egy éjszakai buszt? Nincs túl messze a lakásom.
– Rendben, csak előtte másszunk le innen.
– Most én megyek előre.
– Ezt azért, hogy ha véletlen leesnék, el tudj kapni? – kérdeztem. – Kicsit nehéz len-ne kivitelezni.
Válaszul kaptam egy szúrósnak szánt pillantást. Elindultunk lefelé a létrán. Ez egy kicsit lassabban mentünk, hiszen folyamatosan a figyelnünk kellett, nehogy elvétsünk egy fokot. Haladtunk szép óvatosan, a szilárd talaj egyre közelebb volt. Végre talajt fogott a lábunk, elégedetten lélegeztünk fel.
– Azt hiszem, nem kéne nyomot hagyni, hogy itt jártunk – mondta Andreas, és egy hihetetlenül könnyed mozdulattal megfogta a létrát, és feltolta. Minden erőlködés nélkül.
– Mondd csak, te minden nap 100 kilós fémszerkezeteket emelgetsz? – kérdeztem.
– Ahha – felelte, és kitört belőle a nevetés. Én sem tudtam megállni, csatlakoztam hozzá. – Na, azt mondom, gyerünk vissza a megállókhoz. Ha szerencsénk van, épp kifogunk egy éjszakai járatot. Innen körülbelül 15 percre lakom busszal.
Elindultunk vissza, ugyanazon az úton, ahol az előbb.
– Egyedül laksz?
A fiú bólintott.
– Nem válik unalmassá egy idő után? Főzéssel hogy állsz?
– Nem, egyáltalán nem unalmas, néha szinte élvezem az egyedüllétet. A lakás elég kicsi, de modern és hangulatos, jól érzem magam benne. És imádok főzni – tette hoz-zá, közben megeresztett egy szívdöglesztő mosolyt.
– Hát, az tök jó. A férfiismerőseim 80%–ának a főzéstudománya a rántottáig terjed ki. Végre valaki. Én is szeretek vandálkodni a konyhában, megnyugtat, és élvezem, ha valami igazán finomra sikerül. Bár volt már rá példa, hogy a macskáim ették meg.
– Macskák... – Andreas furcsa hangot hallatott.
– Nem szereted őket?
– Nem igazán. Nem fér össze a természetünk. Oké, elismerem, távolról tényleg szépek. De ha közelebb jönnek, brrrr.
Közben odaértük a megállókhoz. Alig pár fiatal lézengett ott, ők is az éjszakaira vártak.
– Remélem, nem kell túl sokat várni.
Végül nem kellett. Pont akkor érkezett a busz.
– Jó időzítés – szólt Andreas, és felszálltak. – 4. megálló.
Hirtelen elálmosodtam. Andreas mellettem állt, átkarolva engem. A fiúra hajtottam a fejem, átkarolva illatos nyakát...


***


– Hát itt volnánk – szólt Andreas, a kulcsát keresve.
Az épület új építésű volt, kellemesen modern. A város igen jó környékén helyezkedett el.
– Áá, végre megvan a kulcs – azzal kinyitotta az ajtót.
A lakásban enyhe félhomály uralkodott. A fiú megnyomott egy kapcsolót, amitől kigyulladtak az érdekesen elhelyezett spotlámpák. A lakás tényleg kicsi volt. Az előtér a nappaliba vezetett, és egy tolóajtó nyílt róla, valószínűleg a fürdőszoba ajtaja lehe-tett. A nappali egyszerre volt konyha és ebédlő is. Innen is nyílt egy tolóajtó, talán a hálószobába. A nappaliban könyvespolcok, festmények, egy nagy fekete kanapé, tele-vízió, és komplett zenelejátszó berendezés volt. A konyha beépített bútorzatával rend-kívül praktikus volt, és sokkal kevesebb helyet foglalt el.
– Húú. Igazán szép lakásod van.
– Köszönöm. Apropó, éhes vagy? Van egy kis carbonara spagettim. Ha gondolod, ehetnénk.
– Igen, egy kicsit éhes vagyok.
– Ezt a választ vártam – vigyorodott el. – Megmelegítem, egy pillanat. Ja, a fürdő-szoba az előtérből nyílik, ha használni szeretnéd.
– Oké, kösz – azzal bementem.
