Bilincsben

Már nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet volt végül egyedül eljönni erre a nyaralásra. A barátom egy sürgős munka miatt külföldre utazott egy hétre, a barátnőim közül pedig senki nem ért rá, más programjuk volt. Én meg bevágtam a durcit. Jó, akkor egyedül megyek! Legalább tényleg kipihenem magam!
Most aztán itt vagyok. Egy erdőben, egy hegy (majdnem-)tetején. Egészen jópofa ez a farönkökből emelt vadászház, a kilátás is gyönyörű a szobámból – a keleti ablakon át rálátni az egész környékre. Kicsit ijesztő, hogy teljesen egyedül vagyok - a ház mindössze négy vendégszobával bír (mindegyikhez saját fürdőszoba tartozik), de ma reggel a másik háromból távoztak a vendégek. Szerencsére az a lármás, kétgyerekes család is hazaindult, nem kell őket hallgatnom a minden zajt áteresztő falon át.

A tulaj dél körül köszönt el tőlem, azt mondta, ő ma lenn alszik a faluban a menyasszonyánál, de ne aggódjak, a hűtő tele van, és ha kell valami, csak szóljak le telefonon. Megadta a számát, kezembe nyomta a ház kulcsát, majd vidáman beült az autójába és búcsúzóul rátenyerelt a kürtre. Ahogy a távolodó kocsit néztem, két dolog járt a fejemben: az egyik, hogy de szuper, azt csinálok, amit akarok, és egyedül enyém a medence! A másik, hogy nem semmi fazon ez az ember, kétnapi ismeretség után csak így rám bízza az egész házat… Mindenesetre élveztem a szituációt.
Na ja, egészen eddig. De most már este van, és furcsán némának tűnik az épület. Az erdő nappal ezernyi susogó hangja most valahogy a horrorfilmek elejére kezd emlékeztetni… Na ebből elég, tisztára hibbant vagyok! Elhatározom, hogy úszom még egyet, legalább elterelem a gondolataimat.

A medence aránylag nagy, tetszetős rombuszmintás csempékkel van kirakva. Csupán a négy sarkán álló négy dísz szoborral nem tudok megbarátkozni. Nem illenek ide ezek a bronzból készült, különböző testhelyzetekben megörökített farkasokat formázó alakok. A tulaj elmesélte, hogy fizetségként kapta ezeket a szobrokat egy ismerősétől, aki pénzben nem tudta visszafizetni neki a kölcsönt. Hát, én akkor se raktam volna a medencéhez…

Megelégelem a lubickolást, kezd hűvös lenni és a szúnyogok is bőszült rajokban támadnak. Megtörülközöm és elindulok, be a házba. Nahát, érdekes. Úgy emlékeztem, becsuktam a bejárati ajtót, de nyitva van. Most viszont becsukom, meghúzom a díszes kilincset. Felmegyek a lépcsőn, benyitok a szobámba, és még egyszer megdörgölöm a törülközővel vizes hajamat, közben lehunyom a szememet. Amikor kinyitom, majdnem felkiáltok ijedtemben – egy ismeretlen pasas áll velem szemben, és vigyorogva bámul. A fürdőszobában lehetett eddig.
– Ki maga és mit keres itt? – förmedek rá dühösen. Igyekszem határozottnak tűnni.
– Úgy szólítasz, ahogy akarsz, szivi – nevet a képembe.
– Engem hívj csak Nagyfarkúnak! – röhög fel mögöttem egy másik, borízű hang. Odakapom a fejem. A francba, ezek ketten vannak! Két betörő!

A mögöttem álló nagydarab fickót csak egy percre látom, nincs időm alaposabban szemügyre venni, mert magához ránt és lefogja karjaimat. Törülközőm a földre csúszik, rátaposnak, de momentán ez érdekel a legkevésbé. A kisebbik férfi kétrészes fürdőruhámat szemléli, majd egy hirtelen mozdulattal letépi a melltartómat.
– Így sokkal jobb a látvány, igaz Muszkli?
– Ja, de még lehet fokozni… – röhigcsél az izomkolosszus.
– Azonnal eresszenek el! – tiltakozom – Rohadékok! – most már nem kicsit félek.

