Carpe Diem 9. rész

Már javában szombat dél körül járhatott az idő, amikor felébredtem. Eleinte zavart voltam, nem tudtam hová tenni a tegnap esti eseményorkánt, főleg az elfogyasztott alkohol mennyiség miatt. Lüktetett a fejem. Felültem az ágyon, majd ránézve a mellettem fekvő női alakra, lassan tudatosítottam magamban, mi is történt. Kikászálódtam az ágyból, ügyelve arra, hogy a mélyen alvó Scarlettet ne ébresszem fel. Ismerős volt a kép. Kényelmesen, szanaszét ágaskodó hajjal, hason fekve, pihent. Néhány pillanatig csak néztem, próbálva emészteni az éjszaka történéseit. Másodpercenként át csapott rajtam egy-egy hangulat hullám, nem tudva eldönteni, hogy boldog, ideges, izgatott vagy esetleg ijedt legyek a történtek, s majd azok következményei miatt. Felkaptam fotel szélén levő pólóm és melegítő nadrágom, majd a lábujjhegyen lépkedve elindultam a földszintre. Célba vettem a lenti fürdőt, remélve, hogy egy forró zuhany segít kitisztítani a zúgó fejem. Lassan megeresztettem a vizet, később időről időre fokoztam az intenzitását, hogy a vízsugár egyre sűrűbben jövő vízcseppjei, a fejemtől a talpamig tartó útjaikon, magukkal vigyék minden zavaros, ködös és idegesítő gondolatom.
Miután befejeztem, szinte már új embernek éreztem magam, ám nem élvezhettem túl sokáig ezt a „felhőtlen” állapotot. A nappaliban szinte belebotlottam Scarlett cipőjébe. Mosolyogva néztem végig, a most már üres csatatéren. Irracionális volt az előttem lévő kép, valamint a gondolat, hogy Scarlett békésen alszik az emeleten. Összekapkodtam az éjjel szanaszét dobált ruháinkat, aztán átmentem a konyhába, hogy főzzek egy jó erős kávét, bíztam benne, hogy ha már reggelizni nem is tudok - a görcsben álló gyomrom miatt -, de legalább egy korty fekete erősítőt sikerül leküszködnöm.
Éppen a kávéfőző víztartályát töltöttem fel a csapból, amikor meghallottam, hogy valaki lejön a lépcsőn. Sóhajtottam, és elzártam a vizet. Szánalmasnak éreztem magam, nem volt szokásom az a gyerekes pánik, ami mostanában úrrá lett rajtam, mindannyiszor csak kettesben maradtam vele.
- Jó reggelt!
- Szia!
- Remélem, nem baj – mondta, közben a rajta lévő köntösömre mutatott.
- Oh – idegesen felnevettem-, semmi gond.
Kedvesen visszamosolygott. Oldalról nézve, talán két ideges kamaszhoz hasonlíthattunk.
- Keresek neked valamit a szekrényben – nyögtem zavartan, majd elindultam a nappali felé.
- Becca! Várj!
Megtorpantam, a nevem hallatára és vontatottan visszafordultam. Tudtam, hogy most jött el, az a bizonyos beszélgetés.
- Igen?
- Most már mindig meg kell veled itatnom legalább két sört, hogy egy légtérben maradj velem? – közben közelebb sétált hozzám.
- Ne haragudj! Egyszerűen csak rosszul kezelem ezt az egészet.
- Semmi gond. Azt látom, de nekem sem egyszerű, és elhiheted, hogy számomra is nagyon új az valami, ami kettőnk között van.
Erre akaratlanul is elnevettem magam.
- Most mi az?
- Semmi, csak tegnap éjjel nem úgy néztél ki, mint akinek annyira új lenne.
Mosolyogva megrázta a fejét, majd elém lépet és a kezeit a nyakam köré fonta.
- Azt mondtam, hogy új, ami kettőnk között van. Nem azt, hogy sohasem feküdtem volna le egy nővel sem – közben egyre közelebb hajolt hozzám.
- Igen – megcsókoltam. Erre céloztam.
- Hm… nem emlékszem, hogy éjjel panaszkodtál volna.
- Arra én sem, de arra igen, hogy megharaptál.
- Bocsi, néha nem tudom türtőztetni magam – közben lehámozta rólam a pólóm és gyengében megcsókolta a vállamon halvány vörös körben látható kis foltot. Jobb?
- Sokkal – nyögtem, miközben a köntös alatt megsimogattam a fenekét.
