BANDI

 
I.
A város újra élni kezdett. Ahogy a nap utolsó sugarai is leszálltak nyugat felé, a közvilágítást felkapcsolták, és a halvány sárgás fény melegséggel töltötte el az amúgy elég hűvös várost. A felhők sötéten kavarogtak, mintha festett habok lennének melyből bármikor előtörhet a kutatótengeralattjáró erős fényszórója. 
A kocsmába ekkor lépett be a férfi. Barna bőrkabátját nem akasztotta fel, és a pulthoz sem lépett azonnal, mint a többi „vendég”, akik csak szokásos felesükre térnek be. Rögtön arra gondolt, milyen jó fényképeket lehetne itt csinálni. Nem. Határozottan nem. Ő keresett valakit. A csípős és még is jóleső cigaretta füst amely elárasztotta az egész helyiséget lassan áramlott, ez nehezítette a keresést. Majd az egyik eldugott sarokból, ahonnan valami folyt a padlón az üvegszilánkok között és krákogó nevetés hallatszott, megtalálta akit keresett. 
Elindult az asztalfelé, dacosan és megmásíthatatlan kemény lépésekkel, gondolatokkal. Már régen érik benne az, amit mondani akar. Most már ő sem tűrheti tovább. Ennyi idő kellhetett, de több nem. Főleg nem így. Oda ért az asztalhoz, ahol hárman beszélgettek. Az egyik alak, láthatóan megrúgta azt, aki háttal ült a most érkezőnek, erre az megfordult. 
-Oh. Hello! 
A férfi nem felelt. 
-Mit keresel itt? 
-Haza kell jönnöd.-felelte. 
-Már miért kéne?-nevetett, majd visszafordult az asztalhoz.
-Mert otthon várnak rád.
-És? Hát had várjanak! Dolgom van. Ezt ők is tudják. 
-Igen... nyilván tudják milyen nagy dolog egésznap a feleseket dobálni, kötekedni és sört vedelni. Azt is más pénzén?! 
-Mi közöd hozzá? Mi?-szünetet tartott-Hagyjál lógva! Hülye mitugrász... 
-Bandi! 
-Kopj le! 
-Vagy most azonnal elindulsz haza vagy én rángatlak ki innen. 
-Azt megnézem!-nevetett.
-Majd a srácok segítenek. Igaz fiúk?-nézett az asztaltársaságra. Azok kissé bizonytalanul nézték a testvérpárt.
-Tudod mit Sanyi? Húzzál innen a faszba és törődj a magad dolgával! 
-Elképesztő mennyire felelőtlen vagy...
Bandi a sörösüvegét görgette az asztalon, ide-oda tologatva vele a felespoharakat. Lába idegesen pattogott a ragadós linóleumpadlón. Ajka repedezett volt, haja kócos és arca piros, mintha a mínuszokból jött volna épp be. 
-Felelőtlen vagyok...?-kezdte-Tehát már nem csak gyíkos vagyok, hanem felelőtlen is? 
-Nem vagy gyilkos. Soha senki sem mondta. Fogd fel ho...
-Nem!-Bandi a falhoz vágta a sörösüveget. Az a falhoz csapódva széttőrt, majd nagyobb darab szilánkjai szerte pattantak az asztalon és környékén.-Baszottul nem! Te fogd fel, hogy kurvára hagyj engem békén! Érted? Mert a tököm tele van veled, a feleségeddel, az enyémmel és a hülye kis szaros gyerekemmel, aki állandóan bömböl. De azért nem baj. Mert ti kegyesek mindig megbocsátotok nekem. Köszönöm nem kell! Mocskosul nem! Mindenki sajnálkozik és sajnáltat!
-Csak segíteni...
-Segítsen az ördög hétpatás öregannyja! Na húzz innen.-de a férfi nem mozdult. 
-Nem hallasz?!-ordította Bandi. 
Sanyi elindult az ajtófelé. Nem nézett senkire. Csak kisétált és eltűnt az egyik fagyos utcában. 
-Phuuu... Erre innunk kell még egy kört.-ált fel az egyik asztaltársa Bandinak. 
-Nem. 
-Mi?
-Nem.-mondta Bandi-Menjünk innen máshová! 
Azzal felálltak, magukra vették kabátjukat és a füstös levegőből kiléptek a csípős szabad levegőre. Elindúltak valamerre. Az egyik sarkon egy autó lefröcskölte őket sárral. Majd mikor befordultak a Széchenyi utcába Bandi nem vette észre, hogy feltörték az aszfaltot a csatornázás miatt, így belevágódott a vízzel telt iszapos gödörbe. Teljesen elmerült benne, majd nagy nehezen kihúzták a jégkásás mocsokból. 
-A kurva anyját! 
 
II.
