BELÉPÉS
REGISZTRÁCIÓ
Legnépszerűbb írások:
pff
Barbara, Kedves! A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor határoztam el,...
Legnépszerűbb szerzők:

B-vel a föld körül - Pingó

B és a fagyott észak dombjai.

FIGYELEM! A B-vel a föld körül történeteim, egy-két a helyén jelzett kivételtől eltekintve, nem előzményei és nem folytatásai egymásnak. Csupán egy adott témakör köré szövődő sorozat egymástól független elemei.

FIGYELEM! A történet enyhe leszbikus utalásokat tartalmaz.

Megjegyzés: A történetben szerepet kap Hosszúnyelv (első felbukkanás: Gleccservíz, a névről: Elődök útján) is.

*************************************************************************

Van, amikor az ember azt érzi, átöleli a végtelen. Az az érzet keríti hatalmába, hogy körbeveszi a határtalan messzeség és bármerre néz csak a végtelenben egybeolvadni látszó föld és ég tárul elé. A messzeség, a gigantikus, végeérhetetlennek tűnő térhez pedig valahogy mindig a hidegség érzete is társul. Mintha a rendelkezésre álló hőmennyiség állandó lenne és, tessék-lássék, azt kellene elosztani az adott térben, bármekkora legyen is ez utóbbi.
Éppen ez az érzés kerített hatalmába engem is, ahogy még feljebb húztam kabátom amúgy is már csak alig egy-két centinyi szabadossággal rendelkező cipzárját, védekezve a végtelen síkság felett ólálkodó, fagyóan maró szél ellen. Mintha a teremtő tényleg fukarkodott volna a melegséggel és már csak egy maroknyi hője maradt volna szétszórásra ezen a mindentől távoli helyen.
Persze nem mintha egyedül abból lett volna hiány. Hiába volt már bőven tavasz, ebben a nagy ürességben, első látásra, bármilyen évszak lehetett volna. Míg máshol ilyenkor már bőven nyílnak a virágok, csicseregnek a madarak... nyulak üzekednek a bokorban és ezer ágra süt a nap, ide már ebből se jutott. Csak a komorság, az éppen csak tengődő fűvel borított mocsaras végtelen és a hol kínzó, hol megnyugtató némaság.
Akár tél is lehetett volna, ha nem tudom, hogy erre a vidékre télen nem nagyon akarnék elvetődni. A magam fajta, mérsékelt égövi embernek viszont ez a föld a tél és a még hidegebb tél váltakozásának hazája.
Persze ezt a véleményemet nem osztja mindenki - suhant át az agyamon, ahogy halvány mosollyal az arcomon letekintettem talán az egyetlen a miniatűröknél nagyobb teremtményre közel s távol.
Míg én felkapaszkodtam a síkság legmagasabbnak becsült pontjára, Hosszúnyelv a legkevésbé sem zavartatta magát a metsző hidegtől és az egyszerre szorító és végtelen ürességével marcangolóan szétfeszítő néma ürességtől, elmerülten bóklászott a latyakos fűtengerben.
Neki ez a vidék volt az otthon. Bár a szűkebb értelemben vett otthonától több száz kilométerre jártunk, mégis ez a vidék neki továbbra is az anyaföld volt. Még azon se csodálkoztam volna ha az innen már csak alig egy kőhajításnyira lévő, éppen csak egy kicsivel nedvesebb tengerbe is úgy gázol bele visítozva, fürdőruhára vetkőzve, mint a kislányok a kaliforniai tengerparton. Annak ellenére, hogy utóbbiakból itt az első mártózás után jégkocka lenne.
Némán kuncogtam a gondolatra és el is tekintettem észak felé, azon morfondírozva, vajon a Föld görbületén kívül állja-e bármi is a tekintetem útját az Északi-sarkig.
A tengerpartig biztosan nem. Tekintetem a közelben hömpölygő vízáradatra tévedt, mely jótékony munkájával szinte laposra gyalulta a tájat, eltüntetve minden zavaró kitüremkedést. Bár, jobban belegondolva, valószínűleg épp az ellenkezőjét csinálta. Ez a vidék pár ezer, tízezer, legfeljebb százezer éve valószínűleg még a sarki víztömegek alatt feküdt, már amikor épp nem az azt kiszorító jégkorszaki fagyott formája alatt. De aztán jött ez a hatalmas folyam, belé pakolva a hordalékát. A tenger mozgása pedig nem volt elég erős, hogy ez utóbbit eltakarítsa, így a vidék egyetlen hatalmas, laza üledékből álló síksággá vált, mely egyre mélyebben nyújtózik bele a tengerbe, a saját maga által rakott hordalékdombokat kerülgető, közöttük ezernyi ágra szakadó folyó éltető vizétől áthatva.