Felkapcsoltam a villanyt, és elém tárult a helyiség. A fürdőszoba apró mozaikcsempével volt kirakva, a kék különböző árnyalataival. Volt még benn egy modern zuhany-kabin, egy nagyméretű tükrös szekrény mosdóval, és egy WC. A tükörhöz mentem és próbáltam nem arra a srácra gondolni, aki egy fallal odébb szorgoskodott az étellel. Milyen házias. Gyorsan használtam a toalettet, majd kezet mostam. A szemeim egy picivel világosabbnak tűntek a mesterséges fényben. A hajam is összevissza állt, gyor-san kerestem egy fésűt, amivel igazíthattam rajta. Vajon ő is ezzel fésülködik? Furcsán álomittasnak éreztem magam, reméltem, hogy nem tűnik fel túlzottan Andreasnak. Kisietettem a fürdőszobából, és megláttam a konyhaasztalon gőzölgő két tányér ételt.
– Hmm, jól néz ki – mondta, és közben rájöttem, mennyire éhes vagyok. – Te főzted?
– Persze, muszáj vagyok magamnak főzni. Bár szeretek is – felelte a srác.
– Hát akkor jó étvágyat.
Egy ideig szótlanul ettünk. Az étel igazán finomra sikeredett. Furcsa volt a tudat, hogy végre egy férfi, aki tud főzni. A környezetemben az összes férfiismerősöm sajna rossz szakácsnak bizonyult, de most itt volt az a bizonyos kivétel. Andreas. A legspontánabb döntés az életemben. Az eddigi fiúimhoz mindig erősen kötődtem érzelmileg, ismertem és szerettem őket. Na jó, vagy majdnem szerettem. Ezek a dolgok nálam mindig idővel alakulgattak ki. És most itt volt ez a fiú, aki belépett az életembe, pár óra alatt felforgatva azt. De talán ő is így volt ezzel. Nem tudhattam. Egyedül azt tudtam, hogy hihetetlenül vonzódom hozzá. És a francba az erkölcsökkel, ez most más. Az elemi ösztönöknek meg úgysem tudok parancsolni, minek próbálnám meg?
Furcsa arcot vághattam, mert Andreas rákérdezett, hogy min gondolkodom.
– Igazából kettőnkön. Fura nekem ez az egész. Tudod, ez új nekem, nagyon is. Túl gyorsan történt minden, nekem általában idő kell az efféle kapcsolatokhoz.
– Megértem, én sem szoktam így reagálni attraktívabb nőkre, de ez most kivétel. Nem a külsőd fogott meg legelőször, és talán nem is a kisugárzásod, hanem az a végtelenül furcsa érzés, hogy mi ketten összetartozunk.
Felsóhajtottam. Erkölcsi patthelyzet. Tudtam, hogy sokan helytelenítenék, ha most itt maradnék vele, de maradni akartam, teljes szívemből. Nem tudtam volna elviselni még a gondolatát sem, hogy el kell válnunk.
– Nem tudok mit mondani – feleltem vállat vonva. – Tudom, hogy igazad van. Vonzódom hozzád, miért is tagadjam. És azzal a nagyon ősi ösztönnel vonzódom, aminek ha akarnék, sem tudnék ellenállni. De igazából nem is akarok…

Szótlanul, merev arccal nézett rám. Közelebb hajolt hozzám, hirtelen láttam a szemében égő összes kis fényecskét. Kezével lassan végigsimított az arcomon. Majd az arcom a két tenyerébe fogta, és nagyon lágyan megcsókolt. Ajka szinte csak súrolta az enyémet. Finoman viszonoztam a csókját, majd elnevettük magunkat.
– Hát tényleg, mint a mágnesek – jegyeztem meg.
A következő pillanatban felkapott a karjaiba, mintha csak egy könnyű táska lennék. Oké, tényleg nem voltam nehéz, de ez a könnyedség akkor is meglepett. Eszembe jutott, hogy milyen lazán mozdította el a létrát. Jó erőben lehet. Vajon mit sportol?
– Azonnal tegyél le! – emeltem fel a hangom. Lábával nagyon lazán elhúzta a tolóajtót, ami a hálószobájába vezetett, majd letett az ágyára.
– Ugye nem zavar, hogy csak egy ágyam van? És hogy póló nélkül alszom? Mindig melegem van benne... – kérdezte, és közben nagyon ártatlan arcot vágott.
– Direkt csinálod? Mégis hogy zavarna? – kérdeztem vissza vigyorogva.
– Ez esetben a türelmét kérem, kedves hölgy.
Kiment a fürdőszobába, nekem viszont eszembe jutott valami. Ha már játszunk egy-mással...
– Azért nekem lehet nem ártana egy póló – szóltam utána hangosan. – Vagy nem zavar, hogy ruhástól alszom az ágyadban?
