Csillagok

Egy gyönyörű fiatal nő ült az erkélyen. Későre járt az idő, már a csillagok ragyogtak fent az égbolton. Gondolkozott és emlékezett. A múlton, a jövőn, a jelenen? Ő maga sem tudta pontosan. Úgy érezte, szárnyal ezek hatására, repül a lelkében. Az arcán csak egy őszinte mosolyt lehetet látni és a szemeiből feltörő könnyeket, a mélyről jövő fájdalom miatt, ami a szemében tükröződött. Mikor reggel felébredt tudta ez az este más lesz, mint a többi. Nem tudta pontosan megmondani, hogy miért. Talán, mert végre odafigyelt a fejében kavargó szavakra, röpke gondolatokra, a benne tomboló érzésekre. Átvészelte az egész napot. Elment, dolgozott, hazajött, lefeküdt aludni, de nemsokára fel is kelt. Nem érdekelte miért, csak kiment az erkélyre és leült a fotelbe. Felnézett az égre és meglátta csillagokat. Soha nem látta még ilyen gyönyörűnek őket. Tisztának, értékesnek, csodálatosnak és elérhetetlennek látta. Észrevette a végtelent, életében először most látta meg ezt a csodát.

Meglátta és felfogta ennek jelentőségét. Keresgélni kezdet magának egy csillagot, de rájött hiába. Ha talál magának már nem lesz végtelen, mert lesz hol elkezdődik és befejeződik. Akár az élet. Aztán lefeküdt ismét és akár hányszor tiszta volt az ég éjszaka a csillagoknak súgta meg gondolatait, legféltettebb titkait. A csillagokhoz menekült, mert tudta rajtuk kívül senki nem segíthet. Nem árulják el őt soha. A végtelenbe való menekülés közben elfelejtett szaladni az őt érő csapásoktól, a fájdalomtól. A csillagok megfoghatatlansága eszébe jutotta életét, az álmait, saját magát. Milyen volt egykor, milyen célokat kergetet gyermekkorában, milyen ábrándok után futott kamaszkorában. Eszébe jutatott minden fájó emléket, minden átsírt éjszakát, minden őszinte nevetést, minden boldog pillanatot. A mindent eszébe jutatott és mindent elfelejtetett vele. Értékelt minden percet, minden emléket, de a múltat elfelejtette.

Nem, nem az emlékeket, hiszen a múlt nem létezik. Csupán csak egy szó a jelen titkolására. A múlt csak emlékek, emlékek a hozzájuk tartozó gondolatok és érzések. Nem több. A csillagok segítettek neki élni, vagy talán csak az, hogy hitt ebben. Hogy csak kereset valamit, amibe végképp elbújhat, ami elől nem kell menekülni, hisz megvédi őt mindentől. Talán csak álom volt, egy ábránd, amit megvalósított? Egy képzelt illúzió, ami értelmet nyert. Egy gondolat, ami reményt csalt szívébe, lelkébe? Nem tudja.

Ezeken gondolkodott ma este is. Félt kimondani hangosan a kérdéseket, nehogy egy kósza szellő ellopja tőle. Ma félt elmondani, megsúgni bármit is. De hirtelen rájött, megtalálta a válaszokat a kérdésére. A mosoly és a könnyek nem tűntek, ők pecsételték meg az ígéretét. Dúdolni kezdet egyre hangosabban és hangosabban majd énekelni. Hangja az egész utcát betöltötte, gyönyörű volt, benne volt mind mit érzet. Énekelt, énekelt és énekelt a csillagoknak. Egyszer csak vége lett a dalnak, de a dallamot örökre szívében őrizte az ígérete mellett. Nem fogja soha elfeledni. Lelkének ezek adnak majd reményt a legnagyobb reménytelenségben. Akár 20 év múlva is, ha belenéz szívébe, meghallja majd mit egykor elrejtett.

„ Te velem vagy én veled vagyok, te velem voltál én veled voltam, te velem leszel én veled leszek, végtelen vagy mindörökké én egyszer meghalok de addig rád támaszkodom”