Búcsúajándék

Késő délután ébredtünk fel egymás karjaiban, telefoncsöngésre. Robi telefonja csengett. Engem még a hideg is kirázott, volt sejtésem ki telefonál.
- Szia, mondjad! - szólt a telefonba Robi, közben felült az ágyban.
A telefon nem volt kihangosítva, akaratlanul is hallottam, hogy Melissza van a vonal túlsó végén.
- Szióka, lenne kedved átjönni? Hiányzol! - hangzott el attól a részeges tyúktól.
A gyomrom összeszorult, szinte görcsbe rándult. Féltem, hogy ennyi volt a varázs. Hogy elmúlt az a sok együtt töltött perc, mindent elveszthetek pillanatok alatt, mindent, amit idáig elértünk... És igen. Robi helyeselt. Meglátogatja Melisszát.
Elfordultam, hogy Robi ne lássa az arcomon legördülő könnycseppet, az arcomra kiülő fájdalmat. Robi magához húzott, átölelt.
- Ne haragudj! - suttogta.

A nyakamra lehelt egy csókot. Megborzongtam tőle, egy újabb könnycsepp jelent meg szemem sarkában, fürgén végig gördült arcomon, lehullott. Robi a nyakamat simogatta, a gerincem vonalát cirógatta, mintegy a folytatást követelve. De túl erős volt az, amit a szívemben éreztem. Azt a leírhatatlan fájdalmat, keserűséget, elkeseredést. Testem észrevétlenül reagált Robi érintéseire, agyam kikapcsolt, egy gondolat járt a fejemben: "nem hagyhat magamra, nem lehet, ez egy álom!" - skandáltam magamban, mintegy bebeszélve magamnak.

Robi csókja térített magamhoz bágyadt, zavart állapotomból. Nem akartam Robit elveszteni, hagytam, hogy megcsókoljon ismét. Buta dolog ez, belátom. De amikor az ember esze és érzései küzdenek egymással, kicsit megbolondul az ember.
- Miért csinálod ezt velem? - suttogtam Robi fülébe, közben szemeimből könnyek potyogtak.
Robi a hajamba túrt, nem válaszolt. Éreztem, hogy nem tud mit mondani, szótlanul simogatott, csókolgatott tovább. Robi lefeküdt az ágyra, magára húzott, átölelt. Biztonságban éreztem magam, mindezek ellenére reszkettem, nem a hidegtől, hanem a félelemtől. Attól, hogy elvesztem őt végleg. Reszkettem, mert a testem önkéntelenül válaszolt neki. Elárulta minden egyes érzésemet. Robin hasaltam, arcát simogattam. Pillanatokig csak így feküdtünk, némán, szótlanul, de ez a szótlanság is mindent elmondott, elmondta, hogy tényleg soha többé. Robi Melisszát választotta, nem marad itt velem.
- Utoljára? - kérdeztem szemrehányóan, miközben zöld szemeimből könnyek hullottak. Hangom rekedtes volt, valószínűleg a sírástól.
- Igen. - hangzott el a válasz.
A szívem nagyot dobbant, váratlanul görcsbe húzódott, a fájdalom hatására önkéntelenül összehúzódtam. Könnyeimet már a görcs is kicsikarta..
- Ne sírj, kicsi tündér! - majd megcsókolt.

Nem ellenkeztem, nem akartam elrontani azokat az utolsó perceket, amiket még együtt töltünk. Elhelyezkedtem az ágyamon, és magamra húztam. Megéreztem az illatát... a gyengém... az a vadító, jellegzetes illata. Soha nem fogom elfelejteni. Én a hátamon feküdtem, Robi felém hasalt, széthúzta a lábam, végig csókolta a hasam, ujjai a köldökömmel játszottak. Ajkai lejjebb vándoroltak, a csiklómmal találkozott a nyelve először. Először csak nyalogatta, majd be is kapta, játszadozott vele és velem is. Éreztem, hogyha nem fejezi be hamar, akkor elélvezek. Szó helyett egy halk nyögés hagyta el a számat. Robi felkapta fejét, látta, hogy ez nagyon jó nekem, nem hagyta abba.
- Nee... nee... - nyüszögtem halkan, szinte hallhatatlanul, de rádöbbentem, hogy tehetetlen vagyok az érzéseimmel, a vágyaimmal és leginkább Robival szemben. Képtelen voltam Robinak ellent mondani. Pedig fájt a búcsúzás.

