B-vel a föld körül - Sivatagi illúzió

Figyelem! A B-vel a föld körül egyes részei nem folytatásai egymásnak, csupán egy sorozat többnyire egymástól független elemeit alkotják.

A nap perzselően tűzött le ránk, miközben keresztül száguldottunk a kopár tájon. Sofőröm, úgy tűnt, nemigen ismeri a fék fogalmát, és hiába rázkódott már alattunk az egész ósdi dzsip, mint ami menten ripityára akar hullani, továbbra is tövig nyomta a gázt.
Ezekben a pillanatokban gondolkodtam el azon, minek is kell kötelező jelleggel erre a szigetre vezetőt fogadni. Bár muzulmán országban jártunk, és Jemen nem épp az a vidám Ezeregy éjszaka hazája, ahol az ember fittyet hányhat a szigorú vallási előírásokra, de Szokotra szigete, bárhogy is nézzük, nem az Arábia. Ez a kis földdarab akkor maradt itt az Arab- és a Szomáli-félsziget között félúton, amikor a két földdarab több millió évvel ezelőtt szétvált és eltávolodva egymástól, létrehozta a török-szír határvidéktől le Dél-Afrikáig húzódó árokrendszer szövevényes hálóját. Afrika elment nyugatra, Arábia keletre, Szokotra meg itt maradt. És ez meg is látszik. Ez a Heves megye méretű sziget egyszerre Arábia, Afrika és egyik sem. Az egyetlen útvonal, amin keresztül meg lehet közelíteni, a jemeni fővárosból, Szanaaból a sziget központjába, Hadibouba vivő belföldi repülőjárat. De az, ha az ember lánya a gépen leveszi a fejkendőt és a földig érő leplet sortra cseréli, senkit nem érdekel. Bár, ha bikiniben mutatkoznék, talán a helyiek itt is meglincselnének.
Így hát, bár nyilván a jemeniek nem nézik jó szemmel, ha egy hirtelen gyaur egyedül császkál errefelé, és a sziget sérülékeny ökoszisztémája is megköveteli az elővigyázatosságot, de a nagy szigort még a helyi vezetők se veszik komolyan. Nyilván lennének olyanok, akik csak puszta heccből feldúlnának itt mindent, de az átlag turistánál talán még ezek a szurtos képűek is nagyobb kárt okozhatnak, ha picit elbambulnak.
De szerencsére ennek előnye is van. Elég némi rábeszélés, meg egy köteg pénz, és hajlandóak az embert akár hetekre is magára hagyni a sziget egy meghatározott pontján. Persze megfelelő mennyiségű ellátmánnyal felszerelve.
Én is alig vártam már hogy megszabadulhassak cserzett bőrű kísérőmtől, aki azóta folyamatosan lökte nekem a sódert, mióta elhagytuk a sziget "fővárosát". Az idézőjel indokolt. Amikor ugyanis megláttam a tízezres lakosságú, lepukkant kis Hadibout, mindennek neveztem volna, csak városnak nem. Akár csúfolhatnám úgy, mint egykor a nyugat-németek ideiglenes fővárosukat, a főfalunak aposztrofált Bonnt, de úgyse lenne jelentősége. Kísérőm viszont lelkesen magyarázott mindent, amit csak a szigetről tudni lehet, mintha csak most akarná megelőlegezni azt a mennyiséget, amit a következő hétben majd hiányolnom kell, amíg egyedül pörkölődök a sziget déli peremét elfoglaló sivatagban. De hallgatva őt, egyre csak jobban vártam a magányt.
Előtte azonban, mint két se füle se farka történet között megemlítette, meg kellett látogatnunk egy biológust, akit a sziget közepén és a déli sivatag peremén emelkedő hegység legnagyobb fennsíkján hagyott.
Nem válaszoltam kijelentésére, csak bólintottam, de ez neki épp elég is volt. Ismét tövig nyomta a gázt és a rossz földúton döcögtünk tovább fel a hegyeknek.