Hiába rúgkapálok, nem vagyok túl hatékony a szabadulási kísérleteimmel, a Muszkli becenevű satuként tart engem, és igyekszik altestével minél jobban hozzám dörgölőzni hátulról, miközben társa tovább beszél:
– Majd mindjárt fokozzuk is! – Övéről levesz egy bilincset, most veszem csak észre, mi minden lóg még derekán a szíjra akasztva. Kilel a hideg.
Muszkli nem hiába dörgölődzik, érzem. Agyam lázasan zakatol, de nem tudom, mit tegyek, nem tudok szabadulni. Arrébb vonszol, és közös erővel hozzábilincselik kezeimet az alacsony mennyezet keresztgerendájához. Közben legalább a kisebbiket sikerül megrúgnom – az ágyékára célzok, de félrelép, így combját éri a lábam.
– Nézd csak, de vad a kicsike! Na majd mindjárt megszelíditjük! – egy másik bilincs a jobb bokámat rögzíti a jókora ruhásszekrény lábához, a bal bokámra pedig egy vékony, ámde erős zsineget kötnek. A hosszú madzag a húsomba vág, végét az ágy lábához kötözik. Tetszik vagy sem, terpeszben állok a szoba közepén.

– Így ni! Most rugdalózz, bébi! – vigyorog, és kigombolja a sliccét. Muszkli is ezt teszi mögöttem – már nem kell lefognia, fogva tartanak helyette az átkozott bilincsek. Itt még csak segítségért is teljesen hiábavaló kiáltanom, sehol egy lélek a hegyen hármunkon kívül.
– Hopp, ez itt felesleges – húzza-tépi le rólam a bikini alsót, a vékony anyag megadó reccsenéssel szakad szét. Muszkli gyorsan megszabadul alsónadrágjától is, és fenekemhez dörzsöli ágaskodó szerszámát, miközben hátulról melleimbe markol. Libabőrös leszek az undortól, érintése nyálkás férgek képét idézi fel bennem.

– Kérem, ne! Kérem, eresszenek el! – próbálkozom. Persze nem hatja meg őket a könyörgésem.
– Hallod, Ravasz? Szerinted eleresszük? – búgja a fülem mellett a borízű hang. Ha már ott jár, belenyal a fülembe, két keze melleimről combjaimra vándorol, a lábam közé. Kedvem lenne hányni.
– Persze, el fogjuk ereszteni – bólogat komoly képpel Ravasz, miközben látványosan földre dobja az alsóneműjét. – Eleresztjük, miután minden lyukát telepakoltuk! – röhög fel, és közelebb lép. Ha nem lenne rögzítve a lábam, hát most olyan rúgást kapna, hogy belehalna itt helyben…

Valamit láthat a tekintetemben, mert egyik kezét nyakamra helyezi, csak azután simul hozzám. Így biztosítva van az ellen is, hogy átharapjam a torkát. Francba! Dühkönnyek peregnek arcomon.

– No ne félj, nem rontunk ajtóstul a házacskádba… Tudjuk mi jól, mi az illem – siklatja másik kezét szétterpesztett lábaim közé, a legérzékenyebb pontot keresve. Farkát combomhoz dörzsöli, míg társa hátulról teszi ugyanezt, fenekem vágatában. Az ő keze ánuszomat ingerli, ujja hegyét bedugja és körkörösen mozgatja a záróizomnál. Lehelete tarkómat égeti. Egyáltalán nem kívánom őket, undorodom tőlük, gyilkolni lenne kedvem, amiért ezt csinálják velem – de testem akkor is reagál az izgatásra.
– Ez az bébi, jó kislány vagy – nyugtázza vigyorogva Ravasz – Nedves kislány a jó kislány! Ereszd el magad szépen, és te is élvezni fogod!