Legalábbis ez lenne a helyzet, ha egy valamivel délebbre elhelyezkedő, hasonlóan háromszögszerű módon a tengerbe hatoló úgynevezett deltatorkolattal rendelkező folyónál járnánk. Az Egyiptomban hömpölygő Nílus, a kínai Jangce, vagy akárcsak az itáliai Pó deltájában is Hosszúnyelv valószínűleg madarak, halak és egyéb más színes, szagos, élő és mozgó lény áradata között éltető melegben gázolna a lapályba. Neki azonban ez se jelentett akadályt. Ő még itt, a kontinentális Kanada északnyugati csücskében is megtalálta, amit keresett. Bár pontosan nem tudtam, mi után kutakodik, néha izgatottan matatva a mocsaras delta talaján, majd késével és egyéb eszközeivel halk, pattogó zajt csapva, de különösebben nem is foglalkoztatott. Örültem, hogy jól érzi magát, miközben én ismét végighordoztam tekintetem ezen a semmi máshoz nem hasonlítható folyamóriáson.
Na jó, az Ob, a Jenyiszej vagy a Léna talán ehhez mérhető látványt nyújthat Szibériában. Némelyiknek még hasonló deltatorkolata is van. Amikor azonban az ember a világ legnagyobb folyóira és azok országnyi méretű torkolatvidékére gondol, inkább a Nílus, az Amazonas, a Gangesz, esetleg a Duna pezsgő élete jut eszébe. Nem pedig a világon egyébként a tizenharmadik leghosszabb Mackenzie-folyórendszer, mely még a kontinensen is a Mississippi utáni második helyével is, sokak számára a feledés homályába vész. És mintha nem is csak az emberek felejtették volna el, gondoltam a vidék fakó ürességét szemlélve. A Mackenzie deltája az élet más vonatkozásaiban is nyugodtabbnak, csendesebbnek... üresebbnek hatott.
És ez csak a felszín. A látszat. Ez a folyam, bizonyos tekintetben olyan, mint délebbi társai paravánja. Alatta viszont, a szó szoros értelmében is, egészen más lapul. Míg a többi nagy folyam körül mélyen hízódik az átnedvesedett talaj, deltája környékét pedig az iszamós föld uralja, a Mackenzinél a mélybe ásva nem találunk mást, csak kőkemény fagyot. Bár a jégkorszak már réges régen véget ért, a felszín pedig felengedve a nyári "melegben" lápos rengeteggé válik, alatta alig csak pár méterrel a talaj nagy része egy pillanatra se enged fel. Ha délebbre megyünk, egyre gyakrabban fordulnak elő fagymentes szigetek a föld mélyén, itt azonban, a Jeges-tenger tőszomszédságában, ez a ritkaság. A felszín latyakos talaja keményre fagyott földrétegek tömegét takarja.
Mindez azonban, a merőben eltérő képet takaró álarcok többségéhez hasonlóan, végül a felszínen is kiütközik, gondoltam, miközben lehajtott fejjel végigmértem a szó szerint a lábaim előtt, vagy inkább alatt heverő bizonyítékot.
A különös, vakondtúrás szerű dombocska nem állt egyedül. Bár a belátható távolságban ez volt a legmagasabb, a környéken tucatjával emelkedtek még hasonló társai, saját létükkel téve egyedivé a Mackenzie deltáját.
Bár ezek a pingónak nevezett, nem ritkán több tucat méter magas buckák nem voltak ritkák más, hasonló éghajlatú területen sem, ezen a vidéken szokatlan sűrűséggel csoportosultak. De persze ők se okoztak meglepetést, hiszen ha az ember megkapargatja a felszínt, ezek belsejében se talál mást, mint jeget. A különbség pusztán annyi, hogy míg a síkság alatti permafroszt állandóan fagyott földet jelent, a pingók belsejében tömör vízjég bújik meg, vékony földréteggel benőve.
Persze, ahogy az már csak lenni szokott, a valóság ennek épp az ellenkezője. Ugyanis a föld volt itt előbb, még mielőtt a pingó jege, a permafroszt kistestvéreként megérkezett volna. Utóbbi ugyanis, nevével ellentétben, nem teljesen állandó és nem is egyszerre jött létre. Az időjárás és az éghajlat változásai következtében ugyanis van, amikor a talaj jobban felenged, hogy aztán, esetenként, de errefelé inkább gyakrabban, mint ritkábban, az idő múlásával visszafagyjon.