Szokotra már csak fekvése miatt se kap amúgy se sok csapadékot, de a mélyebb területek, mint a déli Zahek-sivatag is, még a sziget átlagánál is messze kevesebbet. A magasabban fekvő térszínek viszont már kapnak annyi vizet, hogy szárazságtűrő növények és állatok egész garmadája kész szavannát alakítson itt ki. És ez az, amiben ez az Isten háta mögötti kis sziget jelentős. Hawaii és a Galápagos-szigetek után itt él a Földön a legtöbb endemikus, vagyis sehol máshol fel nem lelhető növényfaj, mint például a palackfa, melynek példányai tényleg hatalmas, ágakkal ellátott palackokként színesítették a tájat. Bár a sziget másik nevezetessége, a sárkányvérfa kis foltokban előfordul még több helyen a világon, de összefüggő növényborítást csak itt alkot. Így hát nem csoda, hogy ez a hely a biológusok álmai közé tartozik. Igaz, nekem még csak elképzelésem se volt, mit tökölhet el valaki napokig, hetekig egy fával, de hát, az ő dolguk. Ez a biológus meg, akihez épp igyekszünk, talán arra nézne ferde szemmel, hogy mit akarok én egy hétig egy sivatagban, ahol az életnek semmi nyoma. Ő talán ugyanúgy nem értené meg, milyen csodálatos lehet, ahogy a szél áthalmozza a homokot és a horizonton fel vagy épp eltűnő Nap milliónyi árnyalatba burkolja a tájat, mint ahogy nekem fogalmam se volt a sárkányvérfák rejtelmeiről. Így hát csak némán konstatáltam a helyzetet és tűrtem, hogy vezetőm út közben belekezdjen egy újabb történetbe, nevezetesen hogy a sziget uralmáért réges-régen egymással élet-halál harcot vívó elefánt és sárkány kifröccsenő véréből hogy születtek meg az első fent nevezett fák.
Én azonban nem is figyelem már rá, csak bámultam ki a dzsip ablakán, figyelve, ahogy kibontakozik előttünk a Diksam-plató, a sziget legnagyobb fennsíkja, és a sárkányvérfák Kánaánja.
A méteres sík közepén, ahol szemmel láthatóan is megsűrűsödtek az esernyő formájú, vérvörös nedvű, pálmára emlékeztető fák, egy kis táborba botlottunk. Biológusunknak nem volt olyan szerencséje, hogy egyedül romantikázhasson az egzotikus szépségű növényekkel, mivel sátrát több tucatnyi gyerek vette körül, kicsiben reprezentálva Szokotra teljes népességét. Voltak ott fehérebb bőrű arabok, fekete afrikaiak, akiknek őseit rabszolgaként hurcolták ide a közeli Szomáliából és Kenyából és őshonos szokotraiak, akiknek az ősei már olyan régen kerültek ide, hogy teljesen összeolvadtak. És mind-mind hangosan visongattak és ugráltak az egyetlen fehér ember körül, aki épp lehajolva pakolt ki nekik valamit.
Emberünket először egy nagydarab, szakállas fickónak képzeltem el, aki állát vakargatva szemléli a fákat, miközben a kis lurkók körbeugrálják. De amikor végül felegyenesedett, hogy felénk forduljon, rájöttem, nem is tévedhettem volna nagyobbat. A sokat látott professzor barázdált arca helyett egy sima, szemmel láthatóan selymes bőrű, vállig érő vörösesbarna hajzuhataggal keretezett arcról sugárzott vissza ránk a vékony metszésű ajkak gyönyörű mosolya és a zöld szempár csillogása.
Azok a szemek... órákig el tudtam volna nézni őket. Fel se tűnt, mennyire bámulom, míg végül, a gyerekeket hátrahagyva, akiket lefoglalt ajándékuk, bármi is legyen az, odasétált hozzánk. Zavaromban elfordítottam tekintetem és tüntetőleg a fákat néztem. Közben azonban továbbra is magamon éreztem tekintetét, míg végül, nagy nehezen, vezetőnkhöz nem fordult.
Váltottak pár szót valami számomra érthetetlen nyelven, majd emberünk átadott pár csomagban vizet és élelmiszert, hogy aztán Miss Biomókus megköszönje és visszatérjen szeretett fáihoz.
Percekig csak bámultam karcsú alakját, ahogy magabiztos léptekkel visszasétált a sátrához, míg végül meg nem hallottam a kocsi ajtajának hangos csapódását és vezetőm fészkelődésének hangját magam mellett.
