Ki sejtette, hogy a boldogság

Ki sejtette, hogy a boldogság ilyen múlandó. Az örök igazságot persze ismertem, hogy könnyen jött könnyen megy, de ez a sebesség ésszel felfoghatatlan volt. Tegnap tudtam, hogy boldog vagyok, ma meg már csak remélem, hogy majd egyszer, később újra az leszek. Ez azzal jár, hogy újra kell kezdeni, neki vágni ismét a göröngyös útnak. Elölről, a legelejéről, onnan, amikor még rossz, hogy aztán majd jó legyen, a de a végén megint csak a fájdalom marad.

MSN-en. Erre jó a mai technika és ezért áldjuk az internetet, mert megöli az emberi kapcsolatokat. Nincs nevetés, nincs könny se, csak szavak. Azt meg csak remélhetjük, hogy az gépeli őket, akitől várjuk a válaszokat. Tehát, úgy értek engem a szavai, mint derült égből a villámcsapás. Nem kellek, nem szeretnek, hogy is érhetné ez máshogy az emocionális embert. Okok, indokok, mentegetőzés, mind-mind üres duma. Számomra nem jelentenek semmit, nem értem őket, nem találom bennük az igazságot. Neki ezek jelentenek mindent, a nyugodt éjszakákat, a mosolygó tükörképet. Szólni nem tudok, hisz mit is mondhatnék, dühös vagyok. Magamra, rá, és a hülye internetre, amiért egy arctalan, hangtalan, szóáradat hatol a fejembe, csúszik le a torkomon és marja ki a szívem, mint a sósav. Nincs kinek sírni, nincs kire ordítani. Nincs, nincs, nincs… Aztán vége, elfáradok és kikapcsolom gépem, kikapcsolom az agyam, a szívem egyedül marad és fáj.

Várok, hogy felkelek. De tényleg, mintha magamon kívül lebegnék, nyílván álmodom. Rá kell jönnöm, hogy nem. Különben nem szorongatna, nem csavargatna és facsarna és tekergetne belülről. Békén hagyna, aztán kinyitnám a szemem és látnám, mellettem fekszik. Legyünk őszinték, a valóság korán sem ilyen rózsás. Vártam, valamire, a csodára, vagy egyszerűen csak egy sms-re, a kommunikáció újabb csodájára. Egy másik hangtalan, kis szösszenetre, ami legalább pénzbe kerül, ami ezért is, meg azért is, mert akkor éppen rám gondol, sokkal közvetlenebb. Hiába vártam… persze sokszor hallani véltem a telefon csengését, de mivel nem volt semmi, csak üres zúgás maradt a fülemben. Izgultam, a zsigereimben éreztem. Nem működtem rendesen. A remény folydogált a vérereimben, és ez megzavarta a szervezetem működését. Hinni kezdtem a csodába. Hisz van felettünk valaki és annyi csodát tett már, meggyógyított betegeket, fullasztott meg vulkánokat, állított meg özönvizet, gondoltam egy kis szerelmi bájital, álom, csábítás, csoda süti, olyan kis apróságok.

Napok múlva sms, olyan biztató, olyan kedves, és még mi mindet láttam a szavak mögött. Ölelést, csókokat, mindent ugyanúgy, mint régen volt. Elhittem, vagyis bebeszéltem magamnak. De tudtam, valamiért tudtam, hogy így lesz, minden a régiben.
Aztán telefon, hallottam a hangját. Istenem, milyen régen nem hallottam. Így eszembe jutott az arca, a mosolya. Itt volt hirtelen és kisütött a nap. Megbeszéltük, hogy találkozunk. A gyomromba pillangók kezdték meg táncukat. Izgalom volt már, nem gyomorfekély. Látom, megérintem, elcsábítom, hisz még szeret. Hallottam a hangján, kiolvastam az smsből. Tudtam, nem lehet, hogy már ne szeressen. Hisz emlékszem, hogy ért hozzám, hogy ölelt magához, hogy nevetett és hittem, hogy örül is. Mondta volna, ha nem boldog. Mondta volna. Mondania kellett volna.