Már nem tudtuk befejezni, amibe belekezdtünk, mert csöngettek. Zavartan felnéztem, jól tudva, hogy ki vagy jobban mondva kik lehetnek azok.
- A francba!
- Mi az?
- Tegnap megbeszéltem Annával, hogy beugranak dumálni.
Erre csak nevetett.
- Most mégis mi olyan vicces?
- Az egész elcseszett helyzet – válaszolt, még mindig mosolyogva.
Nekem kevésbé volt jó kedvem. A csengő egyre gyakrabban szólalt meg, jelezve, hogy Anna már eléggé türelmetlen. Tényleg egyre zavarosabb lett az egész szituáció.
- Megtennéd, hogy felmész? – néztem rá bocsánatkérően.
- Ez komoly?
- Kérlek!
- Ezt nem hiszem el, mint a gimiben – mondta, majd elindult a lépcső felé.
Közben felkaptam a pólóm és a bejárati ajtó felé indultam, hogy beengedjem a mostanra már elviselhetetlen zajt okozó barátnőm.
- Azért nem kell rám törni az ajtót – dorgáltam, az egyedül lévő Annát. Nem olyan könnyű felkelni.
- Jó reggelt Drágaság! – nevetett. Beengedsz?
- Bármit, csak ne legyél a csengő közelében.
- Ha-ha, de morcosan ébredt valaki – közben megakadt a szeme rajtam.
- Mi az?
- Semmi. Szóval, már ennyire nem akarsz találkozni velem, hogy átalszod?
- Hé, nem áll jól neked a sértődős szerep.
- Jó van, nah.
- Kérsz valamit?
- Egy pohár gyümölcslé megtenné – közben a tőle megszokott módon, lehuppant a kanapéra.
- Szerintem tudod, hol a konyha.
- Hogy te milyen szemét vagy mostanság. Most már nem is kérek- válaszolt nevetve.
- Én is így gondoltam, ez egy jó kör volt.
- Szemét.
- Jól van – mondtam jó kedvűen. Szóval akkor hol kezdjük?
- Kezdjük, mondjuk ott, hogy megfordított a pólód.
Értetlenül végignéztem magamon, aztán pedig megállapítottam, hogy igaza van Annának, idegességemben, még a felsőm is kifordítva vettem vissza.
- Bocsi, nehezen indul ez a reggel.
- Jah, azt elhiszem – válaszolt, feltűnően jó kedvvel a hangjában. Mi lenne, ha kicsit összeszednéd magad és inkább este találkoznánk. Még Will is szenvedi a tegnap estét.
- Az jó lenne.
- Nyolckor az Americanban?
- Tökéletes!
- Oké. Akkor most megyek, este találkozunk! – közben már felkapta a kabátját és az ajtó felé sétált.
Kicsit meglepett, hogy ilyen hirtelen lelép, mint akit megzavart valami.
- Jah, egyébként üdvözlöm Scarletett!
- Okés, átadom – csúszott ki a számom.
Miután rájöttem, hogy az imént sikerült megválaszolnom a burkolt „Scarlett itt aludt az éjjel?” kérdést, kínosan elmosolyodtam. Ő ezen tele torokból nevetett.
- Tudtam!
- Akkora egy szemét vagy! Mégis honnan?
- Szívem, te marhára nem tudsz hazudni – válaszolt miközben, még mindig jól szórakozott a zavaromon. Vizes, frissen mosott hajjal, kifordított pólóban nyitsz ajtót, és közben próbálod beadni, hogy most keltél!? És persze Scarlett kabátja a fogason is elég nyilvánvalóvá tette a helyzetet.
- Nem tudom eldönteni, hogy honnan van hozzád elég türelmem?!
- Én is szeretlek!
- Most már tűnés, mint azt olyan jól észrevetted, jelenésem van.
- Oké, de örülnék, ha ezt most nem szúrnád el.
- Hé?
- Most mi az? Csak az igazat mondtam.
- Nah, tűnés!
- Okés. Jó légy! – közben megölelt és elindult a felhajtón álló kocsija felé.
- Szia Anna!
Már a kocsijától kiáltott vissza, mint általában, most is ugratással búcsúzott.
- Jah, és tudod, fő a biztonság. Védekezzetek!
- Marhára nem vagy vicces! - válaszoltam, pedig őszintén mosolyogtam a gyerekes poénján.
Sóhajtva beléptem a házba, és elkönyveltem, hogy tökéletesen mindegy lett volna, ha Scarlett nyit ajtót. Semmi értelme nem volt felküldenem az emeletre. Idegesen lépkedtem a háló felé. Scarlettet az ágyon ülve találtam.