- Na, na, lenni, mi menni. Menni sivatag mi - vigyorgott, várva, hogy kihámozzam csapnivaló angolságából az értelmet.
Végül csak bólintottam és az ajtónak támasztott könyökkel kezemre hajtottam a fejem, miközben ő ismét beletaposott a gázba.

***

Leírhatatlan volt az örömöm, amikor otrombán segítőkész kísérőmmel végül felvertük a sátram a kihalt pusztaság kellős közepén, ő pedig búcsút intett az egy hét múlvani viszont látásig, bepattant a dzsipjébe és elhajtott.
A Nap lassan alászállt, ezernyi színbe burkolva a tájat, én pedig ott álltam a közepén, fényképezőgéppel a kezemben.
Mire a nap teljesen alábukott és sötétségbe borult minden, annyira elfáradtam a hosszú zötykölődés után véghez vitt nagy rohangászásban és fotózásban, hogy gond nélkül elterültem sátramban és azonnal elaludtam. Álmomban tovább örvénylett a megszámlálhatatlan mennyiségű színárnyalat, az enyhe szellőben lágyan fodrozódó és újabb és újabb barázdákba rendeződő homok, míg végül, hirtelen, felvillant előttem egy ragyogó zöld szempár.
Hirtelen felriadtam. A vidék sötét volt körülöttem és néma. Néma, mintha csak egy teljesen más világ lett volna. Pár pillanatig hallgattam a már-már irreálisan tökéletes csendet, majd visszahajtottam a fejem, hogy az újból rám boruló álmomban most már teljes valójában öltsön testet a fiatal biológusnő.
A következő napok üde egyformaságban teltek. Korán keltem, hogy a felkelő Nap első sugarait is kihasználjam a gyönyörű táj megcsodálásában. Órákig csodáltam az érintetlen táj földön túli varázsát, a természet emberszem elől általában elrejtett báját. Aztán, amikor már kezdett túl nagy lenni a forróság, visszahúzódtam sátram rejtekébe, hogy a nap további részét pihenéssel töltsem, míg el nem jött az alkony újabb fény és széljátéka. Aztán, amikor a nap lement, nyugovóra tértem és minden kezdődött előröl.
Az álom mindig ugyanaz volt. Sőt, ha lehet, egyre csak életszerűbben láttam magam előtt a biológus lány csodás alakját, szikrázó szemeit és angyali mosolyát. De a legrosszabb a nappal volt. A negyven fokos hőség nem hagyott aludni, így, amikor volt odakint árnyék, ott ücsörögtem és bámultam a messzeséget. Közben pedig megállíthatatlanul zakatoltak a gondolataim.
Van az, amikor az emberre csak úgy, indokolatlanul rátör este a rosszullét és nem hagyja aludni. Fáj a feje, mindene kába és zsibbadt és az agyában mindig csak ugyanaz a z egy-két kis mozzanat ismétlődik. Vagy ez csak az én sajátom? Mindenesetre akkor is ezt éltem át, csak nappal, fáradtság és fejfájás nélkül. De mindig csak egy dolog zakatolt a fejemben.
Őt láttam mindig. Amikor a sátor mellett ültem, kókadtan a forróságtól és bámultam a negyven fokos melegben remegő sivatagi levegőt, őt láttam közeledni. Amikor, a legnagyobb forróságban egy kis vizet locsoltam magamra, hogy némi enyhet adjon, a hátamon lecsorgó cseppek mintha az ő ujjainak érintése lett volna.
Egy táblán húztam a strigulákat, jelezve a napokat. Már a harmadik vonás behúzásáig mintha valójában tizenhárom nap telt volna el. És akkor is, mintha ő állt volna ott mögöttem.
Furcsa dolog ez a sivatag. Vagy még inkább a teljes magány. Amikor se ember, se állat nincs a közelében, nincs internet, de még telefon-hálózat se. Csak te vagy és a végtelen üresség, ami persze itt milliárdnyi homokszem képében jelenik meg, de lehetne egy jégmező, vagy egy tökéletesen hangszigetelt, üres és sötét szoba is. Ilyenkor kezd el zakatolni az agy és tényleg nagy mentális erő kell, hogy lecsendesítsd. Az én agyam pedig csak rá gondolt.