Készültem, nyugodtan készültem. Megnyugtatott a gondolta, hogy jön, hogy végre én irányíthatom az eseményeket. Csábosan ránézek, hogy eszébe jusson, minden, amit együtt csináltunk. Minden. Az enyém lesz…hisz még el sem veszítettem. Ha meglát, tudni fogja, hogy mit kell tennie.
Felöltöztem, hogy szép legyek. A kedvenc ruháit vettem magamra. Láttam, hogy tetszeni fogok neki. Hogy azonnal megcsókol és minden jó lesz. Mentem az állomásra. Ez az. Vártam. Beért a vonat. Leszállt. Jött a lépcsőn. Bejött az ajtón. Ott volt. Megláttam, itt van. Az enyém. Megöleltem. Örültem. Eddig minden jó. Aztán hirtelen. De ki tudta???
Az mondta el kell mennie délután. Nem az nem lehet, hisz az hittem, itt marad velem. Együtt alszunk, hozzá bújok, minden rendbe jön. Nem mehet el, és mégis. Semmi sem úgy történt, ahogy képzeltem.
Mardosta a szívemet a düh és a vágy, hogy élve felboncoljam. Hogy képzeli ezt, ide jön, hogy nagyon fontos dolgokról beszélgessünk, és ő programot szervez magának? Ő nem értette a meghökkenésemet.
Nem szóltam hozzá, mit is mondhattam volna. Azt kívántam, bárcsak megnyílna alattam a föld és eltűnnék, hirtelen, nyom nélkül. Hát igen, manapság már az ördögök sem túl méltányosak.

Mentünk, vagyis mentem ő meg követett. Szakadt az eső, fújt a szél. Kellemes idő volt, ment az alkalomhoz. Végül bementünk egy teázóba. Gondoltam meghitt hangulat, piros fény, a szenvedély színe, hát csak nincs az ő szíve sem kőből. Mekkora egy hülye voltam. Tévedések végjátéka.
Fájó csönd, aztán szavak. Vége, kész, nincs remény. Döntött, neki elég volt, neki ennyi volt. És én? Az mindegy is. Aztán csönd. És bennrekedt könnyek.
Elmentünk. Megkérdeztem, nem akar-e feljönni hozzám. Ott meleg van, van kaja, és hátha megenyhül, ha látja a közös emlékeinket. Nemet mondott, engem meg elöntött a düh. Eső, szél, hideg és a szemét kidob, mert már nem kellek neki, és még haza sem mehetek. Milyen világban élünk???

Berángattam egy kapualjba, ott legalább nem áztunk. Kirobbantam, mint egy gejzír. Felfogtam végre, hogy hiába vettem fel a kedvenc pólóját, hiába vártam és hiába ment a hasam napokig, nem volt semmi értelme. Én reménykedtem, pedig ő már rég döntött. Mondtam a magamét, végre mindent a szemébe mondhattam annak a gyáva alaknak, aki képes tönkre tenni az együtt töltött idő szép emlékeit csak azért, mert a könnyebb utat választja. Magyarázkodott, próbálta elhitetni velem az eredeti okot, mi szerint sok a konfliktus. Hiszi a piszi…

Végül csak kijött az igazság, csak kiszedtem, kikényszerítettem. „azt akarok csinálni, amit akarok, akkor és odamenni, ahova akarok, akkor akarok bebaszni, amikor akarok” Jesszusom, kiráz a hideg. Csak van igazság. Nem kell neki a teher, a felelősség, a hangos lelkiismeret. A semmi jobb, a kötetlen, szeretetmentes, de „akkor és azt, amit akarok” semmi. Vagy csak egyszerűen nélkülem. Jobb, ha nem vagyok? Milyen szörnyűséget tehettem? Azt, hogy beszéltem, hogy nevettem, hogy megöleltem, hogy szerettem? És, hogy volt merszem nem csak némán vegetálni, hanem hangosan, dühösen megvédeni valamit, ami én vagyok, valamit, amit szeretek. Hogy féltem, ha bánt és hangosan kiáltottam, hogy sírtam, ha fájt, mert úgy éreztem, összedőlt a világ. Hogy éreztem, hogy szerettem, hogy ember voltam, mellette.
Gaztett, és bánom is. Másképp, biztos másképp kellett volna. De csak általa változhattam, változtathattam volna. Ám nem volt szava, nem volt hangja. Miért nem??? Miért?? Miért?

Hibáztam, csak a beszédből értek. Hibáztam, hogy elhittem, minden megoldható, hogy ha szeretet van, minden van, hogy elhittem, amit látok, amit érzek. Közben minden csak délibáb volt, és nem láttam mögötte a sivatagot.
Bőgés, hisztéria, pánik. Ezek sorban és egyszerre. Próbált szólni, nem, nem értettem, amit mond. Aztán ott hagyott. Azt mondtam: „Csá!”. Így zárult le 1,5 év. Így törtek össze emlékek. Így fordult a jó rosszra.

Hülye voltam, hogy nem vettem semmit észre, hogy nem számítottam rá. Talán, ha egy icipicit sejtem, akkor kevésbé fáj, de az biztos, hogy nem küldött volna padlóra. Bár tudtam volna, hogy az volt az utolsó csók, akkor érintettem utoljára, hogy akkor érzem utoljára azt a boldog, bizsergető érzést, amit az váltott ki, hogy ő van nekem. De ki tudta? Ki tudhatta? Nekem talán tudnom kellett volna.