bogu kaland: Titicaca - tó

1992 decemberében befejezve perui háromhetes kalandozásainkat, elindultunk Bolívia meghódítására. Vonattal akartunk végigmenni a határig, majd átjutva kompra szállva a tó Bolíviai oldalán megszállni, hogy másnap ellátogassunk a puno indiánokhoz. A sors kissé megváltoztatta útitervünket. Mielőtt Punóba, a határvárosba értünk volna katonák, lepték el a vonatot. Mindenkit igazoltattak, sok helyi lakost letartóztattak. Mint megtudtuk, kitört a ki tudja hányadik forradalom Peruban. Természetesen karanténba helyeztek bennünket a városka egyetlen tranzit szállodájában.

Másnap aztán egy csoportos útlevéllel, katonai kísérettel buszra ültettek bennünket és átdobtak a határon. Bolíviai földön kissé fellélegeztünk, de a buszról nem tudtunk leszállni. Végigbuszoztunk a tóparton, amíg, a határőrsig értünk. Már a buszról is csodálatos táj tárult a szemünk elé. A négyezer méteres magasságban elhelyezkedő tó valószínűtlenül kéken tükrözte vissza a nap sugarait felületéről. A parton kékre festett falú indián falusi házak állottak.

Az egyik faluban megálltunk műszaki pihenőt tartani. Félórát kaptunk a szemlélődésre, toalett elvégzésére, a büfében való nassolásra. Mi, néhányan videósok a faluvégi mosodában remek életképeket készítettünk. Ugyanúgy sulykolták a tó vizében derékig vízben állva az asszonyok, lányok, gyereklányok a szennyest, mint valaha a mi falusi ősanyáink. Csapkodták a kövekhez, sulykolófával sulykolták, facsarták, majd teregették a tisztára mosott ágyneműt, fehérneműt és ruhadarabokat.

A pihenő után a közeli határátkelőn átestünk a vámon és bepecsételték a Bolíviai beléptetést útleveleinkbe. Buszunk felgördült a kompra és háromnegyed órás csodálatos panorámát nyújtó utazással átjutottunk a tó másik oldalára. A jelentéktelen kisvárosban elhelyezkedtünk szálláshelyeinken és eltettük magunkat másnapra. Másnap reggel totoranád tutajra szállva elindultunk a tóban fekvő Nap és Hold templomának meglátogatására. Helyi idegenvezetőnk elmagyarázta, hogy a kultikus hely időtlen-idők óta fenn áll.

Pacsamama született a hegyen az ég urának, a Teremtő Istennek: Itzamnának a kegyelméből. A tó istene pedig megteremtette Varikocsa papát, hogy legyen neki párja. Ők voltak az első emberpár a földön. Az ő gyermekeik népesítették be a földet. A csodálatosan kék vízen lassan siklottunk a szent hegy felé. Odaérve a hegy lábához kikötötték a tutajt és elindultunk felfelé az emberpróbáló síkos kőlépcsőkön. A ritka levegő légszomjat okozva, igencsak próbára tette szervezetünket. Felérve hatalmas fekete oltárkövet pillantottunk meg. A közepe úgy volt kiképezve, hogy egy embert lehetett ráfektetni és kivágni a szívét. Az oltár oldalán vércsatorna futott le.

Feketéllett az évezredek alatt rászáradt vértől. Idegenvezetőn a következő legenda szerint adott magyarázatot a barbár szokásra. Az idők kezdetén, a sötétség korszakában az istenek gyűlést tartottak, ahol elhatározzák, ki legyen az új Nap, hogy megvilágítsa a Földet. Két önjelölt isten jelentkezett a Napisten posztjára. Az istenek hatalmas halotti máglyát építettek és Tekusziztekal felszólították, hogy ugorjon a tűzbe. Ő azonban vonakodott. A másik vetélkedő isten Nanavatzin azonnal a lángokba vetette magát. Ezt látva Tekusziztekal is felbátorodott és ő is a tűzbe vetette magát.