- Ez gyorsan ment.
- Kb. az első két percben észrevette, hogy mi a helyzet. Aztán lelépett.
- Értem. Tipikus Anna.
- Az.
Közben megütögette maga mellett a helyett, jelezve, hogy ne álljak az ajtóban.
- Szóval? Akkor mi is a helyzet? – kérdezte, amikor már sikerült leülnöm.
- Ez egy nagyon jó kérdés.
- Remek. Miért van az, hogy egymás ruháit könnyedén lerángatjuk, de nem tudunk két értelmes mondatot kinyögni arról, hogy mi ez az egész?
- Először is, mert a ruhalerángatás határozottan jobb tevékenység, mint a beszélgetés – válaszoltam jó kedvűen.
- Ez igaz – nevetett ő is. És másodszor?
- Mert, amíg csak úgy fogunk hivatkozni rá, hogy ez a valami, ez a helyzet és hasonlónk, addig kényelmetlen lesz róla beszélnünk.
- Még egy pont oda. Szóval?
- Tudod, feltűnően sokat használod ezt a „szóval”-t?!
- Vagy csak te szeretsz mellé beszélni?!
- Hé! – mondtam mosolyogva. Mindketten tudtuk, hogy mire akarunk kilyukadni, már csak a labdát dobáltuk, hogy ki mondja ki.
- Igen? – kérte sejtelmesen, bevetve a legcsábosabb mosolyát.
Sóhajtottam. Ezt a csatát elbuktam.
- Legyen. Látom, nekem kell kimondani.
- Hallgatlak?!
- Oké! Te szeretnéd, ha ez nem csak egy kaland lenne!
- Sunyi! – válaszolta, majd lenyomott az ágyra és megcsókolt. Te is szeretnéd, hogy együtt legyünk!
- Tudod, ilyen helyzetben, szinte bármit meg tudnál ígértetni velem.
Erre sértettséget színlelve felemelkedett, az utolsó pillanatban még sikerült visszarántanom magamra.
- Nem mintha bármi bajom lenne vele – megcsókoltam. Szeretném, ha tényleg több lenne, mint egy kaland!
- Én is! – válaszolt győztes mosollyal az arcán.
Közben kibontottam a köntösét és derekánál fogva próbáltam felülkerekedni, de ezt észrevéve visszanyomott az ágyra.
- A-a – mondta nevetve.
Hosszú délután állt előttünk.

***

Néhány órával később, túl egy kiadós zuhanyon és egy jó kávén, az American bejáratában álltam. Felhőtlen jó kedvel léptem be. Anna és Will háttal ült a szokásos bokszunkban. Pár másodpercre megálltam és csak néztem őket. Látva, hogy mennyire kiegészítik egymást elszégyelltem magam, a londoni hisztim miatt.
- Üdv a gerlepárnak! – köszöntem, ahogy lehuppantam eléjük.
- De jó kedve van valakinek!
- Tudod Morgó, jobban szeretem, amikor így mosolyogsz – köszöntött Will.
- Én is örülök, hogy túlélted a tegnap estét – ugrattam.
- Sanszos volt, hogy nem fogja – nevetett Anna.
- Nah, azért annyira nem vagyok gyenge gyerek!
- Persze, Szívem! Csak te a teához vagy szokva – nyugtatta ironikusan Anna.
Én már nem tudtam hozzászólni, csak nevettem. Néhány pillanatig hallgattam, aztán belekezdtem a bocsánatkérésembe.
- Figyeljetek, tudom, hogy idiótán viselkedtem. Nem tudtam hová tenni a látottakat és túlreagáltam az egészet. Nagyon örülök nektek, de azt előre leszögezem, hogy nem vagyok hajlandó babarózsaszín koszorúslány ruhát felvenni az esküvőtökön.
- Azt nem is, mivel te az én tanúm leszel! – nyugtatott Will.
- Szó sem lehet róla, Ő az én koszorús lányom, erről gyorsan tegyél le! – csattant fel Anna.
- És a nép engem akar – hecceltem őket.
Mosolyogva figyeltem a gyerekes szócsatájukat, arról, hogy kinek van több joga eldönteni, hogy tanú vagy koszorúslány legyek. S bár ők nem vették észre, egy szóval sem cáfolták az esküvő tényét, ami sokat elárult kettejük jövőképéről. Már most imádtam a gondolatot, hogy ők ketten akár egy egész életen át együtt lehetnek.