Már délután volt. A nap kezdett éppen afelé a pontfelé menni, ahol aztán párpercig megállhat, majd egyszerűen lecsúszhat a horizont alá. A „medencében” a vízszintet is megemelték a zsilippel. Csodálatos fejeseket és szaltókat lehetett bemutatni, ha valaki a zsilip tetejéről a hűs vízbe ugrott. A medence onnani sarkát fák vigyázták, melyek most gyönyörű zöldleveleik susogásával aláfestő zenét játszottak a nyári fürdéshez. De az árnyék nem fedte be az egész vízfelszínt, volt egy mélyebb rész, ahol olyan két-háromszáz méter is volt a part között. Eredetileg oda akarták a gátat rakni, ezért ásták ott olyan mélyre, de aztán úgy döntöttek, nagyobb tározó kell, így jó párszáz méterrel feljebb rakták. 
Elsőnek Bandi érkezett meg. Épp beugrott a vízbe mire Bence levette a cipőjét. Majd Bence is felmászott a zsilipre és ő is ugrani készült. 
-Ne! Várj még picit.-futott Sanyi feléjük-Le akarlak fotózni!-beállította a Zenit fényképezőt, ami a nyakában lógott, majd kiáltott-Ugorhatsz!
Bence pedig ugrott. Úgy szállt mint a jaguár, aki pontosan kiszámította, hogy amire vadászik az nem menekülhet, az az övé, de az ókori esztétika oltárán azért ezt a kecses és erőteljesen ragadozó ugrást muszáj kiviteleznie, hiszen ezek nélkül a fölényes pillanatok nélkül nem élet az élet. Majd Bence kinyújtott ujjaival áttörte a víz hártyáját és besiklott a nedves, levegőtlen világba. Feljött levegőt venni. 
-Egész jó volt!-kiáltotta neki Bandi. 
-Köszi!
-Ja... nem rossz...-nyugtázta Sanyi, aki azon gondolkodott, hogy jól állította e be a gépet. 
-Na, gyere már be te is!-kiabálták neki. 
-Jó, jó...-vetkőzött Sanyi. 
-Muszáj mindig azokkal a hülye fényképeiddel törődnöd?-kérdezte Bandi. 
-Persze! 
-Na persze! 
-Mi?
-Semmi!
-Fejes? 
-Fejes. 
Mind a hárman fejest ugrottak a kellemesen langyos vízbe. Úsztak pár karikát, majd újra felmásztak és leugrottak. 
-Mit szólnátok egy úszó versenyhez?-kérdezte Bence. 
-Mire gondolsz?
-Mondjuk ott a széles részen mérjük a Sanyi órájával, hogy ki mennyi idő alatt úszik oda vissza. 
-De hát az van vagy négyszáz méter!-mondta Sanyi.
-Pont ezért.
-Rendben!-csapott a vízre Bandi-Kíváncsi vagyok töki! 
Ki úsztak a partra, fogták a cuccaikat és oda sétáltak ahhoz a részhez, amit megbeszéltek. A narancssárga napsugár behúzódott egy szürke felhő mögé, a levegő kissé lehült, Bence magára csavarta a törölközőjét. Bandi kezdte. Bevágódott a vízbe, Sanyi mérte az időt, minden percet hangosan kimondott. 
-Egy perc... két perc... szerinted bírni fogja? Most fordult! Három perc.-majd minden tizedik másodpercet- négy perc ötven... öt perc... öt tíz... és! Öt..! 
Bandi nagy levegőket kapkodva kisétált a vízből.
-Na! Mennyi?-kérdezte. 
-Öt perc huszonkét másodperc!-mondta Sanyi. Erre Bandi csak egyszerűen hátradőlt a füvön. 
-Az jó...-mondta. 
-Na indulok.-állt fel Bence. Ő végig figyelte Bandi kínlódását. Tudta hol kezdett el nagyon kifáradni, hol kapcsolt rá és hol veszett el teljesen az ereje. Tudta, hogy megfelelő technikával és koncentrációval akár másfél percet is ráverhet a bátyjára. 
-És! Start!-a perceket Sanyi ugyan úgy számolta. Szépen sorban. 
Bence úszott. Egyenesen, kifeszített lábakkal, szabályosan, egyenletesen. Bandi alig hitt a szemének. Oda állt Sanyi mellé és ő is az órát nézte. Bence még a második perc előtt odaért a túloldalra és már fordult is. Az ég egyre sötétebb lett, már Bandi és Sanyi is fázott.
-Hát ezt nem hiszem el! Mindjárt itt van pedig még csak kettő negyven van.-kiáltott Sanyi-Hihetetlen! 
-Hogy állna görcsbe a lába!-mormolta Bandi. 
-Elképesztő időt megy! Tuti, hogy négy percen belül lesz.
De Bence hírtelen veszített szabályos karforgatásából és lábcsapdosássából, egészen annyira, amíg meg nem állt. 
-Mit csinál?-kérdezte Sanyi. 