A teremtő isten látva elszánt példamutatásukat, főnixként újjáélesztve Nanazvatzint Nap, míg Tekusziztekalt Hold istenné változtatta. Igen ám, de az új napisten nem tudott elmozdulni az égből és, hogy pályáján elindulhasson, a többi isten vérét kívánta áldozatul. Némi mérlegelés után a többi isten egyetértett és egyenként feláldozták szíveiket, amit Quetzalcoalt távolított el. A véráldozattól megerősödve Nanavatzin Tonatiuh, Navi Olyit néven lett a mozgó Nap. A Hold, hogy elindulhasson pályáján, a jelenlévő női istenek szívét kívánta. Miután feláldozták szíveiket, ő is elindulhatott égi pályáján, hogy a nap és a hold le ne pottyanjon az égből, naponta kell emberek szívét kitépve áldozni nekik, hogy életben tarthassuk őket, magyarázta idegenvezetőnk.

A kultikus helytől távolabb élelmes kézművesek, helyi szőtteseket, Pacsamama és Varikocsa Papa szobrokat ajánlottak megvételre. Hiába, a biznisz ide is betört. A kultikus szent oltárt lefényképeztük, levideóztuk, és félórát gyönyörködtünk a csodálatos panorámában. Állítólag, csak ki kell nyújtani a karunkat és elérjük az eget. Nehéz szívvel botorkáltunk le az iszamos kőlépcsőkön alant várakozó tutajunkra. Új élmények vártak ránk. A szigeteket úgy alakították ki, hogy nádtutajokat összekapcsolva, a szárazföldről termőföldet hordtak rájuk. Vízililiommal, lótuszfélékkel ültették be.

Miután a gyökerek biztos alapot adva stabillá tették a tutajra épült totora szigetet, a puno indiáncsaládok megtelepedtek. A mi általunk meglátogatott faluban huszonhét kör alakú, totoranádból font falú indián ház állt. A ház magassága négy méter körüli volt. Alul agyaggal döngölt padlattal. Egy-egy házban hat-nyolc függőágy volt felfüggesztve. Abban ringatóztak a fiatal anyák, csecsemőikkel. Állítólag a függőágyakban készülnek a kis utódok. A férfiak nappal totora lovacskáikkal, így hívják halászcsónakjaikat, a vizet róva, halászni vannak. A ház konyharészén, háromlábon egy cserépfazékben fő az ebéd. A tüzet úgy táplálják, hogy egy vastag nádfonat végét meggyújtják és amint ég a vége, a gazdasszony mindig beljebb tolja a fazék alá. A ház mennyezetére felaggatva lógnak az edények, használati tárgyak, és ruházatok.

A földön semmit sem tárolnak, mert a hangyák mindent szétrágnának. A házak előtt törökülésben ülő idősebb asszonyok csodálatos indián hímzéseket készítenek, amiket nekünk, turistáknak árusítanak. A házak között papagájok sétálgatnak, mint nálunk otthon a tyúkok. A gyerekek, örvös tatukat vezetnek pórászon. Ezek igen hasznos állatok: egyrészt felfalják a hangyákat, másrészt kiváló eledelnek számítanak. Ők az indiánok malackái. Miután kinézelődtük magunkat kitűnő tengerimalac és tatusült ebédre invitáltak bennünket a faluházba. Az ebéd elköltése után búcsút intettünk a totora sziget indiánjainak és visszatértünk szálláshelyünkre.

Délután hat órakor indultunk a Hold völgyének meglátogatására. Ez már a hegyek között volt. Nyaktörő utakon jutottunk egyre feljebb és feljebb. Sokan hánytak, rosszul lettek, orruk vére eleredt. De, megérte. Felérve a hegytetőre a lebukó nap által kísértetiesen megvilágított völgyre letekintve ezernyi szivárvány színében fürdő lakatlan táj panorámájában gyönyörködhettünk. Itt ebben a mesebeli Hold völgyében született a Hold istennője. A lebukó nap fényében fürdő Nap istene leszállt hozzá és magával ragadva a Titicaca - tó szigetén töltötték nászukat. Állítólag ebből a nászból született Pacsamama és Varikocsa papa egy másik legenda szerint. A védőkorláttal körülvett kilátóról olyan feledhetetlen látványt nyújtott a holdbeli táj, lebukó nap aranysugarai által megvilágított tóban tükröződő képe. Lenyűgözve és magunkba fordulva, valami kimondhatatlan felemelő érzéssel gyönyörködtünk ebben a szépségben. Akkor átfutott rajtam a gondolat, és az ég felé fordulva ennyit rebegtem csak: köszönöm Uram, hogy megadtad ezt, az élményt nekem!