Csak a Most, csak az Itt, csak Te és én

16 volt. Én 27. Túl jó néhány lányon, nőn, asszonyon, sosem nyugodva. Talán egész addigi életemben őt kerestem. A talán el is felejthetem.

A természet lánya, ajándéka, arányos, gyönyörű test, markomba gömbölyödő mellek, kemény, kicsi popsi, lágy hajlat, vékony derék, törékeny, akár egy gyermek. Divatlapba illő szabályos arca, mégis egyedi, különleges. Mélykék szeme őszintén tükrözte érzéseit, s mégis volt benne valami örök rejtély, izgalom, megfejthetetlen. Az ajkai, beleborzongok.. Várakozóan hagyták, hogy kutassam ajkaimmal őket, de mindig akkor, és pont akkor rezdültek, ahogy nekem a legjobban esett.
Nyugodt eleganciával (csakis veleszületett lehetett) szeretett ezekben az intim pillanatokban, míg a világnak örökmozgó, temperamentumos, sőt olykor hirtelen természetét mutatta. Vele ismertem meg a csak itt, csak most, csakteésén-t. Ő tanított. Miközben istenként nézett fel rám, gyermekként ugrott a nyakamba, érett bölcsként mondott véleményt a legkülönfélébb dolgokra.

Hosszúra nyújtottam a várakozás idejét, míg teljesen az enyém lett. Tudtam első leszek neki, azt is bármikor kész rám, ha akarom. Akartam, mint még semmit soha jobban. A felelősség súlya, melynek fogalmat nem is ismertem addig, tett óvatossá, lassúvá. Intim játékaink szabályait is furcsa mód ő alkotta, velem a "tapasztalttal" szemben. Például így: Jólesik, ha megérintem, bárhol csókolom? Nagyon is? Akkor olyasmikkel, mint a kiemelt erogén zónák direkt ingerlése, ráérünk foglalkozni, ha majd arra szorulunk, hogy ezt a jólesiket már csak így érezzük. Persze nem így mondta, de ez volt a lényege. Elbűvölt.
Szerettem volna, hogy tökéletes legyen minden akkor, amilyen tökéletes ő maga is. Persze hogy a váratlan, no meg ő oldotta meg ezt is.

Dél-Olaszországban jártunk, anyai ágon neki otthona. Apja, edzőm is egyúttal, megengedte, hogy velük tartsak. Mennyei. Élsportolóként maga az egy hét pihenő is csodaszámba ment, ráadásul együtt a CSODÁ-val, VELE lehetek. Igen, szép a tenger, a sziklákkal vegyített homokos föveny, zárt öblök, tagolt part, érintetlen természet, igen, sose láttam ilyet, igen bevallom nem nagyon érdekelt, csak Ő. Ő viszont itt virult igazán. Mesélt halakról, madarakról, csicsergett mesét egyetlen áttetsző kavicsról. Mint egynemű elem voltak, ő és a tenger. Hát igen, a természet lénye, lánya.

A hegyeken hirtelen bukik át a vihar. Tudtam meg ezt is. Kapkodtuk a cuccainkat. Vad szél jött először, hirtelen sötét, villámmal érkezett az eső és zárt függönyt alkotott, mire a házhoz értünk. Magunk voltunk. Magunk békéjét a természet kinti örjöngése tette még meghittebbé. Játékosan cibáltuk le egymásról a ruhát,... hirtelen stop lett. Hozzám simult, lefogta a kezem, a számat kereste. Kívül sós, belül édes csókok. Tántorogtuk az ágy felé. Nincs idő, nincs tér, nem tudom, hol vagyok, csak azt kivel.

Érzem, hogy reszket és mégis ég a bőre. Kezem alá simul a teste, rezzen minden érintésre, s szaggatott lélegzete simogatja vissza bőrömet, de kezét is érzem. Tétova, lágy simítások. Alám kerül, nem tudom hogy és hányadszor. A szétnyíló combok közt őrjítő forróság. Nem bírom tovább... menekülnék, szorosabban ölel. Itt már nem úr az ész többé, vagy ha úr lenne is tudná maradni kell. Lassan, nagyon lassan hatolok belé. Halkan felcsuklik, nézzük egymást, arcán kövér könnycsepp gördül, megriadok. Érzi. Nem ereszt. - gyere - súgja és átmosolyog a könnyeken. Test a testnek otthont ad. Tenger. Hullám és part. Csak rá figyelek, csak rá és csak lenne ez végtelen. A részem és része vagyok. Merülök benne mélyre, egyre mélyebbre, egyre inkább az enyém, mindenem adnám a mindenért. Együtt rezzen a testünk, egynek lett kitalálva. Finom kezek szorítják, simítják a hátam, kapaszkodunk egymásba valamiféle légüres térbe. Aztán átölel egészen akár egy fuldokló, valami változik.Ó azok a hangok, mit megadva magát önkívületben mond, és végem van. Ösztönös erőből hullámot törve, egy erős lökéssel hatolok egészen mélyre és ... hálás vagyok a mennydörgésnek, hogy üvölt helyettem.

Így történt. A megnyugvás zsigerekig hatoló bódult pillanatába csapott égi viharként, a kintinél nagyobbként, a rémület. Félig felülve arcát kémleltem rémülten. Fájt? Mi van? Mi lesz? Mit csináltam? (nők ide vagy oda azelőtt, eddig a pillanatig, én is szűz voltam, hiszem) Visszahúzott, szorosan hozzám bújt, tenyerét végigsimította arcomon... pár pillanat múlva félig a testemen békésen aludt. Öleltem és sírtam, akár egy gyerek.