Azonban ez sem egyenletesen történik. A vidéket beborító milliárdnyi kisebb-nagyobb víztócsa és a körülöttük felengedett talaj, nyilvánvaló módon, először a fagyott rétegekkel való találkozási felületénél kezd megfagyni. A hideg pedig aztán tovább gyűrűzik a többi, fagymentes rétegbe, egészen addig, míg néha teljesen körülölel egy kisebb víztömeget. Azonban a jégnek van egy olyan tulajdonsága, hogy térfogata nagyobb a folyékony halmazállapotú víznél. Emiatt, amikor a kis tavacskák nagy része megfagy, a belsejükben folyékonyan maradt víz kisebb helyre kényszerül összepréselődni, mint amennyit normális körülmények között kitölt. A jég nyomása pedig, ahogy a tavacska körül a föld, majd maga az álló víz is megfagy, egyre csak nő. Ezzel párhuzamosan pedig egyre mélyebbre zuhan az a hőmérséklet, amin már maga a nyomás alá helyezett víz is jéggé válik. Azonban előfordul, hogy mindezt a víz már nem várja ki és, szabadulni próbálva az egyre extrémebb nyomás elől, utat tör magának a jégen keresztül a felszínre. Ekkor azonban, ahogy megszűnik az extrém-hideggé vált folyadékon a hatalmas nyomás, az még a felszínre érés előtt megfagy, felboltozva a legfelső, fagymentes rétegeket. És így születnek ezek a dombocskák, mélyükön a jégszívvel.
Persze ahogy az éghajlat melegszik, a jég egyre jobban megolvad bennük, amiktől a pingók egy idő után összeomlanak, ahogy azonban körbehordoztam a tekintetem a vidéken, elégedetten láttam, egyelőre még nem kell tartanunk az eltűnésüktől.
A változatos méretű dombocskák, mint valamiféle abszurd élőlények, elszórva hevertek mindenfelé a deltában, mintha csak inni érkeztek volna a folyóhoz a környező hegyekből, vagy az enyhe napsütésben sütkéreznének.
Az elképzelés mosolyt csalt az arcomra. Gondolatban még azzal is eljátszottam, milyen lenne, ha a gyér növényzetű földdel takart jégszörnyetegek egyszer csak felemelnék busa fejüket, hogy tompán körbenézzenek a világon.
Gondolataimból viszont hirtelen egy vékony hang térített magamhoz.
- B! Hé, B!
Tekintetem ismét kísérőm felé fordítottam, aki most, abbahagyva eddigi tevékenységét, széles mosollyal az arcán közeledett felém.
Nem volt sokkal fiatalabb nálam. Normális körülmények között ennyi korkülönbség az ég egy adta világon semmit nem számítana, mosolya, virgonc tekintete és a léptei közé beiktatott vidám kis szökellések viszont néha már-már egy éretlen kislány megmosolyogni való képzetét keltették.
- Találtál valami érdekeset? - viszonoztam mosolyát, mire ő hevesen bólogatni kezdett.
- Nézd csak! Ajándék. - Azzal a kezembe nyomta azt, amivel valószínűleg az elmúlt órákban lefoglalta magát. Egyszerű zsinegre aggatott, amatőr munkával de mégis gondosan átfúrt kavicsok voltak, melyeket bizonyára a folyóból halászott ki. Az alig ujjpercnyi, hosszúkás kődarabokat a Mackenzie koptatta simára és gömbölyűre, némelyiket talán több mint ezer kilométeren keresztül is magával vonszolva, hogy aztán itt lerakja, indián barátnőm pedig ráakadva különös kis jeleket véssen bele.
- Tedd fel! Kérlek - unszolt, még szélesebb mosolyt csalva arcomra, én pedig szó nélkül eleget téve neki ügyetlenül megcsomóztam a madzag két végét a tarkómnál.
- Nagyon jól áll - dicsérte meg Hosszúnyelv csillogó szemekkel tőle kapott nyakláncomat, majd közelebb hajolt, hogy hosszan megpuszilja a számat.
Egy pillanatra se tudott elmúlni a mosolyom, miközben őt néztem. Lassan felemeltem a kezem és gyengéden megsimogattam arcát.
- Köszönöm - válaszoltam és én is egy gyengéd csókot leheltem szélesre húzódó ajkaira.
Egy pillanatig csak mosolyogva bámultunk egymás szemébe, mielőtt a delta felett éhes farkasként somfordáló fagyos szellő ismét felélénkülve beletépett volna kabátomba.
- Hé! - szólaltam meg végül, kissé megborzongva. - Mit szólnál ha felállítanánk a sátrat? Úgyis közeledik az este. Jó lenne egy nagyot pihenni.
Hosszúnyelv hevesen bólogatott, huncutul csillogó szemeiben azonban pontosan láttam, ő egy percnyi pihenést se forgat a fejében. Nem szólt egy szót se, de abból, ahogy nyelve hegyével megnedvesítette ajkait, pontosan tudtam, sokkal inkább gyakorlatozna azzal a testrészével, amiről becenevét is kapta tőlem.
Magamban felnevettem és megcsóváltam a fejem, miközben a közelben lepakolt holmink felé indultam.
Hosszú és igencsak kimerítő éjszaka elé néztünk.
Hozzászólások
Még nincsenek hozzászólások
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned