B-vel a föld körül - Sandboard

FIGYELEM! A B-vel a föld körül című történeteim, egy-két, a helyén jelzett kivételtől eltekintve, nem előzményei és nem folytatásai egymásnak, csupán egy adott témakör köré szövődő sorozat elemei.

******************************************************************

A dzsip zötykölődve haladt végig a szinte már egymásba érő homokdűnék között. A gyomrom úgy kavargott, mint a ringlispíl és úgy éreztem, a fejem mindjárt leesik a helyéről és begurul az anyósülés alá.
- Nyugi! Minden rendben lesz - biztatott Fernanda és gyengéden megpaskolta térdemen nyugvó kezemet.
Vonakodva néztem sűrű fekete haj keretezte barna arcába és csak nagy nehézségek árán nyitottam ki a számat, félve, hogy azonnal visszaadnám a reggelimet.
- Nem aggódok - hazudtam. - Csak... én még csak nem is síeltem soha. Meg snowboardot sem fogtam a kezemben.
- Nem is a kezedbe kell, hanem a lábad alá - kacagott Miguel a kormány mögül.
- És hol máshol tudnád könnyebben elkezdeni, mint itt? - nézett hátra az anyósülésről José. - A homok puhább, mint az összefagyott hó és legalább nem fázol meg, ha a bugyidba megy.
- Az esetben meg lesz vállalkozó, aki kiszedi - tette még hozzá valaki, de mire a szavak jelentése egyáltalán eljutott az agyamig, az egész kis társaság röhögésben tört ki. Csak Fernanda mosolygott rám töretlenül és biztatóan megszorította a kezemet.
Halkan morogtam és az ablakon kifelé fordítottam a tekintetem. El se hittem, hogy rá tudtak venni. De hát a jó társaság, pár átmulatott éjszaka, és az ember mindenre kapható. Mire észbe kaptam, addigra pedig már be is zsúfolódott a díszes kompánia egy dzsipbe és úton is voltunk ki a hegyek közül Dél-Amerika egyik legkülönösebb tája felé.
Az Andok lábánál, a tengerpart felé haladva, az ember dús füvű, burjánzó tájra számítana, itt viszont, ahogy kiértünk a síkságra, nem maradt más, csak a végtelen, száraz pusztaság. Pontosabban nem is annyira végtelen.
A dolgot csak részben magyarázza, hogy közel jártunk a Baktérítőhöz, ahol az Egyenlítő felől érkező légtömegek, kiadva minden nedvességüket, csontszárazon szállnak alá. Sokkal fontosabb volt a partok mentén elhaladó hideg tengeráramlás. A levegő ugyanis, a napsugaraktól átmelegedett földfelszín kisugárzásának köszönhetően, annak közvetlen közelében a legmelegebb, majd felfelé haladva fokozatosan hűl. És ahogy a felszínen felmelegedő és elpárolgó víz a kis sűrűségű meleg levegőbe oldódva felszáll, lehűl, és ahogy a levegő sűrűsödve veszít víztartó képességéből, kicsapódik és visszahull a földre.
Ha viszont az alsó légrétegek lehűlnek, a magasban lesz melegebb és a sűrűbb levegő nem tud felszállni. Emiatt a légnedvesség itt csapódik ki, ködöt képezve. Ez az inverziónak nevezett jelenség pedig ott a leggyakoribb, ahol a hideg tengeráramlások miatt a közvetlenül a vízszint fölötti levegő tartósan hűvös. Ez áll elő Dél-Amerika nyugati partjainál is, a Humboldt-áramlás hatására, létrehozva az Atacama-sivatagot.
Ezt a hatalmas homoktengert nevezik nadrágszíj sivatagnak is, mivel hosszan nyúlik el Chile északi tengerpartja mentén, de a kontinens belseje felé csak a nem messze magasba szökő Andok vonulataiig tart. Ez azonban nem akadályozza meg abban, hogy magának követelje a föld második legszárazabb vidékének címét, kihasználva a már évszázadok óta tartó esőmentességet. Ennél már csak az Antarktisz egyes belsőterületei szárazabbak, ahol, a fagysivatagban, a gyakorlatilag nullára redukálódó párolgás és a folyamatosan leszálló légtömegek miatt már több mint két millió éve nem hullott semmilyen csapadék. Ez azonban azokat a legkevésbé sem vigasztalja, akik az Atacama-sivatagba menet otthon felejtették a kulacsaikat.
Szerencsére nekünk volt épp elég a dzsip csomagtartójában a hó- vagy, jelen esetben inkább homokdeszkák mellett.
Barátaim megfontolt szakértelemmel méregették a homokdűnéket, míg végül meg nem egyeztek az egyikben. Miguel leállította a motort és már pattant is ki mindenki, hogy előkapják deszkáikat, és rohanjanak egyenesen "hegynek" fel, hogy felcsatolhassák alkalmatosságaikat és leszánkázhassanak a kellemes lejtőn.
Nekem már a kezdeti lépéseknél is meg voltak a problémáim. Na jó, a dűne tetejére még különösebb gond nélkül fel tudtam vinni a deszkát, de amikor már a lábamon volt a síbakancs és a helyére raktuk a kötéseket, hogy a deszka stabilan a lábamon maradjon, teljesen meg voltam lőve. Minden óvintézkedést megtettem, aggódva, hogy a bénázásom végén esetleg lerepül a deszka a lábamról és fejbe talál valakit. Ismerve az én formámat, ez sem lett volna lehetetlen. Így viszont Fernandának külön erőfeszítésébe került talpra ráncigálnia, különösen, hogy közben neki is meg kellett őriznie az egyensúlyát deszkával összekötött lábain. Amikor meg végre sikerült, "bosszúból" jól lelökött a domb oldalán.
Mondanom sem kell, pár méter után úgy eltaknyoltam, mint annak a rendje. Aztán a következő próbálkozásnál megint és megint. A végén már kezdtem azt érezni, többet fekszem a homokban, mint csúszok.
- Csak szólj, ha már elég a homok odabent, és segítünk kiszedni - kacagott José, miközben talpra segített egy újabb esést követően, hogy aztán majdnem ismét hozzásegítsen egy hasashoz, amikor gyengéden a fenekemre ütött.
- Na jó! - nevetett Fernanda. - Gyere! Segítek.
Kezei a derekamra siklottak, miközben próbált rávenni, hogy felvegyem a megfelelő testtartást. Ahogy ujjai a trikóm alól kilátszó bőrhöz értek, egész testem megremegett. Persze siettem azonnal a hideg levegővel magyarázni, elvégre, a sivatagi táj ellenére, pont az inverzió miatt, egyáltalán nem volt meleg, bár egyébként különösebben nem is fáztam. A sok lesiklás termelte izzadtság viszont kellemesen lehűtötte a bőrömet.
Fernanda egyből át is látott a szitán, de csak nevetett és néhány jó tanács után ismét utamra bocsátott lefelé, determinálva az újabb esést.
- Talán jobb lenne, ha végig segítenél - mosolyogtam rá huncutul. Segítő társam erre csak kuncogva rázta a fejét. Kérésemet viszont egy pillanatig sem utasította vissza.
Persze ha már egyedül nem tudok lecsúszni, egy olyasvalaki se tarthat meg, aki csak hobbiból űzi az egészet. Ráadásul ezeket a deszkákat nem homokra találták ki, de ha már az itteni andesi vulkánok lejtői nem alkalmasak síterepnek...
Fernanda viszont lelkesen megfogta a kezem és együtt lendültünk neki a bucka oldalának, hogy aztán, amikor ismét elvesztettem egyensúlyomat, nevetve együtt bucskázzunk le az út hátralévő részén.
Mire sikerült abbahagynom a nevetést és kipucolni a könnyeimhez ragadt homokot a szememből, azon kaptam magam, hogy fölötte támaszkodok.
Fernanda nem szólt semmit, csak elnyúlt a homokon és mosolyogva nézett fel rám. Arcunk alig egy arasznyira volt egymástól és én csak bámultam azokat a gyönyörű barna szemeket, elveszve igézetükben. Egy pillanatra el is felejtettem az egész dűnét, a lábamra kötözött deszkát, az egész sivatagot és csak néztem őt.
Aztán hirtelen az egyik srác hangja térített magamhoz, ahogy megállt mellettünk a lesiklás végén.
- Vamos, chicas! Talpa! Henteregni ráértek este is az ágyban.
Fernandával mindketten nevetésben törtünk ki. A pillanat elszállt, én pedig talpra kecmeregtem, lesöpörtem magamról a homokot és őt is felsegítettem, hogy felkészüljünk egy újabb, csúszásnak nem nevezhető akcióra. Aztán meg... ki tudja? Lehet, este majd őt kérem meg, hogy jöjjön át a szobámba és segítsen kipucolni a homokot a bugyimból.