Aztán este minden elcsendesült. A gondolatok is. Jött a színek és a szél fútta homok kavalkádja, majd nap után én is nyugovóra tértem. De, pont a harmadik napon, amikor már épp elnyomott volna az álom, éreztem, hogy megrebben a sátor bejárata.
A szél játszott csak? Vagy az agyam keresett veszettül ingereket, már annyira, hogy maga kreált? Esetleg már álmodtam? Nem tudom, de aztán tisztán éreztem, ahogy egy test hozzám simul. Nem kellett kinyitnom a szemem, hogy tudjam, ki az. Nem kellett kinyitnom, hogy lássam azokat a világító zöld szemeket, miközben puha ajkak értek az enyémekhez és egy kéz siklott végig a combomon.
Az éjszakák hűvösek a sivatagban, de ez az éjszaka nekem forróbb volt, mint a nappali hőség. Éreztem teste súlyát, lénye lüktetését, csókjai és érintése hevét, ahogy ujjai és nyelve belém hatoltak. Talán fel is sikoltottam, de a sivatagban senki nem hallotta.
Reggel saját nedveimben úszva ébredtem, de természetesen senki nem volt mellettem és semmi jele nem volt, hogy bármikor is lett volna az éjszaka folyamán.
Ugyanez megismétlődött mindegyik éjjel azután. Volt, amikor én is a gyönyörbe hajszoltam őt, de reggel csak ott találtam ragacsos nedveket, ahova az enyémek kenődhettek.
Furcsa hely ez a sivatag. Az agyam itt már-már valóságos álmokat szül.
A hetedik nap végén már repestem az örömtől, hogy újra élő embert láthatok. Még ha vezetőm bugyután vigyorgó arca volt is az.
Kibogozhatatlan angol szavakkal üdvözölt, majd segített összerakni a holmim és útnak indultunk vissza Hadibouba. Ő pedig ismét egész úton beszélt, bár, egy hét néma csend után ezt most a legkevésbé sem bántam. Bár a felét sem értettem elhadart anglo-halandzsájának, jó volt végre megint emberi hangot hallani. Az viszont egyből eljutott agyamig, amikor közölte, út közben beugrunk a biológusért is.
Szívem hevesen zakatolt, ahogy felhajtottunk a Diksam-platóra szokásos padlógázunkkal és közeledtünk a kis tábor felé. A gyerekek most is ott voltak, de a sátor már nem állt. Helyén csak menetre kész csomagok álltak, mellette pedig a Zöldszemű mosolygott közeledtünkre.
A bedobált rengeteg csomag mellett nem fért már el máshol, csak mellettem a dzsip kb. túlsúlyos amerikaiakra tervezett anyósülésén. Talán még a kocsi körül lebzselő gyerekek többsége is befért volna mellénk, annyi volt a hely, mégis kínosan közel éreztem magamhoz.
Néha egymásra mosolyogtunk, mint két ismeretlen. Persze, neki honnan kellene tudnia magányos agyam pánikreakcióiról?
Aztán hirtelen hangos koppanás rázott fel a kocsi teteje felől, és épp amikor a sofőroldali ablak felé néztünk, egy madár kopasz feje nyúlt le odafentről és bámult be a nyitott ablakon. Mozdulatai láttán megrémültem, mindjárt bemászik, de Zöldszemű résen volt, gyorsan elővett egy halkonzervet, kinyitotta és kidobott az ablakon egy kövér szardíniát. A keselyű persze többé ügyet sem vetett ránk, csak lendült a hal után, hogy befalja.
- Kíváncsiak - mondta Zöldszemű, amikor ismét rá néztem. - Nem félnek embertől.
Angol kiejtése nagyon egzotikus volt. Hirtelen elképzelésem se volt, milyen anyanyelvre épülhetett. De nem is volt alkalmam kideríteni, mert ekkor vezetőnk behuppant mellénk és ismét indult a padlógázas száguldozás és a végtelen halandzsa útban Hadibou felé, ahol majd végleg elválnak útjaink. De nem is bántam. Ez az egy hét magány, ami mégis titkos együttlétünk volt, örökre szép emlék marad.