Halkan csöndesen elélveztem. Jó volt, kétségtelenül, közben Robi szöszke hajába túrtam, szőke tincseivel játszadoztam önkéntelenül. A testemet átjárta a forróság, a tehetetlenség érzése. Robi feljebb csúszott, merev péniszét hozzám dörgölte, kiprovokálta, hogy folytassam a játékot. Magamhoz húztam nyakát, szívogatni kezdtem, harapdálni, nyalogatni és csókolgatni. Ő ezt viszonozta. Ismét őrjítő forróság járta át a testemet, majd kirázott a hideg. Robi hirtelen belém hatolt. Határozottan, de mégis lágyan, figyelmesen. Most ő diktálta a tempót, én hagytam magam. Egy pillanatra összetalálkozott a tekintetünk: az ő gyönyörű formájú, nagyon szép kék szeme és az én mandula formájú, zöld szemem. Látta, hogy szenvedek, de láthatóan képtelen volt mit mondani.

Magamhoz húztam, finoman, érzékien megcsókoltam. Éppenhogy érintette a szám a száját. Nyelvemmel finoman, óvatosan cirógattam végig ajkait. Egy apró puszit adtam az orrára, megsimogattam az arcát, ismét a szemébe néztem. Ő viszonozta a csókot, majd ismét lendületes mozgásba kezdett, közben jobb kezével az egyik mellemet masszírozta, simogatta, bimbómmal játszadozott. Hamar elélveztünk, szinte egyszerre jutottunk el a csúcsra. Biztonságot keresve kapaszkodtunk egymásba, majd lágyan engedtük el egymást. Elpilledtünk az ágyban, aztán egymásra néztünk.
- Mennem kéne! - mondta Robi.
- Ne! - tört fel belőlem a féltő, óvó kiáltás. - Ne menj!
- Megígértem.
Becsuktam a szemem, egy könnycsepp gördült le az arcomon, megadón néztem vissza Robira.

Nagyon rövid idő alatt felöltözött, majd’ megőrültem a tehetetlenségtől, a fejemet a párna alá nyomtam, hogy ne hallja, hogy szipogok a sírástól. Az ágyamat kapartam, őrült fájdalmat éreztem. Robi megsimogatta a hátam. Felé néztem.
- Akkor én megyek. - súgta halkan.
Felém hajolt s megcsókolt. Gyengéden, érzékien. Hasonló csókot kaptam, mint amit adtam.
Átöleltem Robit, de tudtam, egyszer el kell engednem. Pillanatok múlva. A szívem szakadt meg. Robi sokáig a szemembe nézett, majd elindult az ajtó felé. Váratlanul kimondtam, amit gondoltam:
- Miért mész el?
- Mert hivatalosan ő a barátnőm.
- Hivatalosan csaltad meg. - feleltem ironikusan.
Robi nem válaszolt, csendben kilépett a szobám ajtaján. Csend telepedett biztonságot nyújtó kis szobácskámra. Zokogni kezdtem, belefejeltem a párnába, tiszta szívből csak sírtam. Zokogtam. Szinte már-már hisztérikusan.
Ekkor váratlanul kinyílt az ajtó, zokogásom megszakadt, mintha elvágták volna, Robi nézett vissza, majd kérdő tekintettel rám nézett:
- Kikísérsz?
Könnyes szememmel rá néztem és rekedtes hanggal válaszoltam neki:
- Igen.