– Lehet zavarna – vigyorgott.
– Én speciel az utcai ruházatomra gondoltam... – mondtam angyalarccal.
Perverz férfiak. Pár perc múlva visszajött a fürdőből, félmeztelen. Elakadt a szavam, képtelen voltam nem ránézni. A legelső szembetűnő dolog a tetoválása volt, ami a fel-sőtestét fedte. Valamiféle törzsi motívumok lehettek, leginkább vastag lángnyelvekre emlékeztettek. A vállától indult lefelé a minta, teljesen szimmetrikusan. A karja felső részére is jutott belőle, de a póló ujjától pont nem láthattam ezelőtt. Úgy láttam, ugyanez a minta a hátán is ugyanúgy rajta
van. Ruházatát tekintve (ami igen hiányos volt, bár engem egy cseppet sem zavart) csak egy hosszú fekete pizsama alsó volt rajta. Elámultam tökéletes, férfias alakján. Úgy állt előttem, mint valami fenséges szobor, széles vállaival, keskeny csípőjével, és azzal a két kis gödröcskével a medencecsontja alatt, ami mindig beindítja a fantáziám. Karjai izmosak és erősek voltak. Néhol kilátszott egy–két ér. Vajon tudatában van annak, hogy mennyire szívdöglesztően néz ki? Hirtelen erős vágyat éreztem, hogy végigsimítsak a mellkasán, de valahogy sikerült visszafognom magam. Zavaromban elpirultam és félrenéztem.
– Keresek neked egy pólót – jegyezte meg gyorsan, és a hálóból nyíló mini gardrób-szekrény felé ment. Kihalászott egy egyszerű fehér férfipólót, amit aztán ideadott. Bizonyára észrevette a zavaromat.
– Öltözz át nyugodtan, én addig kimegyek és elpakolok a konyhában.
Milyen lovagias. Levetkőztem, és felvettem a pólót amit adott. Friss illata volt, mintha ma mosta volna ki. Élvezet volt belebújni, és ott motoszkált a tudat, hogy talán nemrég rajta is volt. Körülnéztem a hálószobájában, mert eddig nem igazán volt alkalmam megfigyelni. Ez sem volt nagy, akárcsak az egész lakás. Az ajtó mellett közvetlenül jobbról volt a nagy ágya, ez elfoglalta a szoba nagy részét. Az ágy felett polcok voltak, rajtuk sok-sok könyv. A falon egy kis olvasólámpa volt, az ágy végében pedig egy kis asztalka, rajta egy laptop. A szoba másik végén a beépített gardróbszekrény helyezkedett el, és körülbelül ennyi volt a szoba. Viszont minimalizmusa ellenére kellemes atmoszférát adott neki a világítás. Az ágy feletti falrészen apró lámpákat helyeztek el, amiknek lehetett állítani a fényerősségét. Gondoltam kipróbálom, feltekertem a kapcsolót, a mennyezeti lámpát viszont lekapcsoltam. Rögtön kellemes félhomály lett a szobában. Milyen trükkös.

Andreas visszatért a konyhából. Észrevette a romantikus hangulatvilágítást, amit most kreáltam, és sokatmondóan elvigyorodott.
– Tetszik a tetoválásod – jegyeztem meg. – Miért pont ilyen minta?
– Hát, ez elég személyes jellegű kérdés, amire most még nem tudnék rendesen válaszolni.
– Már megint titkolózol – vágtam be egy műsértődést.
– Tudom, ne haragudj – szabadkozott. – Egyszer elárulom, ígérem.
Bólintottam. De közben tudatosult, hogy szinte semmit sem tudok róla. Az egész életét homály fedi előttem. Vajon miért él egyedül? Mit dolgozik, hogy ilyen jó lakása van? Honnan jött és mi célja van? Ilyen és ehhez hasonló kérdések fogalmazódtak meg bennem. De ahogy közeledett felém, az összes kérdésem kitörlődött a fejemből, csak a közelségére tudtam gondolni.
– Mondták már, hogy lélegzetelállító vagy? Még egy egyszerű férfipólóban is? – kérdezte tőlem.
– Jajj, kérlek ne. Lehet furán hangzik, de sosem szerettem igazán a bókokat. Zavarba hoznak, hülyén érzem magam tőlük. Talán azért, mert tisztában vagyok a saját értéke-immel, és nem szeretem másoktól túlozva hallani.
– Oké, észben tartom, nehogy a jövőben ilyen hibába essek.
– A jövőben? – kérdeztem suttogva.
– Igen. Akár. Minden lehetséges.