Az istenit, miért nem jár erre valami hős? A filmekben is az utolsó pillanatban menti meg a nőt az aktuális szívtipró, hát most van itt az az utolsó pillanat, jöjjön gyorsan valaki! – fohászkodom magamban, bár tudom, hogy semmi értelme. Vagy mégis? Autó motorja hörren a ház előtt.
– A kurva életbe, visszajött a panziós, biztos újabb vendégeket hozott! – káromkodik Ravasz, és máris leold egy kendőt az övéről. Irtózatos pofont kever le még mielőtt kiálthatnék, és gyorsan beköti számat a mosószer ízű ronggyal. Legalább tiszta – fut át az agyamon. Ágaskodó farkára üggyel-bajjal húzza rá a nadrágot., Muszkli hasonló problémákkal küszködhet mögöttem, mert ő is halkan szentségel.
– Sajna mennünk kell bébi, pedig igazán szívesen elbaszélgettünk volna veled! – mormogja távozóban. A szoba nyugati ablakán át menekülnek – nem kell nagyot ugraniuk, mert ezen az oldalon a hegy folytatódik felfelé a ház mögött, így az emelet és a talajszint közti különbség elenyésző. Azért kitörhetnétek a nyakatokat – kívánom némán. A megmenekülésem utáni következő gondolatom rögtön a szégyellőségé: ha a tulaj meglát itt így kikötözve… Hát ez van, még mindig jobb, mintha csak holnap jött volna vissza. Brr!
A kendőtől nem tudok kiáltani, de igyekszem legalább hangokat kiadni. Sikerül, lábak dobognak a lépcsőn, nyílik az ajtó. A küszöbön azonban nem a tulaj áll.
– Jézusom, mi történt veled?! Jól vagy? – rohan oda mellém az ismerős alak, és először is a kendőtől szabadít meg. Örömömben megkönnyebbülten felzokogok, és elhadarom, min mentem keresztül az elmúlt percekben. Az ablakhoz lép, kinéz. Ebben a pillanatban távolról egy másik autó hangját halljuk, azzal menekülnek támadóim.
– Meglógtak, de majd a rendőrség elkapja őket. Ne félj, nem jönnek vissza, most már itt maradok veled – nyugtatgat, miközben az éjjeliszekrényről elvett körömollóval levágja a húsomba maró zsineget. Magához ölel, testének közelsége jólesik.
– Hogy kerülsz te ide? – kérdezem, még mindig nem akarván elhinni, hogy tényleg ő az és tényleg megmentett.

– A tárgyalás annyira sikeres volt, hogy rögtön másnap aláírták a szerződést, így aztán a kötelező protokoll ebéd után elbúcsúzhattam tőlük, kocsiba ültem és utánad jöttem. Jaj, kicsim, ha tudtam volna… Soha többé nem engedlek el egyedül!
– Ne is engedj – súgom. A bilincsek még mindig rajtam vannak, jobb bokámat és kezeimet vasmarokkal fogják. Neki is feltűnik.
– Húha, attól tartok, nem lesz egyszerű kiszabadítani téged ezekből a kulcsok nélkül. Bár ahogy elnézlek, nem is kéne elkapkodni annyira… – mosolyog rám kajánul. Visszamosolygok. Azok a fickók felizgattak, ez az igazság, és most, hogy ő itt van, már nem zavarnak annyira a bilincsek.

Hozzám hajol, szája az enyémre tapad végre, átkarol és végigsimít testemen. Megborzongok, ezúttal jólesően. Mivel rám most nem számíthat ebben, ő gondoskodik a fölöslegessé vált ruhadarabok levételéről: pólója, cipője után nadrágja is a földön köt ki, ahol aztán hamarosan zokni és boxeralsó is társul hozzá.

Jobb keze lüktető ölemen játszadozik, szabad lábamat derekáig emelem és térdhajlatomba kulcsolom combját. Ébredezik odalenn a félszemű kígyó. Fogaimat kedvesem nyakára eresztem, de csak módjával – alig látszik harapásaim nyoma bőrén. Nyelvével hegyeskedő mellbimbóimat csiklandozza, másik keze fenekemen kúszik. Vérem dübörögve száguld, mikor jobb keze végre elhagyja eddig helyét, és combjaim alá nyúl hátulról. Kicsit megemel, amennyire a bilincs és súlyom engedi – ennyi épp elég is, már őrülten kívánom őt magamba, nyögéssel nyugtázom a belém nyomuló test semmi mással össze nem hasonlítható érzését. Zihálva mozgunk, próbálok könnyíteni súlyomon, hogy ne neki kelljen tartania a bilincsbe kapaszkodom.

Lehet, hogy a szokatlan helyzet teszi, lehet, hogy az átéltek hatására izgatottabb vagyok, mint máskor, de nem kell sok hozzá, és testem hátrafeszül a gyönyörtől. Fehéredő ujjakkal kapaszkodom a bilincsbe, meg-megremegek a kéjtől. Ő sem marad le tőlem: szorosan tart engem, fejét melleim közé fúrja, miközben elélvez. Összesimuló mellkasunkon keresztül érzem szívdobbanásait – akár a Niagara robaja, úgy hat rám a dobolás.
– Most… már… leszedhetnéd ezeket… a bilincseket… - suttogom szaggatottan.