Bence hátrafordult a vízen és a mellkasához húzta a lábát. Hatalmasat rúgott a levegőbe és a vízbe. Jobb kezével csapkodott, mintha egy láthatatlan kötelet akarna elérni, ami ott van mellette, csak egy karnyújtásnyira. De nem volt. 
-Begörcsölt a lába!-futott ordítva a vízfelé Bandi. Sanyi letette az órát és lassan menetelt a vízfelé. Bandi dühöngő örültként csapkodva úszott befelé, közben kiabálni próbált.-SE..G...SÉ...GL...SEGÍ...LSÉG!
Sanyi remegve leült a parton. Rettegett. Bandi oda ért ahol a víz fodrozódott. Sanyi nem látta mi történik, csak azt, hogy Bandi már kifelé jön. Úszik. Mármint csapkod, próbál úszni és van vele valaki. A partközelében voltak, Sanyi szeme nézett de nem látott, az agya nem engedte. 
-Gyere már!-kiabált Bandi-Te szerencsétlen!
Sanyi feltápászkodott és oda ment. Bandi össze hullott a földre, nedvesbőrére fű és föld tapadt. Sanyi megnézte az öccsét és zokogni kezdett. Eleredt az eső. 
 
III.
Mindenki megérkezett. Senkit sem vártak már. Az emberek a helyükön álltak és várták, hogy valami legyen, hogy valaki elkezdje ezt az egész eseményt. A falon bekeretezett feketefehér fényképek voltak, a mennyezetről megvilágítva, alattuk a kép „címével”, a készítés idejével és a helyszínnel. Csodálatosak voltak. 
Végre valaki a tömeg elé lépett, felemelte a karját, hogy szót kérjen. 
-Hölgyim és uraim!-kezdte-Köszönöm, hogy ma eljöttek. Nagyon jeles nap ez a mai Sopron történetében. Városunk neves fotográfusa, aki egy korszakot örökített meg a számunkra, egy életérzést és milliónyi másikat tett láthatóvá és újra élhetővé, éppen ma tíz éve távozott el tőlünk. És hogy ez miért jeles nap akkor? Hiszen szomorúnak kellene lennünk, hogy a mai napokat már nem nézhetjük meg kívülről az ő objektívjein és tekercsein át. De pont emiatt a szomorú évforduló miatt van lehetőségünk ma este megnyitni azt az emlék kiállítást, amelyet a fotós unokája, Zsuzsanna tett lehetővé, aki újra rendezte és összeállította nekünk a kiállítás anyagát. Köszönjük neki!-a tömeg és a múzeum igazgatója megtapsolta Zsuzsannát-És most már hagyom is önöket, csodálják meg ezeket a remek képeket és érezzék jól magukat!
Zsuzsának többen gratuláltak nagyapja csodálatos munkájához és felejthetetlen képeihez, azok kreatív beállításaihoz és a harminckét milliméteres film „kimaxolásához”. Ez őt először hatalmas büszkeséggel töltötte el, majd ahogy az est tovább siklott egyre inkább idegesíteni és fárasztani kezdték a gratulációk. Ezért elvonult a múzeum azon részéhez, ahol az ablak a térre nézett. Kinyitotta az ablakot és magába szívta a hideg, nehéz, városi levegőt. Az utcákon alig jártak emberek, este tíz felé lehetett. Sokan már haza is mentek az elmúlt három órában. Egyszer csak a semmiből egy férfi lépett oda hozzá. 
-Elég jó képek, nem?-kérdezte, majdnem közönyösen, némi sértődéssel a hangjában. Zsuzsi jól megnézte, arca őszborostás, ballonkabátja koszos és saras, mintha most mászott volna ki egy sárgödörből, és áradt belőle a cigaretta szag. 
-Igen. Nagyon szépek.-válaszolta. 
-De hogy szépek! Be ne nyelje már, amit ez a sok sznob majom mond! 
-Tessék?!
-Ezek a képek nem szépek...
-Hát?
-Csak jók.
-Miért mondja ezt? 
-Mert az életről készültek. És az élet nagyon ritkán szép. Itt is csak egy kép van, ami szép, sőt gyönyörű! De a többi... csak jó. Mint az élet. 
-Aha...-válaszolta Zsuzsa elgondolkodóan. 
-Bocsánat, de megmondaná, hogy keveredett maga ilyen fiatalon egy ilyen kiállításra? 
-Én szerveztem a kiállítást. 
-Hogy?!-kérdezte csodálkozva a férfi. 
-Nagy Zsuzsa. Nagy Sándor Ferenc unokája vagyok. 
-Te vagy a Zsuzsi...-mondta, és egy könnycsepp gördült végig a ráncos arcon. 
-Igen... miért ön kicsoda? 
-Én vagyok...a Bandi...
Ekkor a nyitott ablakon friss, hideg levegő áramlott be, ami egy hópelyhet repített Bandi arcára. De nem csak bent, kint is esni kezdett a friss fehér hó. 
 
Szikra Benedek