Még közelebb lépett, és szinte megéreztem a köztünk lévő kis szikrákat. Még egy-máshoz sem értünk, de így is éreztem a testéből áradó hőt. Már nem volt bennem semmilyen kétely, elhallgatott a fejemben az erkölcscsősz. Egyszerűen csak meg akartam érinteni, végig akartam simítani tökéletes mellkasán. Nem láttam be, miért kéne visszafognom magam, ezért kezemet lassan a mellkasára tettem, majd lassan, nagyon lassan végigsimítottam rajta. Ő válaszul beletúrt a hajamba, magához húzott, és meg-csókolt. Fellángolt bennem a tűz, visszacsókoltam, szenvedélyesen. Ő is érzékibbé vált, finoman harapdálta ajkaimat, amitől teljesen beindultam. Képtelen voltam betelni vele, érezni akartam őt most azonnal. Szükségem volt rá, fel akartam melegedni a teste tüzében.

Megint felkapott, az ágyára fektetett, majd fölém hajolt, és tovább folytattuk. Éreztem a nyelvét a számban és a kezeit, ahogy a testemet simogatják és a póló alá irányulnak. Hirtelen feleslegesnek éreztem magamon a pólót. Valószínűleg ő is így érezhette, mert elkezdte lehámozni rólam. Másra sem vágytam, mint hogy forró teste az enyémhez simuljon. Kibújtam belőle, és a földre dobtam. Átöleltem és az illatos nyakába fúrtam az arcom. Minden egyes négyzetcentiméterünket átjárta a forróság. Most már én is majdnem olyan forró voltam, mint ő. Sőt, az egész szoba úgy festett, hogy mindjárt lángokba borul. Ahol hozzámért, furcsa bizsergést éreztem. Végigcsókolta a nyakam, a fülcimpámtól a kulcscsontomig, majd még lentebb. Ajkai a melleimnél jártak. Hangosan felnyögtem. Érintésére egy újszerű érzés futott rajtam végig, ugyanaz az energiahullám, amit akkor is éreztem, amikor megláttam, csak most tízszer erősebb kiadásban. Ez nem a szokásos érzés volt, amit ilyenkor érez az ember, ez valami más volt. Éreztem, hogy elönt a forróság.
Majd gyengéden ellöktem magamtól, a hátára fektettem, az egyik lábam átvetettem rajta, így most már én voltam felette. Szemügyre vehettem újra tökéletes felsőtestét. Minden íve, minden izma hihetetlenül tökéletes volt. Lassan ráhajoltam, nyelvemmel haladtam lentebb, a nyakától kezdve a válláig, ahol a tetoválása húzódott. Mélyen magamba szívtam bőre illatát. Majd a mellkasát csókoltam végig, és éreztem, hogy légzése felgyorsul. Nem kellett sietni. Végtelen időnk volt. Ajkaimmal tovább haladtam lefelé. Elidőztem a hasa és a medencecsontja környékén, amit annyira imádtam. Majd akadályba ütköztem: a nadrágjába. Nem tudtam nem észrevenni, hogy teljesen harcra kész a vékony anyag alatt. Lehámoztam róla a nadrágot, majd én is levettem az egyetlen ruhadarabot, ami még rajtam volt.

Végül itt voltunk egymásnak, teljesen ruhátlanul. Ajkaimmal visszatértem a medencecsontjának a környékére, de a kezeim valahogy lentebb vándoroltak. Érintésemre felnyögött, de még mielőtt kibontakoztathattam volna tehetségem, hirtelen letepert, végigsimította a derekam és a csípőm ívét, közben a hasamat csókolgatta. Gyors vál-tás, egy pillanattal ezelőtt még azt hittem, én vagyok az aktív fél. Majd áttért az egyik combomra, gondosan kikerülve a legérzékenyebb részem. Ez egy kicsit megőrjített, de tudtam, direkt csinálja. Majd végül megkegyelmezett, vagyis épphogy innentől nem volt kegyelem...
– Kérlek – suttogtam, mert már éreztem, hogy közel vagyok. – Érezni akarlak.
– Várj – szólalt meg, és felkelt az ágyról. Az éjjeliszekrénye fiókjából előbányászott egy óvszert. Arcán furcsa kifejezés futott át, mintha nem lenne biztos magában.
– Mi a baj? – kérdeztem rá.
– Semmi, csak... – felsóhajtott, mintha nehezére esne elmondani. – Nem bírnám elvi-selni a tényt, hogy esetleg kárt okozok benned. Kontrollálnom kell magam.
