Bánat

Néha azt hiszzük boldogok vagyunk. Hogy minden bűntől mentesen, minden kínt magunk mögé hagyva játsszuk el öröm-táncunk, a múlt eltemetettnek vélt romjain. Múltunk tűzbe dobva, lángjánál melegítve arcunk hisszük, hogy boldogságtól átitatott napunk örök.

Boldognak mondjuk magunkat, de arcunkon könny, szívünkön vér csurog. Kínkeserves ébredés... felüdülő álmok... bódító elalvás. Minden szép, ha alszunk. S minden kín, ha ébredünk. Álmaimban nincsen reggel, nincsen ébredés, nincsen kín és nincsen félelem. Mert nem álmodom. Nincsenek álmaim, talán, mert ha lennének, azok sem különböznének a reggeleimtől. Az éberen töltött pillanataimtól.

Nem álmodom. Nem emlékszem álmaimra, s talán jobb is így. Ha alszom is szenvedek. Ha álmomban beszélek is, menekülök valami elől. Félek, és segítséget kérek. Nem akarok felébredni.

Boldogságom illúziójában ringatva magam hiszem, hogy van kiút. Hiszem, de nem tudom érdekel-e. Rezignált, szorongással gondolok minden reggelre. Félek felébredni. Jobban, mint elaludni. Félek élni, félek nem élni.

Ősz van...
De ez az ősz más. Más, mint eddig. Ez az ősz nem tartogat illatokat, örömöt, se gondtalan éber álmokat. Torz, alakok lengnek elém. Püffedt arcuk van. Szemeik nagyok, ajkuk vastag s kivillanó fogaik hiányosak és rohadtak. Mosolyuk gúnyos és megvető. Sokszor álmodok róluk. Ez az egyetlen álmom, amire emlékszem. Nagy, torz és mosolygós arcok vesznek körül minden irányból és nevetnek rajtam. Testük nincs, vagy nem emlékszem. Csak nagy eltorzult arcokat látok. Nevetnek rajtam szüntelen.

Ősz van...
De ez nem „Az” az Ősz. Elmúlt boldog órák rothadásának illata száll a hideg, ködös hajnalokon. Reggelente sírok. Vagy összeroskadok az ajtó előtt. Leugorni az árokba? De az alján az összegyűlt mocsok és szemét felfogná testemet. Nem lehet kiszállni. Nem lehet, mert nem engednek. Nem enged a remény, amely már nem tudom mibe kapaszkodhat. Mit tud
még ezen a lecsupaszított, letarolt jövőn megfogni? Az elhordott kincseim gödre fölött mibe, mondd, mibe kapaszkodsz Remény?! Belém? Nem hiszem...Nincsen rajtam fogódzó. S ha volt is letörtem. Akarva, akaratlanul, de letörtem. Mit. Mit tudsz ezen a letarolt, felszántott, kiirtott életen még mindig szeretni? Mit? Én, egyedül én tettem ezt az életet ilyenné, óh Remény. Én tettem terméketlenné a talajt számodra.
Nem, nem készakarva tettem. Nem állt szándékomban ily’ élettelenné, ily’ kietlenné tenni ezt az életet. Nem, nem akartam ide jutni. Hova is jutottam? Sehová? Valahová? Bárhová is nem jó itt. Itt, amely helyet magam tettem ilyenné, magamnak.

Ősz van...
Rozsdás levélként fekszenek boldogságom órái lábaim alatt. Lépdesni rajtuk. Felvenni őket. Összeszedni, s mint eltört óráink darabjait illeszteni össze. Eltört napjaim darabkáit kutatom, s mint egy koldus kéregetek még egy szép napot a sorstól. Koldulok. Boldogságot koldulok! Adjon nekem egy napot még, még egyet! Nem! Nem tudom összeilleszteni a darabokat! Elszórtam, eltékozoltam őket mikor voltak. Talán öröknek hittem őket? S azért szórtam szét két marékkal? Talán nem hittem, hogy elmúlhat? Nem tudom. De, mint durva avar, úgy ropog az eltört boldogságom minden egyes darabja lábaim alatt. Lehajolnék és szedném őket össze, rongyos zsebeimbe beletömve, hogy mikor majd egyszer hazaérek, egy rossz fotelben hátradőlve, könnyeimbe fúlva előkaparjam őket zsebemből, és újra összeillesszem őket. Összeillesszem őket, egyetlen Nagy Boldogsággá.

Szedegetem boldogságom darabjait. Szedegetem, hogy legalább a múltam élhessem. Hogy ami volt legyen. Szedegetem boldogságom elszórt, eltört darabjait. Szedegetem elhullajtott
péntekeim, csütörtökeim, hétfőim, szombatjaim, vasárnapjaim. Szedegetem, hogy összeilleszthessem egyetlen nappá. Egyetlen boldog perccé, egyetlen boldog órává.

Ősz van...