– Mégis miről beszélsz? – kérdeztem. Egy szavát sem értettem.
– Arról, hogy egy picit erősebb vagyok, mint az átlag, és ez a szexben is így van. Sőt, itt még inkább. Akaratlanul is fájdalmat okozhatok, ha elvesztem a fejem.
– Várj, lefordíthatom? Eddig csak olyan szuper erős csajokkal bújtál ágyba, akik bírták a gyűrődést?
Elnevette magát. A bizonytalanság nem állt jól neki, de most újra a régi volt. Idő-közben visszajött mellém az ágyra.
– Mondhatni. De voltam már olyannal is, aki "nem bírta úgy a gyűrődést", és ott sem volt semmi baj. Az a gond, hogy ez régebben történt.
– Ne aggódj. Majd szólok, ha fáj. Bár amúgy is tudnád. Bízom benned – suttogtam a fülébe, és finom csókot adtam neki.
Ez hatott. Átmeneti bizonytalansága végleg eltűnt. Egy pillanat alatt merev férfiasságára varázsolta az óvszert, fölém kerekedett, majd óvatosan belém hatolt. A levegő halk sóhajként hagyta el a szám. Lassan kezdett el mozogni, mintha attól tartana, hogy fáj, de nem fájt, sőt, csodálatos érzés volt. Mélyen a szemébe néztem, furcsa új fényt véltem felfedezni benne, a borostyánszín egy árnyalatát. Már csak kívül maradt egy pici zöldes szín. Leírhatatlanul gyönyörű volt. Sokáig néztem a szemét, figyeltem, ahogy az a kevés zöld szín is eltűnik belőle. Már csak az a borostyánszínű ragyogás maradt. Hirtelen a lökései erőteljesebbé váltak, én pedig fojtott hangon felkiáltottam, de nem a fájdalomtól. Úgy éreztem, mindjárt lángba borulok. A kéj forró tűzként kezdett hullámzani rajtunk, végighömpölygött az az ismerős energia. Hihetetlenül intenzív élmény volt. Körmeim a hátába vájtam, a szám pedig az övére tapasztottam. Érzéki csókokat váltottunk, szinte teljesen eggyé válva. Olyan összhangot éreztem, mint még soha senkivel. Az energia folyammá duzzadt bennünk, végighömpölygött mindkettőn-kön. Összeolvadt a gyönyörrel, felerősítve azt. Kezei közben a testem simogatták. Egy pillanatra fájdalmat éreztem, de amilyen gyorsan jött, el is múlt. Közben a hajunk hul-lámzó masszát alkotott a párnán, és éreztem, hogy a gyönyör lassan a tetőfokára hág. Önkívületi állapotban hangosan nyögdécseltem, majd hirtelen berobbant az orgazmus mindkettőnknél hihetetlenül erősen. Figyeltem Andreas kéjtől eltorzult arcát, ajkát ugyanolyan hangok hagyták el, mint az enyémet, és hirtelen hatalmas kötődést éreztem iránta. Majd ahogy az élvezet lassan alábbhagyott, kicsúszott belőlem, és mi zihálva tanultunk meg újra lélegezni.
– Azt elfelejtetted közölni, hogy szexuálmágiát is űzöl – jegyeztem meg hosszú per-cekkel később, de még mindig kimerült hangon.
Erre elnevette magát.
– Azért ezt így nem mondanám. De látod, erről beszéltem – a combomra mutatott. Éles karmolás húzódott rajta végig, enyhén csorgott belőle a vér. Akkor ezt érezhettem közben. – Ne haragudj.
– Elhiszed, ha azt mondom, meg sem éreztem? Najó, éreztem, de csak egy pillanatig. De attól tartok te sem úsztad meg.
A hátán mély, piros karmolásnyomok. Szerencsére egyik sem vérzett, de azért egy picit elszégyelltem magam.
– Sajnálom – mondtam gyorsan.
Ismét elnevette magát.

Kisietett a fürdőszobába, majd visszatért egy sebtapasszal. Milyen lovagias. Ellátta a kis sebemet, majd gyengéden megcsókolt. Éreztem, hogy a hatalmas energiahullám alábbhagy bennünk. Kifulladva feküdtünk el az ágyon, minden fájdalmunktól és fé-lelmünktől megszabadultan. Akkor és ott úgy éreztem, ez a nyugalom örökké fog tar-tani. Meleg karjai biztonságot adtak, ahogy átkarolt. Azt hiszem, a karjaiban aludtam el, és az álom előtti szent pillanatban úgy éreztem hazataláltam...